A Magma Rise létrejötte és működése egyértelműen az egyik legsikerültebb Magyar Underground Sztori a kortárs hírfolyamban. A zenekarral kapcsolatban még ma is legálisnak számít ujjal mutogatni a legszebb férfikorában kimúlt, nagyszerű Mood zenekarra, de ezt a magas labdát e helyen már nem csapnám le. Egyrészt az előtörténetet a Lazy Stream Of Steel debütről írt értekezésünk kellő mélységben taglalja, másrészt e formában is megadnám a tiszteletet Holdampf Gáborék jelenkori ténykedésének, ami valódi úriember módjára teszi zárójelbe a múltat.
A közvélekedéssel szemben állva, a magam részéről a lehető legjobb dolognak tartottam, amikor a Janó Misi megüresedett posztján átmenetileg kisegítő Füleki Sándor helyére, stabil negyedik oszlopként Herczeg László került a Sunday Furyből. Bár óriási móka lehetett (főleg a dobos Bánfalvi Sanyi számára) a Mood háromnegyedét újfent egy színpadra összerántani, az eleve irreális elvárásokkal szemben hajózó Magma részéről azonban ez a visszalépésnek tetsző kényszerhelyzet hosszabb távon kifogta volna a szelet a vitorlából. Ezzel szemben – hosszú hónapok előkészítő munkája eredményeként – jött, látott és győzött a második lemez, The Man In The Maze címmel.
Apró személyes sikerként könyveltem el annak idején, hogy 2010 márciusában, a csapat legelső élő megnyilatkozásán én is jelen lehettem a Funeral Of Doom Fesztiválon – az ott megvillantott debütalbumot talán mégis sokkal inkább akartam szeretni, mint amennyire ez végül sikerült. A miérteken túl sokat azóta sem gondolkodtam, jelen munka hallatán mégis azonnal világossá vált, milyen téren maradt leginkább hiányérzetem az első találkozáskor. Nem mintha a változások annyira meghatározóak lennének a két lemez között: ez itt még mindig a jól ismert Holdampf Gábor - Hegyi Kolos tengely, méltóságteljes pörgésben, kiegészülve a „fiatalok" által a csapatba pumpált lendülettel. Ahol az izmosodást érzékelem, az általában a kivitelezés, vagyis maga a produkció. A Hidasi Barna által jegyzett sound erényei teljében ábrázolja a gépezetet: vastagon, középen, ízlésesen szól minden, egyetlen zenész sem kényszerül kompromisszumra. Mindezt sikeresen fejeli meg a kvartett pályafutása legkerekebb dalaival, így a kilenc tétel végigmasírozása után minden fásultság nélkül indíthatjuk el újra a korongot. A Magma Rise „titka" minden bizonnyal a szőrös emberek összegyűjtött tapasztalatában, és a szándék mögött feszülő intelligenciában rejlik, ha ugyan kell ilyesmit keresnünk.A megközelítésben ugyanis Hegy(ny)i mester évek óta nem keres új utakat: hívhajuk ezt ortodox doomnak, ami szerintem szimplán csak rock 'n' roll, a fontolva táncoló fajtából. Legalábbis, amikor a lemezt teljes egészében először meghallgattam, közelebbi vérrokonnak éreztem az ólomgolyókon pattogó Volbeatet, mint a jelenkor újra felfedezett, füstös, sabbathista vonalát. Nézetem szerint mostanra vált nemzetközi szintűvé a Magma Rise jelenség, amikor nem csupán Gábor szakmai kapcsolatai és a Mood négy betűje hoz elismerést magas szintről a csapatnak, de azt saját jogán is egyre inkább elismerik. Ebben a homogénnek ható, támadási felületet alig rejtő témacsokorban leginkább a méltó lezárást hiányolom, mondjuk az első album Kyle Thomasszal felerősített Glow Burn Screamjének szintjén, de kicsit alább is nyugodt szívvel adhatjuk. Csúcspontként így megmarad nekem a számtani középre pozícionált, elsöprő érzelmi töltéssel robbanásig hevített Five, illetve azok a gyönyörűséges, szakállból kirázott, már-már indokolatlanul fülbemászó, többszólamú gitárharmóniák. És végtére, minden gyönyör ellenében, a kielégítetlenség gyomorszájból felkúszó, visszanyelhetetlen érzete.
„Same old feelings, same old smiles" – mondják. Így a pontszám sem lett több legutóbbhoz képest, fényesedett csupán.
Hozzászólások