Shock!

Nyár elején jelent meg a Magma Rise második nagylemeze, a The Man In The Maze, amely megbízhatóan srófolta még magasabbra a lécet, mint a csapat első produkciója, a Lazy Stream Of Steel. Az egykori Mood két tagja, Holdampf Gábor énekes – aki itt basszusgitározik is – és Hegyi Kolos gitáros, illetve a Neck Sprainből vagy Ákos mellől ismert Bánfalvi Sándor dobos mellől a debüt óta eltűnt Janó Mihály gitáros, felállásuk pedig a Sunday Furyből ismert Herczeg Lászlóval lett teljes. Mint Kolostól megtudtuk, a csapatban kiváló a hangulat, és ha minden jól alakul, még egy komoly európai turné is kinéz nekik valamikor a jövőben.

Kezdjük azzal, amit már elég sok helyen elmondtatok, de mégsem lehet nélküle teljes a kép: hová tűnt Janó Misi, és miért került végül a kisegítőként beugró Füleki Sanyi helyére Herczeg Laci a Sunday Furyből?

Misi esetében az új munkahelye meg a távolság jelentette a fő problémát. Három műszakban kellett dolgoznia Dunaújvárosban, a gumigyárban, és mivel nincs kocsija, eleve gondot okozott a próbák időzítése, a koncertek pedig rendszeresen ütköztek a beosztásával. Ez az egész hosszabb távon nagyon macerássá tette a munkát. Sanyi Gábor ötlete volt, akinél azonban szintén nehéz volt az időegyeztetés. Ő közelebb lakik hozzám, Vecsésen, és ugyan nincs behatárolt munkaideje, össze-vissza dolgozik, de ez is eléggé ütközött mindennel. Itt persze más szálak is voltak a képben, hiszen Sanyinak ott van a Wall Of Sleep is, bár őszintén szólva nem hiszem, hogy a két zenekar működését ne lehetett volna összeegyeztetni, főleg, hogy ma már mindannyian meglett, negyvenes arcok vagyunk. Így aztán végül Sanyi helyére Laci került, és őszintén reméljük, hogy a közeljövőben nem fog munkahelyet váltani! (nevet) A feladat egyébként nem új számára, hiszen egy pár állomásos európai körúton már játszott nálunk beugró emberként.

Feltételezem, unjátok a témát, de szintén nem kerülhető meg, hogy Sanyi beugrásával ismét összejött a Mood magja, ami elég rendesen beindította az emberek nyálelválasztását. Ma már eszerint semmi nem aktuális azon tényezők közül, amelyek miatt annak idején végül befejezte a zenekar?

Emberileg igazából sosem voltak komoly problémáink. A Mood annak idején tulajdonképpen úgy fejeződött be, hogy Sanyi és Gábor kiszállt. Nekem igazából máig sem tiszta teljesen pontosan, mi volt ennek az oka akkor, de ma már talán nem is nagyon számít... Valami olyasmi mindenképpen benne volt, hogy kevesebbet akartak koncertezni, megfontoltabb tempóban vitték volna a csapatot, mi pedig szerettünk volna többet mozogni. A hosszú idő alatt az emberi kapcsolatok is romlottak valamelyest, de nem ez volt a fő ok, és ma már a probléma működést érintő, gyakorlati része sem él, hiszen egyikünk sem akar ész nélkül játszani, lenyugodtunk. Zeneileg pedig eleve nem is beszélhettünk olyan okokról, amelyeket bármilyen szempontból is komolynak lehetett volna nevezni. Olyasmi nyilván előfordult, hogy egy téma egyikünknek tetszett, másikunknak meg nem, de ilyen mindenhol akad, nem mentünk emiatt sosem késhegyig. Szóval ha csak a zenei oldalt nézzük, a Mood simán együtt maradhatott volna, bár tény, hogy Sanyi a Wall Of Sleeppel elmozdult egy rockosabb, akár scorpionsosabbnak is nevezhető világ felé. Ez a vonal ugyanúgy ott van benne, ahogy a régi Sabbath is.

Zeneileg milyen ma köztetek az összhang Sanyival?

Zseniális, vele a legtökéletesebb mindenki közül, akivel valaha is együtt játszottam. Nagyon hasonló a stílusunk, bár ő egy kicsit lassabb, visszahúzósabb felfogásban játszik nálam. Az azonban biztos, hogy az utolsó húrnyújtogatás is egyben van, amikor ketten gitározunk, szóval mindig baromi nagy élmény együtt játszani. Ezt egyébként Sanyi is mindig mondja, de hát a dolog nem is meglepő, hiszen a hosszú évek alatt kialakult közöttünk egy kölcsönhatás. A dolognak ez a része most is baromi jó volt, és nyilván hiányzik is. De ez nem jelenti azt, hogy Misivel nem működött volna nagyon jól a közös zenélés, és ugyanez természetesen Lacira is áll. Nagyon jó srác, aki emellett roppant ügyes, precíz gitáros is. Az még a jövő titka, hogy dalszerzőként milyen lesz, hiszen az új albumot még nélküle raktuk össze, de gitárosként tök jó vele együtt játszani, és emberileg is minden passzol.

Szerinted mennyiben lett más ez az új lemez, mint az első?

A nótaszerzés technikailag nem ment másképp, de mi hárman Gáborral és Bánfalvi Sanyival mindenképpen összeszokottabbak lettünk az elsőhöz képest. Én is jobban érzem Sanyi játékát, és emberileg is közelebb kerültünk egymáshoz. Biztos, hogy ennek is köszönhető, hogy ez a lemez kerekebb lett az elsőnél, de dalszerzésileg nagyjából hasonló pályán mozogtunk, mint legutóbb. Mind távol lakunk egymástól, szóval nem járunk össze eszetlenül, összevissza jammelni. A gitártémák megszületnek otthon, Gábornál vagy nálam, és ami ezek közül használható, azt csináljuk meg, azt fejezzük be. Az előző lemezen főleg Gábortól érkeztek a dalok alapjai, ezen az újon gitárilag most több az enyém.

Mit gondolsz, megkülönböztethető fülhallás alapján, mi jön tőle és tőled?

Lehet, hogy ez most hülyén hangzik, de én Gábor témáiban mindig érzek egy ilyen ősmetalos feelinget: ha a végeredmény nem is hasonlít, a témáiban, a felfogásában ott van a régi Iron Maiden, meg egy rakás olyan zene, ami akkoriban született, amikor még éppen alakult a thrash. Az Anvilre és társaira gondolok. Nálam ezek nem annyira hatások, szerintem az én témáimban nincs jelen ez az irány.

Vitázni szoktatok a kreatív folyamat közben?

Pont a munkamódszerünk miatt nem nagyon vannak viták, hiszen ami a próbahelyre kerül, abból már többé-kevésbé dal lesz. Békés mederben folynak a dolgok szerencsére, és van egy elsődleges szűrő az otthoni zenélés révén, amelynek segítségével egyből kiszűrjük a kevésbé erős témákat. Ego-vita meg nincs, hiszen vagy jó valami, vagy nem. Gáborral emberemlékezet óta ismerjük egymást, tényleg brutálisan régi a kapcsolatunk: ő nyolcadikos volt, én negyedikes, amikor először találkoztunk. De ugyanígy Sanyival is a korai Neck Sprain idők óta él a kapcsolat, hiszen a Mood meg a Neck Sprain sokat mozgott együtt. Így, hogy együtt játszunk, még jobban elmélyült a viszonyunk, bár persze nem úgy! (nevet) Baromi profi dobos, tényleg nagyon professzionális zenész. Vele nem mennek másképp a dolgok, mint annak idején a Moodban vagy a Stereochristban. Én nem tudok dobolni, így aztán nem is akarom megfejteni, mit üt a dobos, pláne, hogy Sanyi a legkreatívabb ütős, akivel valaha is együtt zenéltem. Mutatsz neki egy riffet, és simán előáll tizenhat témával alá, amelyek közül mindegyik jó. Zeneileg is abszolút képben van, jóval nyitottabb is, mint mi. Ő zenész, én meg nem vallom magam annak! (nevet)

A Moodban annak idején elég karakteres basszusgitárosok voltak. Mennyiben változtatott a közös munkamódszereteken Gáborral, hogy most ő a basszer?

Gábor jóval alapozósabb játékos, mint a Mood basszerei voltak, és a Magma Rise-ban pontosan erre van szükség: két gitár adagolja folyamatosan a témákat, a harmóniákat, nem is igazán férne el itt egy kalandozós-szólisztikus stílusú basszusgitáros. Abból csak káosz lenne... Ide ez a minimalista játék kell, ami a zene alját adja meg. A dolog másik oldala az, hogy Gábornak élőben szerintem elég kemény feladatot jelent a basszust is vinni, hiszen az éneklés meg a basszusgitározás két másik történet. Frontemberként érthető okokból nem is tud annyira kiteljesedni így, hangszerrel a nyakában, mint a moodos időkben.

Miért pont a Hammerworld mellékleteként hoztátok ki a lemezt?

Nem is volt igazából más verzió. Elkezdtünk demózgatni, Kristófnak meg megtetszettek a felvételek, és előállt vele, hogy legyen így: itthon újságmelléklet, külföldön pedig hagyományos megjelenés normális terjesztéssel és esetleges turnékkal. Ilyen jó verziónk pedig még sosem volt. Külföldön szeptember környékén jön ki a lemez, bár itt pontos részleteket inkább Gábor tudna mondani. Az mindenesetre biztos, hogy a boltokba is eljut majd az album. Ez persze valamennyire korábban is működött Hegedűs Márk és a Psychedoomelic révén, ő azonban a bolti hálózatokba nem tudta annyira benyomni a lemezt, inkább ezek a mailorderes megoldások játszottak nála. De mára már amúgy is lehúzta a redőnyt... Ez az újságmellékletes verzió szerintem mindenképpen működőképes, hiszen az ember már csak belehallgat valamibe, ha ott a CD a kezében, sokkal inkább, mintha csak egy online felületen van ott a lemez. Én is mindig belefülelek ezekbe a mellékletekbe, bár az már természetesen más lapra tartozik, hogy tetszik-e, amit hallok.

Jók egyébként a visszajelzések a lemezre?

Szinte csak pozitívak. Ami kicsit negatívabb, az is elsősorban azt kifogásolja, hogy valamivel dallamosabb anyag lett a The Man In The Maze, mint az előző, nem annyira klasszikusan doomos, mint a Lazy Stream volt. Néhányan hiányoltak egy amolyan igazán lassú, borús, beleülős témát is. Tény, hogy ilyen most valóban nincs, viszont úgy gondolom, ettől függetlenül is minden tekintetben abszolút előrelépést jelent ez az új album. És ez a hangzásra is áll.

És milyen turnélehetőségeitek lesznek külföldön?

Egy nagyobb zenekarhoz lehetne betársulni, de konkrétumok egyelőre még nincsenek. Én legszívesebben a Trouble turnéjához csatlakoznék, elvi esély van is rá, bár egyelőre csak annyit tudunk, hogy szeptemberben Svédországban biztosan játszanak majd. Wino valamelyik csapatával vagy bármilyen stílusba vágó csapattal szívesen koncerteznénk, de ha reálisan nézzük, szerintem inkább a jövő évben fog majd összejönni a dolog.

Nyilván a doom színtér fanatikusainak amúgy sem nagyon kell bemutatkoznotok...

Valóban nem, ez a színtér abszolút működik, a rajongók pedig valóban elkötelezett fanatikusok. Jó példa erre, hogy lesz ősszel Máltán egy doom fesztivál, ahová minket is meghívtak, és már jelezték is például Stuttgart környéki ismerősök, hogy mindenképpen jönnek ők is. Vagyis képesek sok száz kilométert utazni meg repülni azért, hogy megnézzenek tizenakárhány olyan státuszú zenekart, mint mi, ugyanis igazi nagy név nem lesz, tehát semmi Trouble meg ilyenek... Nyilván nem egy gigafesztivál lesz, hanem amolyan öt-hatszáz fős rendezvény, olyasmi, mint a Doom Shall Rise.

Hogyan reagáltak ezek a körök a legutóbbi lemez bónuszára, a Kyle Thomasszal felvett Glow Burn Screamre?

Nem igazán hallottam erről kinti körökből, vagyis azt biztos nem mondhatjuk, hogy egy csomó ember felkapta most erre a fejét. Ez inkább nekünk volt jó és megtisztelő, de nyilván mindenki számára érdekes, hogy mit mutat egy Mood nóta egy ennyire elsőligás énekessel.

Szerinted mennyire tudtok előrelépni külföldön ezzel az albummal? Számít ez még egyáltalán?

Nem szoktunk tervezgetni. Ez a zenekar klasszikus értelemben véve a zenélésről szól, arról, hogy tök jó megírni a dalokat, tök jó megcsinálni egy lemezt. Ha valami összejön ezekből, ha valakinek tetszik, amit játszunk, az jó, de ha nem, akkor sem baj. Ez egy jó értelemben vett hobbi ebben a tekintetben, bár nyilván minőségileg többre törekszünk, szeretnénk jobb, maradandóbb dolgokat alkotni, nagy horderejű terveket azonban nem kovácsolunk. Bizonyára előre lehetne lépni, ha elkezdenénk mondjuk a Tankcsapdával turnézni, de ez nem fog menni, és nem is célunk.

Említetted, hogy meglett negyvenesek vagytok mind. Mennyire egyeztethető össze a családdal, a melóval egy-egy külföldi kiruccanás vagy kisebb turné?

Nyilván nem nagyon egyszerűen, de itt azért nem arról van szó, hogy egész évben, folyamatosan turnézgatnánk. A Magma Rise egy meglehetősen keveset játszó zenekar, egy-két hétnél többet a melóhelyek miatt senki sem tud megoldani, így aztán ritkák a bulik. Főleg itthon, és ami van, az is leginkább Pestre korlátozódik.

Utóbbinak mi az oka?

Gábor Sopronban él, mi pedig Budapest környékén, de nem Budapesten. Ebből egyenesen következik, hogy ha mondjuk Szegeden akarunk játszani, akkor a benzinköltség miatt a klubnak egyszerűen nem éri meg kifizetni a bulit, ha azt is tekintetbe vesszük, mekkora a zenekar tábora. Ez nem egy többszázas tömegeknek játszó csapat, ötven-hatvan-nyolcvan ember jön le a koncertekre.

Klubok, helyek, lehetőségek tekintetében jobb, rosszabb vagy egyszerűen csak más a helyzet ma, mint a Mood fénykorában?

Tök más szerintem. Az internet nyilván nagy változás a lehetőségek terén: egyszerűbb klipet, demót csinálni és eljuttatni az emberekhez, a klubok azonban ma is ugyanolyan szarok, mint a '90-es években. Már persze tisztelet a kivételnek... Néha csak lesünk, hogy milyen alapon nevezik egyáltalán klubnak az adott helyet, amikor két mikrofon van az egész kócerájban... Ezek szánalmas dolgok. Annyiban biztosan nem változott a lényeg, hogy régen is jó számokat kellett írni, és ma is ez a legfontosabb. Csak akkor kazettán hallgatta mindenki a zenéket, most meg mp3-ban.

Az egyéb projektjeitek mennyire kavarhatnak be a Magma Rise ügyeibe?

Gábornak nincs zenekara a Magmán kívül, és tudtommal jelenleg a Sunday Fury is áll, mert távozott a dobosuk. Sanyi zenekarairól nem tudok beszámolni ezen a téren, hiszen ő a legelfoglaltabb Ákos, a Neck Sprain meg a Men In The Box révén.

És mi most a Stereochrist státusza?

A Stereo sztoriját nem zártuk le, de jelenleg nincs énekesünk, hiszen Felföldi Peti kiköltözött Norvégiába. Vele így nem tudunk működni, mást pedig nem találtunk a helyére... De most igazából nem is nagyon keresünk senkit, mindenki elvan a dolgával. Ha egyszer majd megfelelő lesz az időpont, és lesz megfelelő énekes, akkor csinálni fogjuk.

Újabb megkerülhetetlen kérdés: hogy tetszik az új Black Sabbath lemez?

Nekem nagyon tetszik. Tényleg hallatszik rajta, hogy a nagyon régi dolgokat akarták felidézni, az is igaz, hogy kábé minden riffnek megvan az elődje, de hát mindannyian hatvan feletti emberek, szóval fura is lett volna, ha most állnak neki megváltani a világot. A lemez jó, jók a nóták, jó a hangzása is. Én elégedett vagyok vele.

És mit szólsz az új Trouble lemezhez? Hallottál már róla valamit?

Sajnos még semmit, de valami rádióadásban elhangzott három dal, Gábor hallotta is ezeket, és azt mondta, brutálisak. A zene klasszikus Trouble, Kyle klasszikus Kyle, szóval a kettő elvileg gyilkos lesz együtt. Papíron mindenesetre állati jól hangzik ez a leosztás... Én egyébként nagy Eric Wagner fan vagyok, szeretem az öreget, szóval majd meglátjuk.

Miket hallgatsz még egyébként mostanában?

A Witchcraft új lemeze például nagyon tetszik, meg a Ghost is. Sőt, az új Audrey Horne is, bár az azért egy elég érdekes történet, hiszen előtte totál grunge volt az egész, és az baromira nem jött be nálam. Most viszont ráugrottak erre az ősrock-hullámra, és ez már nekem is tetszik. A legutóbbi Down EP nyilván nagyon bejövős, hogy visszakanyarodtak a klasszikusabb, doomosabb irányba, de sokat hallgatom Slash utolsó albumát is. Sőt, a két utolsó Whitesnake-et is, pedig a régi dolgaikat sosem bírtam, és ma sem bírom. Így, Doug Aldrichcsal viszont imádom őket. A hazai bandák közül pedig a Kard lemeze tetszik most nagyon. Vámos Zsolti kurva jó gitáros!

Említetted ezt az ősrockos hullámot. Szerinted minek köszönhető, hogy így virágzik most ez a vonal?

Szerinted tényleg virágzik? Mert én csak azt olvasom mindenhol, hogy virágzik, de annyira azért nem tapasztalom...

Hát lemez meg új zenekar biztos, hogy baromi sok van. Az már nyilván más kérdés, hosszabb távon mennyi marad meg közülük...

Na igen... A Ghostnál nyilván az image az egyik fő ok, de a többieknél nem tudom megfejteni a hátteret. A doom egyébként baromira nem fut ma sem, ezek a '70-es évek-beli retro-rock dolgok vannak inkább fókuszban, ahogy én látom. De azt mondom, inkább ezek fussanak, mint valami összepakolt produkció, ezek ugyanis hús-vér zenekarok. A Witchcraft lemezén is hallatszik, hogy lélegző, valóságos zene, amit nem a stúdióban raktak össze.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

A Metallicától a Master Of Puppets, az egyes Black Sabbath és a Trouble-től a Manic Frustration. És mondok egy negyediket is (nevet), a Slayertől a South Of Heavent.

A Hegyalján hogy tetszettek?

Sehogy, mert nem láttam őket, bár ugyanazon a napon játszottunk, mint ők. A Seasons In The Abyssig bezárólag nagyon szerettem a Slayert, élőben talán egyszer volt hozzájuk szerencsém, és nem nyűgözött le a koncert. Jó volt, de annyira azért nem jött be... Mindenki azt mondta amúgy, hogy állatok voltak most, de hát ez is egy bivalyerős felállás. A Downra viszont másnap visszamentünk, azt muszáj volt látni, és nem is csalódtam.

Mi az élet értelme?

Hú, de sokszor válaszoltam már erre! (nevet) A gyerekek.