Keith Caputo a Szigeten is fellépett a Life Of Agony élén, szeptember 15-én azonban visszatér Budapestre, hogy az A38 Hajó tetőteraszán szólózenekarával is bemutatkozzon. Az énekessel a szigetes buli előtt pár nappal, telefonon beszélgettünk.
Soha nem voltam még Keith Caputo szólókoncerten. Mi a legnagyobb különbség, ha összehasonlítod egy Life Of Agony bulival?
Egy Life Of Agony bulin izzadt, részeg, kopasz arcok vannak, a szólókoncertjeimre pedig inkább helyes csajok járnak. (nevet) Mivel a két zene totálisan különbözik egymástól, természetesen a közönség is teljesen más. De egyébként sok Life Of Agony rajongó is lejár a szólófellépéseimre… Végülis a két zenét ugyanúgy az élet inspirálja, csak a végeredmény más, hiszen különböző társakkal zenélek. Én azonban mindkét helyen önmagamat adom, csak a saját nevem alatt futó muzsika dallamosabb, érzelmesebb.
A Life Of Agonyben is te vagy úgymond a „dallamos összetevő”?
(elgondolkodik) Azt hiszem, igen.
Mégis, konkrétan mire számítson, aki letéved a szeptemberi budapesti koncertedre?
A leghihetetlenebb élményre, ami csak embert érhet az élete során! (nevet) Tudod, igazából semmiféle elvárásnak nem tudok és nem is akarok megfelelni, méghozzá azon egyszerű oknál fogva, hogy én magam sem élek ilyenekkel… Ha elmész egy Life Of Agony bulira, pontosan tudod, mit fogsz kapni, ez azonban más. Két órát szoktunk zenélni, rengeteg gyönyörű dalt játszunk, de soha egyetlen koncerten sem adtuk még teljesen ugyanazt a műsort. Még ugyanaz a dal sem hangzott el kétszer azonos formában. Ez egy szabadszellemű art rock-show, talán így fogalmazhatnám meg leginkább a lényeget. Igazi spontán színpadi élmény, ami tényleg megmutatja, kik vagyunk. Őszinte, kicsit talán álmodozós is, de mindenképpen intim, bensőséges. Olyan, mint egy romantikus vacsora egy koszos bárban.
Jobban élvezel egy ilyen csendesebb koncertet, mint egy Life Of Agony fellépést?
Más szinten van ugyan a kettő, de összességében azt hiszem, igen. A Keith Caputo név alatt futó zene valóságosabb, sokkal inkább a máról, a mostról szól számomra, mint a Life Of Agony. De nincs szó arról, hogy hermetikusan el akarnám választani egymástól a kettőt, hiszen ez is és az is én vagyok. Példának okáért a szólóbandámmal is időről időre előszedünk egy-egy remek Life Of Agony dalt, bár ezek nyilván teljesen máshogy szólnak ebben a formában. Óriási dolog a színpadon állni a Life Of Agonyval, remekül érzem magam a srácokkal, ahogy nyomjuk a régi nagy nótákat, de ez valahogy még izgalmasabb.
Elég sok híresztelés kering azzal kapcsolatban, hogy megint befejezitek…
Ó, igen, híresztelések mindig vannak…
És van alapjuk? Tényleg ez az utolsó turnétok?
(megrágja a szavakat) Nem akarok véglegeset mondani, amíg egyértelműen nem dőltek el a dolgok, de elképzelhető, hogy igen.
Miért?
Több olyan személyes oka is van ennek, amibe nem feltétlenül akarok most belemenni.
Elégedett vagy így utólag a Broken Valley albummal és a fogadtatásával?
Azt hiszem, azt kedvelem a legjobban az összes Life Of Agony album közül, a legkevésbé pedig talán az Uglyt. De nem a zenével van gondom ott sem, sőt, az I Regret vagy a Lost At 22 a mai napig a kedvenc dalaim a Life Of Agony koncerteken. Inkább a lemez készítésének körülményeire nem szeretek visszaemlékezni így utólag, mert az az időszak már a vég kezdete volt a zenekar életében. Az induláshoz képest rengeteg dolog megváltozott körülöttünk, és egyáltalán nem éreztük jól magunkat a bőrünkben. Konkrétan képesek lettünk volna megölni egymást akkoriban…
Akkor a múlt helyett nézzük inkább a jövőt: úgy tudom, már itt van a kanyarban az első versesköteted.
Igen, régi álmom válna valóra, ha végre sikerülne kiadni, elég régóta egyengetem a dolgot… Ha minden összejön, talán a szólókoncertjeimen már kapható is lesz, de erre azért még ne vegyél mérget. Mindig is imádtam az irodalmat, a verseket vagy a versnek is beillő dalszövegeket. A kedvenceim Woody Guthrie, Bob Dylan, William S. Burroughs és Rimbaud, de nagyon szeretem Kerouac-ot, Bukowskit is.
És az énekesek közül kik voltak a fő hatásaid?
David Bowie, Robert Plant, Iggy Pop, Freddie Mercury, Etta James, Jim Morrison… De még sorolhatnám a végtelenségig.
Mi minden idők három legjobb lemeze?
A Hunky Dory David Bowie-tól, a John Lennon-féle Plastic Ono Band lemez, és talán az In Through The Outdoor a Led Zeppelintől.
Mi az élet értelme?
Visszakérdezek: mi nem az élet értelme? Tudod, ez az a kérdés, amit naponta legalább kétszázszor felteszek magamnak, és azt hiszem, arrogáns faszfej lennék, ha azt állítanám, hogy biztosan tudom rá a választ… Ebben a pillanatban éppen úgy gondolom, talán az itt és most, a jelen pillanat adja az élet értelmét. Akkor teszed a legjobban, ha megpróbálsz mindig a mában és a mának élni, kiélvezni, amit hoznak a napok, a percek. Ugyanakkor ez az egész nem olyan, mint valami rejtvény, amit csak így, egy-két mondatban meg lehetne fejteni vagy válaszolni. Az élet egy nehéz, zavaros, különleges és egyben varázslatos utazás, aminek nem hinném, hogy csak egyféle értelme vagy jelentése létezne. Ennél lényegesen kozmikusabb dologról beszélünk… Valahol, azt hiszem, a megismerésről szól ez az egész: arról, hogy megpróbálod felfogni az ismeretlent, a megérthetetlent, miközben szembesülsz a saját szereped mérhetetlen kicsinységével és jelentéktelenségével ebben az egész rendszerben. Vagyis kihívásként fogom fel az életet, amit minden pillanatban intenzíven meg kell élni, méghozzá pozitívan: szeretettel, békével közelítve a téged körülvevő világhoz, kihozva magadból minden emberit. Aztán persze lehet, hogy mindeközben csupán valami felsőbb lény vagy egy csapat földönkívüli kísérlete vagyunk, miközben én itt az élet nagy rejtélyét elemzem neked...
