Shock!

Tavaly év végén kiváló unplugged albummal jelentkezett John Corabi, akit a legtöbben még ma is a Mötley Crüe-vel 1994-ben kiadott lemeze révén ismernek, pedig előtte már letett az asztalra egy mesterművet a The Scream nevű formáció élén is, utána pedig szintén jelentőségteljes anyagokat készített Bruce Kulickkal a Unionben, majdnem egy évtizedet húzott le ritmusgitárosként a Rattben, de zenélt Eric Singerrel és a Brides Of Destructionnel is. Az idén 53 éves énekes/gitárost az aktuális akusztikus lemez mellett természetesen a múltról is kikérdeztük.

Úgy tűnik, a Union idők óta különösen vonzódsz az akusztikus fogalmazásmódhoz. Miért döntöttél úgy, hogy kiadod az Unplugged lemezt?

Mindig is sokat játszottam akusztikus gitáron, és valójában minden egyes dal, ami csak megszületett a kezem alatt a karrierem során, akusztikus hangszeren állt össze. Még évekkel ezelőtt Steve Marriott a Humble Pie-ból azt mondta nekem: „Ha egy akusztikus gitárral is képes vagy elszórakoztatni a közönséget, akkor a hangod is jó és a dalaid is jók!"

Mikor született a lemezen szereplő öt új dal?

Igazából az „új" dalok között is vannak régiek, mert néhány alap évek óta készen áll, csak sosem jelentettem meg őket. De mindegyiket őszinte nótaként jellemezném: mindet az életem eseményei és tapasztalatai ihlették, szóval meztelen, őszinte kis drágaságok mind!

És a régebbi témákat milyen szempontok alapján válogattad?

Az utóbbi pár évben egy csomó akusztikus koncertet adtam, és a különböző közönségek reakciói alapján ezek bizonyultak a legnépszerűbb daraboknak. Úgy éreztem, ezekre kaptam a legjobb visszajelzéseket a bulikon. Másrészt pedig ezek voltak azok is, amiket a zenekarommal együtt a legjobbnak ítéltünk, itt sikerült a leginkább átültetni a lényeget akusztikus hangszerelésre.

Bruce Kulick két dalban is vendégeskedik. Miért csak ebben a kettőben?

Bruce és én rendszeresen segítjük egymást a szólóprojektjeinkben, és a múltban ugye dolgoztunk is közösen, szóval természetes volt, hogy most is megkérjem pár dologra. Mint mindig, ezúttal is roppant szorgalmas és lelkes segítőnek bizonyult. Viszont nem akartam, hogy a magától értetődő Union dalokban gitározzon, így inkább arra kértem, tegyen hozzá valamit a Man In The Moonhoz meg a Hooligan's Holidayhez. A Man In The Moont egyébként a Union is rendszeresen játszotta élőben, szóval Bruce eleve nagyon jól ismerte.

Máris aktívan koncertezel az album kapcsán. Mi a legnagyobb eltérés egy ilyen akusztikus fellépés és egy hangos, hagyományos rockkoncert között?

Ezeket az akusztikus fellépéseket is egy teljes zenekarral a hátam mögött játszom, szóval azért nem olyan a helyzet, mintha egy szál magamban ülnék ki a színpadra a gitárral a nyakamban. A legnagyobb különbség viszont így is az, hogy egy akusztikus bulin nincs mi mögé elbújni. Minden az előadásmódról és a dalokról szól, úgyhogy jobb, ha összekapod magad, mert a közönség lemeztelenített produkciót kap, ami jóval intimebb egy hagyományos rockbulinál. Bármit is szúrsz el, biztos lehetsz benne, hogy a nézők hallani fogják.

Beszéljünk a múltról is! Első igazán komoly produkciódat a The Screammel tetted le az asztalra 1991-ben, de a zenekar sosem tudta elérni, amit megérdemelt volna. Szerinted miért bukott meg az a lemez?

Nos, ha igazán őszinte vagyok, a Scream lemez nem bukott meg, ugyanis még arra sem kaptuk meg az igazi esélyt, hogy felemelkedjünk a földről... Ez egyébként nem szegte a kedvünket, de amikor az első album időszaka után kicsit lendületet akartunk venni, becsöngetett az ajtómon a Mötley Crüe, és felkértek, hogy csatlakozzak hozzájuk. A Scream sztori végére igazából ez a megkeresés tett pontot, nem pedig a lemez sikertelensége.

A Let It Scream lemez igazi underground klasszikus, a korszak egyik kiemelkedő darabja. Mai fejjel hogyan emlékszel vissza azokra az időkre?

Én is imádom az albumot, és kizárólag nagyszerű emlékeket őrzök arról a korszakról. Mind fiatalok, éhesek és izgatottak voltunk a lemezszerződés miatt, meg persze azért is, hogy Eddie Kramerrel dolgozhattunk. Mivel körbeturnézhattuk az Egyesült Államokat és Angliát, minden nap újabb izgalmas élményeket kínált. A mai napig barátok vagyunk a srácokkal. Walt (Walt Woodward III dobos) sajnos pár éve elhunyt, de Juannal és Bruce-szal (Juan Alderete és Bruce Bouillet gitárosok) a mai napig emailezünk. Nem mondom, hogy túl gyakran beszélünk, de ha összefutunk vagy egymásba botlunk, olyan, mintha minden tegnap történt volna. Óriási zenekar volt az!

El tudod képzelni, hogy valaha zenéljetek még együtt?

Félelmetesen tehetséges srácokról van szó, szóval nagyon szeretnék velük ismét együtt zenélni, dalokat írni, de nekem is itt vannak a saját dolgaim, Bruce az Asiával zenélt, Juan meg a The Mars Volta tagja (ami az interjú elkészítése óta feloszlott... – D.Á.), szóval elég nehéz lenne összehangolni az időbeosztásunkat...

A Screamből tehát a Mötley Crüe-be vitt az utad. Számomra a '94-es Motley Crue lemez a legjobb album, amit a banda valaha kiadott. Te mit gondolsz róla így, közel húsz év távlatából?

Köszönöm az elismerést! Én is hihetetlenül büszke vagyok arra az albumra, és mindenre, amit közösen sikerült megvalósítanunk rajta. Remek időket töltöttem a csapatban. Szerintem mindannyian nagyon odatettük magunkat, akár a dalszerzést, akár a lemezen hallható hangszeres játékot tekintjük. A dalok közül talán a Misunderstood a kedvencem, bár nehéz csak egyet kiemelni a sok közül... De úgy gondolom, az a nóta nagyon megragadja az album lényegét, és mindenből van benne egy kicsi: súlyosság, dallamosság, kis nagyzenekari fűszer... Tényleg minden.

Manapság milyen a kapcsolatod a Mötley tagjaival? Egyáltalán mikor láttad őket utoljára?

Olyan, amilyen. Mickkel úgy egy éve beszéltem telefonon, de ilyesmiket leszámítva nincs köztünk valódi kapcsolat. Ha összefutunk, minden oké, de igazából nem ápoljuk a viszonyt.

Bruce Kulickkal nagyjából egyforma helyzetben kerültetek egymás mellé 1996 körül, hiszen őt is elég furcsán tették partvonalra a KISS-ben a maszkos újjáalakulás kedvéért. Előtte ismertétek egymást, vagy csak ez a szituáció adta az ötletet a közös munkához?

Ismertük egymást korábban is. Egyrészt Valerie, az ex-feleségem sminkesként és fodrászként többször is dolgozott fotózásokon a KISS-szel, másrészt Nikki házában is számtalanszor találkoztunk, amikor még a Mötley tagja voltam.

A két Union lemez közül melyik áll közelebb hozzád?

Nehéz kedvencet választanom, mert mindkettő az akkori életem zenei lenyomata, tulajdonképpen egyfajta naplóként is tekinthetünk rájuk. Az első albummal Bruce is és én is megpróbáltuk újjáépíteni az életünket és a karrierünket. Meg akartuk vetni a lábunkat azokon a bandákon kívül, ahol előtte játszottunk. A The Blue Room ezzel szemben már egy igazi zenekari album volt, amire négy egyenrangú muzsikus írta a dalokat, és megélt együtt egy csomó közös élményt.

Igaz, hogy egy arc az Atlantic kiadónál azt mondta: Bruce-szal túl öregek vagytok ahhoz, hogy foglalkozzanak veletek?

Sajnos igen! (nevet) A Union menedzsere odaadott pár nyers mixet a The Blue Room lemez dalai közül a fickónak, aki teljesen megpadlózott, állatira tetszett neki, amit hallott. Látni akarta a zenekart, és további dalokat szeretett volna hallani, viszont fogalma sem volt róla, kiket hall a felvételeken. Nagyjából két hét macska-egér játék után a menedzserünk megmondta neki, hogy a Uniont hallja, mire a figura teljes hozzáállása megváltozott. Később azt mondta, hogy soha nem szerződtetne egy olyan zenekart, amelyiknek öregebbek a tagjai, mint ő. Hát ha így... (nevet)

Szerinted lesz még folytatása a Bruce-szal közös sztorinak?

Nyitott vagyok a dologra, de most egyelőre az unplugged lemezre koncentrálok, és a következő hagyományos, elektromos albumomra írok dalokat.

Ezután egy másik legendás Sunset Strip csapat következett, így te lettél az egyetlen ember a bolygón, aki a Mötley-ben és a Rattben is megfordult...

Nagyszerű emlékeim vannak a Ratt korszakomról is! Kilenc évet húztam le a srácokkal, és a mai napig mind barátok vagyunk. Mostanában is rendszeresen beszélek velük, főleg Robbie Crane-nel, aki az egyik legközelebbi cimborám, de Blotzerrel és Warrennel is tartom a kapcsolatot.

Nem volt fura csak ritmusgitározni náluk az éneklés helyett?

Nem, nem igazán. Valójában eleve gitárosként kezdtem a pályafutásomat, nem pedig énekesként. Amikor a Ratt először kezdett el énekeseket keresni Stephen Pearcy helyére, Blotzer megkérdezte, nem érdekelne-e a dolog, de összességében egyáltalán nem mozgatott a lehetőség. Ott volt előtte a Mötley Crüe, és igazság szerint semmi kedvem nem volt beállni még egy énekes helyére egy másik bandába. Viszont amikor tudatosult bennem, hogy emellett gitárosra is szükségük van, egyből szóltam Bobbynak, hogy azt a pozíciót viszont szívesen elvállalom. És ahogy mondani szokás, a többi már történelem!

Blotzerrel Twenty 4 Seven néven is csináltatok egy jó kis lemezt...

Igen, de az mindig is Bobby ügye volt. Eleve szerződése volt már, amikor én bekerültem a képbe, eredetileg ugyanis Jack Russellt kérte fel énekesnek, aki viszont valami miatt nemet mondott. Úgy tudom, talán a harmadik vagy negyedik választás voltam Bobby részéről énekesnek... De természetesen igent mondtam neki, és segítettem neki egy kicsit a dalok véglegesítésében is, aztán elutaztunk Connecticutba, és felvettük. Ezek után viszont semmiféle beleszólásom nem volt a dolgokba, és nem is tettem már semmit hozzá a projekthez.

A Ratt időszakban újabb közös zenekarba fogtál Nikki Sixx-szel, pedig előtte volt köztetek némi feszkó, sőt, még jogi vizekre is terelődtek a nézeteltérések... Ilyen alapozás után hogy voltatok képesek megint együtt dolgozni a Brides Of Destructionben?

Végső soron Nikki és én is pontosan tudtuk, hogy azt tettük, amit üzleti szempontból tennünk kellett. Nincsenek bennem rossz érzések azzal kapcsolatban, ami történt, és pláne nincsenek ellenérzéseim a Mötley tagjaival szemben. Így aztán amikor Tracii Guns felvetette neki a nevemet a Brides kapcsán, Nikki felhívott, és dumálgattunk. Kicsit olyan viccelődősen szarkasztikusra sikeredett ez a beszélgetés, de amikor végül ismét összejöttünk, megint olyan volt, mintha csak tegnap zenéltünk volna együtt.

Mégsem vártad meg a Here Come The Brides album megjelenését...

Valóban nem. Miután elkészült a lemez, beszéltem Nikkivel és Tracii-vel, és megmondtam nekik, hogy szerintem nem én vagyok a megfelelő ember ebbe a bandába. És itt aztán véget is ért a történet számomra. Akkoriban komoly személyes problémákon mentem keresztül, mert a fiam beteg lett, és ezzel párhuzamosan egy rút válást is át kellett vészelnem. Vagyis mentálisan nem tudtam teljes egészében a projektre koncentrálni... Ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy bizonyos dalokkal nem is voltam maradéktalanul elégedett, és nem éreztem úgy, hogy helyes lenne valami mögé odaállnom, amiért nem dobban meg száz százalékosan a szívem. Persze maradhattam volna a pénzért, de azzal a zenésztársaimat és a közönséget is becsaptam volna. Ha nem hiszel valamiben, akkor ne csináld...

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Istenem, ez kemény! A Beatlestől az Abbey Road, a Led Zeppelintől a Physical Graffiti, és a Rocks az Aerosmithtől. Ezt a hármat nem lehet felülmúlni. De még egy tonnányi másikat is említhetnék! Egyébként főleg a régi klasszikus rockzenéket hallgatom, imádom a '70-es évek muzsikáit. Az iPodomon lévő zenék is szinte mind ilyenek.

Mi az élet értelme?

A jó egészség, a család, a jó barátok, meg persze az, hogy higgy önmagadban! Ne izzadd össze magad minden jelentéktelen ügy miatt, mert a mindennapi szarságok az élet és a dolgok egészét tekintve általában csupán apróságok.