Shock!

Hadd kezdjem azzal, hogy néhány nappal ezelőtt történt egy kisebb félreértés Főnökasszonyunk és köztem ezen lemez kapcsán. Ő nem igazán vágta, hogy miért akarok én írni az új Witchcraftről, én meg azt nem értettem, hogy ő mit nem ért ezen. Aztán lehullott a lepel: hát bizony ezen a néven nem csak egyetlen banda munkálkodik, és Szilvi joggal gondolhatta, hogy belekergültem a sok zenehallgatásba, ha már önként vállalkozom arra, hogy egy feltörekvő magyar black metal banda lemezéről vessem képernyőre magvas gondolataimat. (Akik helyében azért talán elgondolkodnék a névváltoztatáson.) Öntsünk hát tiszta vizet a pohárba: jelen írásom tárgya az immáron tizenkét éve létező svéd csapat, akiknek negyedik albumára bizony nem kevesebb, mint öt évet kellett várnunk. És maradjunk annyiban, hogy simán megérte a várakozás!

Azt persze nem állíthatjuk, hogy az eltelt fél évtized alatt semmi sem történt Magnus Pelanderék környékén, hiszen kis túlzással rá sem lehet ismerni a kompániára. Magnus ugyanis Ola Henriksson basszer kivételével a teljes korábbi csapatot szélnek eresztette, és ha ez nem lenne elég: két gitárost (Simon Solomon és Tom Jondelius) is bevett a bandába, míg saját hathúrosát szögre akasztotta, hogy kizárólag csak az énekre koncentrálhasson. Emellett istenhozzádot mondtak Lee Dorrian kiadójának, a Rise Abovenak, és átigazoltak a jóval nagyobb lehetőségekkel rendelkező Nuclear Blasthoz. Aki mindezek következtében stílusváltást is vár, nem jár a legjobb úton, mert igaz ugyan, hogy a Legend minden korábbi munkájuknak letisztultabb, ám szerintem ez esetükben tényleg egy lineáris változás/fejlődés soron következő, logikus állomása.

Mindig is furcsállottam, hogy a Witchcraftet a legtöbb helyen a doom metal skatulyába próbálták betuszkolni, ez ugyanis maximum első, remekbe szabott lemezükre lehetett csak igaz, a Firewood és a The Alchemist már sokkal inkább azt a '60-as/'70-es évek zenei örökségét nyíltan felvállaló retro rockot tartalmazta, ami olyan honfitársaik előtt tárta szélesre a kapukat, mint például a Graveyard, de akkor sem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy a csapattal baráti kapcsolatot ápoló The Sword legénységének is utat mutattak. (Érdekes és nagyon-nagy üdvrivalgásra okot adó véletlen, hogy az említett két csapat is a napokban jelentkezett új lemezzel!) És ebbe a sorba szervesen illeszkedik a Legend is, annak ellenére, hogy az eredetileg a Pentagram előtti tisztelgés céljából alakult zenekar itt már sokkal inkább mutat rokonságot akár a Dio-féle Sabbathtal, akár a Led Zeppelinnel, de helyenként bizony még a Thin Lizzyvel is, mint épp Bobby Lieblingékkel.

Ami elsőre meg kell, hogy üsse a fülünket, az a hangzás! Hát az bizony még sosem volt ennyire telt és tiszta, mint most, tökéletesen szertefoszlott a korábbi korongok poros, vintage atmoszférája. Biztos lesznek régi hívek, akiknek éppen ez nem fog tetszeni, de részemről maximálisan megsüvegelem a végeredményt, minden hangszer abszolút a helyén, szépen szól. Ez persze fabatkát sem érne, ha a lemez kilenc tétele nem lenne igazi slágergyűtemény! Csak hát ahogy az a szikár riff berobban a nyitó Deconstructionben, egyből sejteni lehet, hogy nem lesz itt gond, egy szál se! Magnus pedig már itt olyan dallamokat hoz minden korábbinál tisztábban csengő, a középtartomány magasabb rétegei felé kalandozó hangján, hogy az napokra velünk marad. Vitán felül áll, a főnök sosem nyújtott még olyan kimagasló teljesítményt, mint most - legyen szó bár a jó kis dob-basszus felvezetéssel nyitó, laza kezdés után fokozatosan bekeményedő Flag Of Fate-ről, a könnyed és slágeres It's Not Because Of You-ról (tisztára, mintha egy jól sikerült Firebird dal lenne!), vagy épp a fütyülhető gitárdallamra épülő, letisztult refrénnel feldíszített An Alternative To Freedom-ról, mindben olyan dallamokat hoz, melyek kiűzhetetlenül ülnek füleinkbe.

Hősünk az eltelt években tuti járt énektanárnál is, emellett pedig dallamérzéke is irigylésre méltó, milyen szépen van már felépítve például a Ghosts House, hogy a White Light Suicide tiszta Thin Lizzy utánérzéssel nyitó, majd át- meg átalakuló szerkezetét ne is említsem! Ez a mindent vivő refrénnel felvértezett dal az abszolút csúcspont, kegyetlenül ütős! A soron következő Democracy a lemez súlyosabb (és legkevésbé eltalált) pillanatai közé tartozik, majd jön a Dystopia laza visszakacsintása a kezdeti idők doom metalja irányába, persze megint csak olyan énektémákkal, amelybe beleborsódzik az ember háta. A középrész szikáran döngető riffelésére rárepülő dallam például tízpontos Sabbath tiszteletadás! Huhh, nem is nagyon találok itt semmi kivetnivalót, egyedül tán a záró, ismét jó súlyosra vett Dead End tizenkét percét találom túlzónak, három-négy perccel akár lehetett volna rövidebb is, de nyilván szerettek volna lezárásnak valami nagyívű, epikus dolgot, ami végső soron össze is jött nekik.

A Nuclear Blast örülhet, hiszen remek zsákmányra lelt a Witchcraft képében, ráadásul kicsit Janus-arcú anyag is a Legend. Egyfelől maximálisan alkalmas rá, hogy egy szélesebb táborral megismertesse a svédek nevét, másrészt viszont megőrizte mindazon jegyeket, amik miatt egy régi rajongó is teljes mértékben szeretni tudja az új dalcsokrot, mint ahogy én is. A Withcraft eddig is remek volt, és az is maradt – rég adtam már tízest, de most nem érzem túlzásnak.