Shock!

Joel McIver a világ egyik legismertebb rock/metal újságírója, akinek a neve Magyarországon is ismerősen csenghet, hiszen a Metallicáról, illetve a Slayerről írt biográfiáit néhány évvel ezelőtt hazánkban is kiadták. A 43 éves Joel emellett többek között olyan előadókról jegyez nagy sikerű könyveket, mint a Black Sabbath, Ice Cube, a Queens Of The Stone Age, a Machine Head, a Dream Theater, a Tool vagy a Kings Of Leon, és az ő segítségével szabadította a világra önéletrajzát Glenn Hughes, Max Cavalera és David Ellefson is. A szabadúszóként ma is számos rangos rocklapban publikáló szerző belement, hogy ebben az esetben kivételesen a hóhért akasszák fel, és szívesen válaszolt a Shock! kérdéseire.

Mely zenekarokkal kezdtél el metalt hallgatni, és mikor kezdtél el írni róluk?

A Metallica volt az első zenekar 1988-ban, 17 éves koromban. Szóval viszonylag későn kezdtem. Korábban Duran Durant és Beatlest hallgattam. Mit is mondhatnék, a '80-as években voltam kölyök... Az írás később jött, amikor 1999-ben munkát kaptam a Record Collector magazinnál. A stáb minden tagja kiválaszthatta a saját területét, habár alapvetően mindannyian írtunk mindenről, és az én specialitásom az extrém metal lett. Korábban egyébként szabadúszóként írogattam már zenéről, de inkább popról és táncos dolgokról.

Melyik volt az első cikked, ami megjelent?

Egy interjú az Alisha's Attic nevű popcsapattal, 1996-ban. Biztos vagyok benne, hogy sokkal metalosabb válaszra számítottál, bocs...

Voltak esetleg példaképeid is a zenei újságírásban?

A néhai Tom Hibbert a Q magazintól, mert úgy tudott könyörtelen lenni az interjúalanyaival, hogy közben nagyon vicces is maradt, és persze a régi nagy iskola tagjai a Kerrang!-nél: Mick Wall és Geoff Barton. Nagyon szerettem azt a hozzáállást, ami a Kerrang!-ből áradt, vagyis hogy szeretheted a zenét úgy is, hogy közben nem veszed annyira komolyan.

Milyen újságokat szerettél még?

A '80-as évek-beli Kerrang! mellett a Raw-t, a Melody Makert és a '90-es években a Q-t. Egy idő után ezek elhaltak vagy egyre szarabbá váltak, de egy ideig mind fantasztikus forrásnak számított rengeteg tudással és olyan véleményekkel, amelyekben megbíztam.

Milyen korai interjúidra emlékszel?

Az interjúk közül Rollo volt az egyik első a Faithlessből, Dido testvére. Attól félek, ez megint nem túl metal... De a metal újságírást tényleg csak '99-ben kezdtem, a Record Collectornál, aztán nagyjából minden mást háttérbe szorított. Ettől függetlenül egyébként a mai napig csinálok interjúkat más műfajok képviselőivel is, mert mindenféle zene érdekel.

Ki volt a kedvenc és a legkevésbé kedvenc interjúalanyod?

Lemmy mindhárom alkalommal fantasztikus volt, amikor alkalmam nyílt vele interjút készíteni. Jon Bon Jovi pedig elég barátságtalan volt, de nem igazán a saját hibájából. Egyszerűen semmi érdekes kérdés nem jutott eszembe, amit feltehettem volna neki.

Melyek voltak ezek mellett a legemlékezetesebb beszélgetéseid?

Az életemet változtatta meg, amikor találkozhattam James Hetfielddel, Dave Mustaine-nel, Dimebaggel, illetve a srácokkal az Anthraxből meg a Slayerből. Dave Grohl is nagyszerű volt nemrég. Jól emlékszem az interjúmra John Williamsszel, a klasszikus gitár mesterével, ahogy megpróbált az én szintemen fogalmazni. Aztán ott volt Bill Wyman, az isteni Jack Bruce, Tom Jones, Mike Oldfield, a zeneszerző Michael Nyman, a filozófus Clive James, a tévészínész John Simm, a csillagász Patrick Moore, vagy Katie Price, a kótyagos modell. Rick Wakemannel currys kaját ettünk. Bob Geldofnak segítettem levelet írni a pápának. John Lydonnal nem értettem egyet egy csomó mindenben, Ozzyval, Tonyval, Geezerrel, Bill-lel és Ronnie-val viszont nagyon jókat nevettem. A Slipknottal a death metalról dumáltunk. Nagyon emlékezetes volt minden metal bandát meginterjúvolni, ami csak létezik a nap alatt, köztük sátánistákat, gyilkosokat és erőszaktevőket is. Ezek közül néhány beszélgetés nagyszerű élménynek bizonyult, sokuktól viszont undorodtam. A Cannibal Corpse-ék például mindannyian szuperjó fejek. Az is jó volt, amikor Nick Rhodes a Duran Duranből telefonon hívott, a feleségemnek pedig elakadt a szava, amikor felvette a kagylót... Marc Almonddal arról a balesetről dumáltunk, amelyikben majdnem otthagyta a fogát, Gary Numan pedig a szintén csaknem végzetes repülőbalesetéről mesélt. Sosem felejtem el azt sem, amikor Bruce Dickinson meghívott a BBC-s rádióműsorába, és azt mondta nekem: micsoda fantasztikus karriered volt! A Deep Purple tagjainak többségével is többször találkoztam. Alice Cooperrel 9/11 hetében beszélgettem, totális sokkban volt. Aztán ott volt Mike Patton és Billy Gould a Faith No More-ból, a Green Day, a Queens Of The Stone Age, Irvine Welsh, Jeff Berlin, a Machine Head. Peter Gabriel az akkor pár hónapos kislányommal is találkozott. Ice-T a katonaéveiről mesélt, Stewart Copeland pedig olasz káromkodásokat tanított nekem. Ott állhattam a Ronnie Scott klub színpadán, és Miles Davist játszhattam. Liam Howlettet a Prodigyből a Rage Against The Machine-ről faggattam, Tom Morellóval pedig a saját rajongói sztorijainkat osztottuk meg Randy Rhoadsról és a Deep Purple-ről. Slashnek elmeséltem, hogy hallottam, amiért mindennek elmondják, mert káromkodott egy gyerekműsorban. Thomas Fischer a Celtic Frostból viszont egy általam írt negatív kritikát olvasott fel nekem, és ő mondott el mindennek. És sorolhatnám tovább hosszasan – tizenhét éve csinálom ezt, és nagyjából ezer interjút készítettem azóta. Ugyanilyen emlékezetes egyébként az a három önéletrajz, amelyek megírásában közreműködtem: Glenn Hughes-zal, David Ellefsonnal és Max Cavalerával egyaránt harminc-hatvan órányi interjút készítettem, amelyek révén olyan bepillantást nyer az ember a fejükbe, amilyet más aligha kaphat, még a zenésztársaik, a feleségük vagy a gyerekeik sem. Az ilyesmi tényleg óriási felelősség.

Volt esetleg olyan alanyod, aki totálisan másmilyennek bizonyult, mint amire előzetesen számítottál?

A legtöbb interjúalany nem olyan, mint amilyet előzetesen feltételezel, egyszerűen azért, mert senkiről sem kaphatsz pontos képet addig, amíg nem találkozol vele személyesen.

Komoly csalódást okozott esetleg valamelyikük?

A legtöbbjük nagyon kedvesnek bizonyult, már amennyiben persze nem másnaposak, vagy nem fáradtak már bele teljesen az adott turnéba. Inkább az olyasmi tud keményen felhúzni, ha egy interjút minden magyarázat nélkül, az utolsó pillanatban törölnek. Ez történt például Ginger Baker esetében. A Duran Duran egyik tagjával pedig roppant kellemetlen volt a beszélgetés. Ma már egyébként nem tagja a csapatnak.

És olyan volt már, hogy magadat érezted hülyének interjú közben?

Igen, főleg a korai időkben, amikor rosszul tudtam valamit, vagy naiv módon fogalmaztam meg egy-egy kérdést. De ahogy telt az idő, egyre tapasztaltabb lettem, rádöbbentem az előzetes felkészülés, illetve az utánaolvasás fontosságára, így aztán ezek az alkalmak is megritkultak. Néha persze még ma is lámpalázas leszek egy kicsit, még az említett tizenhét év és ezer interjú ellenére is, de ennek így is kell lennie. Amennyiben már nem találod izgalmasnak, hogy érdekes emberekkel találkozhatsz, elérkezett a továbblépés ideje.

Kivel nem csináltál még interjút, akivel egyébként szeretnél?

Sokakkal, noha ezek többsége nem zenész. Zenészek közül nagyon szeretnék egyszer interjút készíteni Prince-szel és Tom Waitsszel, amúgy meg rengeteg politikussal, rendezővel és további nagysággal lenne roppant érdekes eltölteni némi időt.

A huszonnégy megjelent könyved közül melyikre vagy a legbüszkébb, és akad-e közöttük olyan, amelyiket ma már máshogy raknád össze?

A Cliff Burton-életrajzra, a To Live Is To Die-ra vagyok a legbüszkébb. Keményen dolgozom minden könyvön, hogy a lehető legjobb legyen, de néha a csillagok együttállása is a lehető legjobb ehhez – ebben az esetben pontosan erről volt szó. Elégedetlen egyikkel sem vagyok, de az első három-négy azért semmilyen szempontból sem tekinthető tökéletesnek, hiszen akkoriban még kerestem a saját stílusomat. De ez sem jelenti azt, hogyy meg akarnám változtatni őket utólag – a hibáikkal meg mindennel együtt teljesek.

Melyik fogyott a legjobban?

A Justice For All: The Truth About Metallica, amit először 2004-ben adtak ki, aztán 2005-ben, 2009-ben és most, 2014-ben is volt utánnyomása. Eddig kilenc nyelven jelent meg, és valahol úgy 50-75 ezer példány között járhatnak az eladásai. A kétévente érkező jogdíjkifizetések mindig kellemes meglepetést jelentenek.

A legújabb könyved az Ellefson-biográfia, a My Life With Death. David ötlete volt a kötet, vagy a tiéd?

Az enyém. Alapvetően onnan indult a dolog, hogy állandóan azt mondtam neki, írnia kellene egy könyvet, aztán egy idő után elege lett belőlem, és egyetértett. Örülök neki, hogy így alakult, mert a végeredmény állati jól sikerült.

Mi volt számodra a legérdekesebb David személyiségében és karrierjében?

Hol is kezdjem? David ártatlan, farmon nevelkedett srácként jutott el a hollywoodi pia- és drogpokol legmélyére, aztán valahogy leírt egy teljes kört, és sikerült visszatalálnia önmagához. Már önmagukban azok az események is ledöbbentik az embert, amik megtörténtek vele eközben, és akkor a pontos részletekről, a hogyanokról még nem is beszéltünk...

Max Cavalera önéletrajzának szintén társszerzője voltál.

Nagyon élveztem a Maxszel és a családjával folytatott közös munkát. Nagyon jó emberek, akik két lábbal állnak a földön. Max személyes története tragédiák és győzelmek sorozatából áll, és nagyon becsülendő, amiért tényleg mélyre ásott magában, hogy elmondhassa nekem ezt a történetet. Valakinek egyszer biztosan kellene forgatnia róla egy filmet.

Hogyan dolgozol egy könyvön, ha egymagad írod, és mennyiben más, amikor így, közös munkában készül?

Ha egyedül írom a könyvet, először megtervezem a szerkezetét, elkészítem a szükséges interjúkat, összegyűjtöm a többi szükséges információt, majd egy menetrend alapján megírom a szöveget. Kicsit olyan ez, mint egy kirakójáték, csak sokkal érdekesebb. Amikor valakinek az önéletrajzát írom, a módszer akkor is ugyanez, azzal a különbséggel, hogy az illető hagyja jóvá a tartalmat, és a rendszerezésébe is beleszól. Ilyenkor az egész folyamat a közös munkáról, az egyeztetésekről szól, és mindenképpen erős kapcsolatra van szükség a másikkal, hiszen egyéb esetben nem fog működni a dolog. Szerencsére eddig ezek a kapcsolatok kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapultak mindhárom esetben, Glenn-nel, Daviddel és Maxszel is.

A negatív kritika vagy a netes trollok gyűlölködése mennyire befolyásol?

Amennyiben a negatív kritika szerzője professzionálisan elemezte az adott könyvet, és olyasvalakiről van szó, akinek adok a véleménye, természetesen megfontolom, amit írt. Ebben az esetben hülyeség is lenne nem odafigyelni, mit akar mondani az illető. Néha persze olyan helyen is előfordul elmarasztalás, ami nem annyira meghatározó – az ilyesmi amolyan kedvesen irritáló, de nem több. Szerencsére nem is nagyon szokták lehúzni a könyveimet, az évek során nagyjából a recenziók 95 százaléka pozitív kicsengésű volt. Ami a netes gyűlölködőket illeti, az ilyen arcok számomra inkább viccesek, mintsem dühítők. Erősen kétlem, hogy bármelyikük is az arcomba mondaná, amit az interneten leírt. Viszont itt is áll, amit az előbb mondtam: túl sok klaviatúra-harcossal sem akaszkodtam még össze. Egy-kettő persze ilyenből is akadt, de a legtöbb ember, aki veszi a fáradságot ahhoz, hogy véleményezze a könyveimet, általában inkább szeretni szokta őket, mint nem.

Pár zenekari biográfiád az adott csapat engedélye nélkül készült. Az ilyesmiből nem akadtak még problémáid akár jogi vonalon, akár máshogy?

Eddig még soha. Tudod, a legtöbben örülnek neki, ha könyvet írsz róluk. Két-három példa jut eszembe, amikor egy zenekar vagy egy zenész jelezte, hogy az általam írt könyvben hibát talált, és olyan is akadt, hogy közölték: szívesen közreműködtek volna nagyobb mértékben is a könyv elkészítésében. De a visszajelzések túlnyomó többsége nagyon kedves volt.

Mit gondolsz a mai metal színtérről és a metal média jövőjéről?

A színtér egészséges, rengeteg jó csapat alkot manapság. Ha bármi gond van, az éppen ez: túl sok a nagyszerű banda és a nagyszerű zenész. Vagyis egy átlag kölyök számára marha nehéz mindegyikkel megismerkedni. Ami a médiát illeti, a magazinokat még nem kell eltemetni, én a magam részéről még legalább tíz évet adok nekik. A közösségi média pedig hasznos, de sokan túl sok időt töltenek ezeken a felületeken, és ez azt vonja maga után, hogy túl sokat is gondolkodnak és beszélnek róluk.

Jelenleg egyébként hány helyre írsz?

Én vagyok a Bass Guitar Magazin szerkesztője. Ez egy roppant jó orgánum, a hozzá kötődő, évente megrendezendő London Bass Guitar Show minden basszusgitáros számára rangos eseménynek számít. Szintén írok az Acousticnak, a Drummernek, a Record Collectornak, a Metal Hammernek, a Classic Rocknak és a The Guardiannek.

Mi minden idők három legnélkülözhetetlenebb rock/metal könyve?

Glenn Hughes, David Ellefson és Max Cavalera önéletrajza. Ó, mások által írt könyvekre gondolsz? Ebben az esetben a Mötley Crüe-féle The Dirt, ami rettenetes, de egyszerűen el kell olvasni. Aztán a Murder In The Front Row, a Bay Area thrash metal kalauza Harald Oimoen és Brian Lew tollából, és Keith Richards önéletrajza, az Életem, mert nagyon magasra emelte a lécet a rockkönyvek számára. Még akkor is megéri elolvasni, ha egyébként nem szereted a Rolling Stonest – mint ahogy például én sem –, mert kiváló példa rá, micsoda kifinomult művészete van egy önéletrajz megírásának.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Bármilyen válogatás Bach hegedűconcertóiból, Björk első albuma, és a Reign In Blood a Slayertől.

Mi az élet értelme?

Érezd jól magad. Ne foglalkozz az idiótákkal. Próbáld meg kihozni a képességeidből a legtöbbet. Legyél annyira jó szülő, gyermek, barát és házastárs, amilyen csak lehetsz.