Május legvégén harmadszorra koncertezett Magyarországon a Mr. Big, a '80-as évek végének és a '90-es évek elejének egyik sikercsapata, akik hihetetlen virtuozitással vezették elő a korszak divatos dallamos hard rock zenéjét. A Club 202-ben megrendezett teltházas buli előtt az ismét eredeti felállásban nyomuló négyesfogat basszusgitárosával, a rendkívül kedves és közvetlen Billy Sheehannel ültünk le beszélgetni a csapat körüli aktuális történésekről. Az idén már 58 éves legendás muzsikus derűs, lelazult hangulatban válaszolgatott a Shock! kérdéseire.
Diesel a klub neve, és nekem az volt az első Mr. Big koncertem.
Jó kis buli volt, de számomra azóta egyre jobbnak és jobbnak tűnik a zenekar körül minden. Olyan sokat játszottunk már együtt, hogy minden simán és fennakadások nélkül megy. A mai soundchekkel is pikk-pakk megvoltunk, rögtön összeállt minden. A múltkori turnénkon is minden rendben volt, de most még jobbak vagyunk.
Szóval rendben megy a körút?
Abszolút! Jobban is, mint kellene. A rossz gazdasági helyzet, a lemezeladások csökkenése miatt nem számítottunk ilyen jó fogadtatásra. Barcelonában például minden jegy elkelt a koncertünkre, és a tegnapi pozsonyi koncert is hihetetlenül sikerült. Egyébként is úgy gondolom, hogy az európai közönség általában véve barátságosabb. Errefelé az emberek nem felejtik el a régi kedvenceiket, csak azért mert elszállt az idő, vagy mert az a fajta muzsika épp nem divatos. Nagyra becsülöm ezt, én is ilyen vagyok, ragaszkodom a kedvenceimhez. Nagyon sok előadót tartottatok ezzel életben, nem csak rock-, de blues- és jazz-vonalon is, akik bár kiváló muzsikusok, Amerikában mégsem foglalkozik velük senki. Ki is vagyok akadva ezért az amerikaiakra.
Otthon most hogy áll a szénátok?
Hála istennek minden rendben van! Los Angelesben, a House Of Blues klubban volt egy bulink, ami olyan szinten teltházas volt, hogy még mi sem tudtuk bevinni senki ismerőst. L.A. egyébként egy elég kemény város, hiszen a szórakoztatóipar központja, mindenki látott már mindent, és ezért senkit sem érdekel semmi. Ennek ellenére annyira tele volt a hely, hogy még én sem tudtam bevinni az egyik barátomat. Aztán volt egy marylandi bulink is az M3 fesztiválon, amire szintén egy rakás ember eljött az ország minden szegletéből, hogy megnézzen minket. Szuper volt ez is, szóval bátran mondhatom, hogy Amerikában is jól mennek most a dolgaink.
A legutóbbi anyagotok egy Live From The Living Room című koncertfelvétel volt...
Még ezt a turnét megelőzően, Japánban volt egy promóciós koncertünk, amit fel sem akartunk venni, de a helyi tv rögzítette, végül kiadtuk. Nem terveztünk semmit előre, csak egy buliról volt szó, de ha már felvették, hiba lett volna veszni hagyni. 
Beszéljünk egy kicsit a What If… lemezről. Érdekelne, miért ez lett a címe?
Azért lett What if, mert ez az a két szó (mi lenne, ha? – KG.), amit általában egy új ötlet előtt hallasz. Mi lenne, ha minden lakásban lenne egy számítógép? Mi lenne, ha az összes zenédet feltölthetnéd egy pici kis kockába? (közben a diktafonomat forgatja a kezében – KG.) Mi lenne, ha embert küldhetnénk a Holdra? Minden kreatív folyamat valahogy így kezdődik, ezzel a két szóval. Természetesen, mint minden lemezünk címének, ennek is van egy vicces jelentése. Mi lenne, ha a Mr. Big újra összeállna, és felvennénk egy új lemezt? (nevet) A cím tehát megvolt, de nem volt hozzá borítónk, aztán egyszer csak beállított Pat és megmutatta ezt a képet a szárnyas disznóval, mi meg rögtön tudtuk, hogy megvan a tökéletes fotó. Szeretünk kétértelmű, vicces címeket adni a lemezeinknek. Ott a Hey Man például, aminek a második jelentése az, hogy a man made of hay (szalmából készült ember – KG.), vagyis pontosan az, ami a borítón látható. A legjobb sztorija azonban a Lean Into It borítónak van. Mielőtt megjelent a lemez, egy szörnyű repülőgép baleset történt Amerikában. Pár héttel később dumálgattunk róla, és valaki bedobta, hogy mit tehet az ember, ha egy többtonnás repülőgép tart feléje. Jobb híján beledől, nekifeszül (the best thing is to lean into it). Mikor megvolt a lemez címe és kerestük hozzá a borítót, épp egy kávézóban ültünk, mikor a kiadónk által felkért fotós hozott egy képet. Valami borzalmas volt! Egy nagydarab nőt ábrázolt valami rettentő bugyiban, amint épp egy adag TNT-t akar felrobbantani ezzel a klasszikus lenyomós gyújtószerkezettel. Teljesen kiakadtam, hogy milyen szar a kép, amikor egyszer csak felnéztem, és megláttam a falon azt a híres fotót a mozdonnyal. Azonnal mondtam, hogy azt akarom a borítóra. De a Bump Ahead címe is kétértelmű, hiszen benne van a bump a head jelentése is. (bukkanó előtted, illetve üss a fejre, fejbekólintás – KG.) Szeretünk a szavakkal játszogatni. (nevet) Az első lemez borítójának meg az a sztorija, hogy valami olyan képet akartunk, ami ellentétben áll a Mr. Big zenekarnévvel. Egy igazán kicsi embert vagy ilyesmit. Így jött, hogy legyen egy cilinder, egy sétapálca meg egy ócska cipő a borítón. Pálcánk és cilinderünk volt, a cipőt pedig az egyik haverom kérte el a szomszédjától. Máig megvan egyébként, ahogy a cilinder is, a sétapálcát azonban sajnos már elhagytam valahol. De komolyra fordítva a szót, igen komoly munkát fektettünk a What If… anyagba, hiszen egészen pontosan 128 dalt írtunk hozzá. Onnan tudom, hogy összeraktam belőlük egy playlistet, amin pontosan ennyi tétel volt. Nagyon sok melót fektettünk bele, de szerencsére ezt mind élvezettel tettük, imádtunk dolgozni az ötleteken, és ez hallatszik is a végeredményen. Aztán a végén összeültünk, elővettük a dalokat – igazából vagy húsz-harminccal több is volt, mint amit említettem az előbb - és megnéztük, mi az, ami tetszik nekünk, és mi az, ami nem. Volt pár nóta, ami rögtön bejött, 
másokon még dolgozni kellett kicsit, és persze sok volt, amit egyszerűen eldobtunk, mert nem voltak elég jók. Sosem tudhatod, melyik vázlatból, ötletből lesz végül jó nóta. A Still ain’t Enough for Me pl. csak egy kis jammelésből indult. Játszogattuk az alaptémát, aztán egyszer csak benyögtem, hogy vegyük hozzá a 74-es ötletet, és működött a dolog. Valahogy így született meg ez a lemez .
Olyan a lemez, mintha a Lean Into It második része lenne, nem?
Abszolút! Ennek az az oka, hogy néhány dolog rettentő szerencsésen alakult. Megvolt az esélye, hogy működni fog a dolog, de ugyanígy annak is, hogy nem. Mikor felmerült, hogy csináljunk egy új lemezt, azt mondtam, oké, de csak akkor, ha betartunk néhány alapvető szabályt. Írjuk meg úgy a dalokat, ahogy az első két lemez dalait, üljünk le egy szobában és muzsikáljunk együtt. Szerencsére működött ez a módszer, pedig be is fuccsolhattunk volna vele. A másik szerencsés dolog a producer személye volt, Kevin Shirley-vel ugyanis nagyon jól jártunk. Fogalmunk sem volt róla, hogy dolgozik, de nagyon jól ráérzett a banda stílusára. Azt mondta, ti egy élő zenekar vagytok, szóval vegyük fel a dalokat élőben. Kezdhetitek is, halljam az első nótát, gyerünk! Ezzel is befuccsolhattunk volna, de ez is működött. Szóval úgy írtuk és úgy is vettük fel a dalokat, ahogy a korai lemezeink esetében is. Egyébként már azt sem tudom megmondani, miért épp Kevint választottuk producernek. A lényeg, hogy ismertük a korábbi munkáit, és mindegyikünk szeret valamit, amiben benne van a keze. Én például nagy Iron Maiden fan vagyok, Paul imádja a Rusht, Eric meg odavan a Black Crowes-ért. Ráadásul Kevin épp befejezett egy Glenn Hughes lemezt akkoriban, amin óriási vokálok voltak, és mivel nálunk is fontosak az énekdallamok, a vokál, kipróbáltuk Kevint. Persze, lehetett volna katasztrófa is a végeredmény, hiszen ha új producerrel vonulsz stúdióba, sosem tudhatod, mi lesz a vége, aztán ha kész a lemez, már nincs mit tenni, de végül minden remekül alakult. Sok dologban szerencsénk volt, a végeredmény pedig a What If… lett.
Szerinted kereskedelmi szempontból sikeres lesz a lemez?
Nem hiszem, de elméletileg lehetne, minden szükséges elem megvan benne ugyanis hozzá. Manapság azért elég nehéz egy bandának felkerülni a slágerlistákra, ám ez már nem is érdekel minket. Őszinte leszek: ha hirtelen eladunk 10 millió lemezt, azért nem leszek szomorú. (nevet) De az az igazság, hogy nem akarunk bizonyítani semmit. Jó muzsikát akarunk írni és játszani, olyat, amilyet szeretünk, ennyi. Ez a lemez pontosan ilyen, ha pedig ehhez még jól is fogy, az csak hab a tortán. Hála az égnek, nem panaszkodhatunk, Japánban ugyanis pár nap alatt aranylemez lett a What If…, és abban is biztos vagyok, hogy már átléptük azt a határt, ahonnan számítva már nyereséges a lemez, és ez mindenképpen jó. Soha nem voltunk pénz-orientáltak, és most sem nem vagyunk azok. Mindannyiunknak megvan a saját háza, szerencsére elég jó anyagi körülmények között élünk, úgyhogy nincs szükségünk arra, hogy a Mr. Biggel sokat keressünk. Természetesen örülnénk pár slágerlistás helyezésnek, de volt már ilyenünk, úgyhogy nem igazán fontos ez sem. Pont azért működik most ilyen jól a Mr. Big, mert nem szükségből muzsikálunk, nem azért, hogy ki tudjuk fizetni a számlákat, hanem az élvezet, a móka miatt.
Miért léptél ki anno 2002-ben a bandából?
Egyáltalán nem működtek a dolgaink akkoriban. Egymással sem kommunikáltunk megfelelően és a menedzsmenttel sem jöttünk ki, ráadásul a kiadónk sem törődött velünk. Volt egy régi menedzserünk, akinek nagyon sokat köszönhetünk, az összes fantasztikus élményünket együtt hoztuk össze és együtt is éltük meg. De ő akkoriban vonult nyugdíjba, és az új menedzsmentünk használhatatlan volt. Én meg úgy gondoltam, hogy egyrészt a kiadónkat lehúzhatjuk a budin, másrészt az új menedzsmentünk használhatatlan, harmadrészt pedig egymással sem jövünk ki jól. Ahogy most háromszor egymás után szerencsénk volt, úgy akkor három vonatkozásban is gáz volt a bandával. Ez már sok volt nekem, ezért kiléptem, és abban is eléggé biztos voltam, hogy sosem muzsikálunk majd újra együtt. Amikor Paul kiszállt – bár imádom Richie-t (Kotzen, aki Paul Gilbertet váltotta a bandában – KG.), tényleg remek srác és fantasztikus gitáros – már nem volt ugyanaz a banda. Tudod, hogy van ez. Rajongóként persze én is elmegyek megnézni a Van Halent, de nekem nagyon hiányzik Michael Anthony, és 
ez más kedvenceimmel is így van. Persze szeretem őket a tagcserék után is, de az már nem ugyanaz. Mikor Bon Scott meghalt, és Brian Johnson belépett az AC/DC-be, az tényleg egy nagyon szerencsés választás volt, mégsem jelentett onnantól kezdve annyit nekem a banda. Szóval a Mr. Big sem volt már ugyanaz Paul nélkül, úgyhogy fel is oszlottunk, és nagyon örülök is neki, hogy anno így döntöttünk.
Ez kicsit olyan, mintha Steve Harris kilépne az Iron Maidenből, nem?
Köszönöm, ezt elismerésnek veszem. Steve fantasztikus bőgős és nagyon jó srác is.
Ha már szóba került a Van Halen, milyen volt David Lee Roth-szal játszani?
Remek, nagyon szép időket töltöttünk együtt. Az Eat ’em And Smile lemez és a turnéja fantasztikus volt minden szempontból, utána viszont kicsit összezavarodott minden. Az Eat ’em lemeznél úgy ment minden, mint a Mr. Bignél. Egy szobában ültünk, együtt muzsikáltunk, együtt énekeltünk, így vettük fel a lemezt. A Skyscrapernél viszont először felvették a dobot egy szobában. Aztán bementem és felnyomtam a basszust, majd jött a zongora, aztán meg a vokálosok és így tovább. Teljesen ki voltam bukva, hogy hé, az egész turnét együtt muzsikáltuk végig, mi ez a szarság? Addigra azonban sajnos már nem volt túl jó a hangulat a bandában. Nem is szeretem túlzottan azt a lemezt, három évig meg sem hallgattam, miután megjelent.
Ha ki kellene választanod egy Mr. Big nótát, ami személyesen a legfontosabb számodra, melyik lenne ez?
A To Be With You-t mondanám több okból is. Egyrészt ez volt a legnagyobb slágerünk. Másrészt viszont, ha a Mr. Bigről van szó, mindenkinek Paul eszement játéka ugrik be, meg az, hogy én összevissza kavarok a bőgővel, Pat eszelős dobolása, meg Eric hihetetlen énektémái, a melódiák, amikre persze nagyon büszkék is vagyunk. Aztán egyszer csak hirtelen előálltunk egy ilyen egyszerű kis dalocskával, ami mindezt cáfolta. Nagyon büszke vagyok erre, mivel írtunk egy olyan dalt, amire senki sem számított tőlünk, ráadásul óriási sláger is lett. A dalszerzés már csak ilyen, sosem tudhatod, hogy alakulnak majd a dolgok, és ez a What If…-re is hatványozottan igaz. Itt van például az As Far As I Can See. Egy egyszerű kis riff, de imádjuk a húzását, a groove-ot, és ez is egy olyan szám, amire szintén nem számítottak tőlünk. A To Be With You is egy ilyen nem várt nóta volt. Senki nem számított rá, és senki nem gondolta, hogy sláger lesz. Először nem is akartuk kiadni kislemezen. Nyitásnak a Green-Tinted Sixties Mind jött ki, aztán talán az Alive And Kickin’ aztán nem is tudom, mi, és csak ezután a To Be With You.
Személy szerint mik a terveid a jövőre? Tervezel új szólóalbumot vagy Niacin lemezt?
Niacin lemez biztos lesz, csak arra várunk, hogy Dennisnek (Chambers, dobos – KG.) legyen egy kis szabadideje. Most épp Santanával muzsikál, úgyhogy eléggé be van táblázva. Más konkrét tervem nincs. Nyilván lesz még szólóanyagom, de egyelőre nincs semmi konkrétum. Annyi azonban biztos, hogy szeretnék valamikor kihozni egy instrumentális szólólemezt ének nélkül, sokaknak ugyanis az idegeire megy, ha énekelek. (nevet) Meglátjuk, konkrét terveim nincsenek, de ez jó is így, jobban szeretem a spontán dolgokat.
Mi a három kedvenc lemezed?
Egyértelmű, hogy a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Banda a Beatlestől, és az első Hendrix az, amik megváltoztatták az életem. Lássuk csak, egy másik műfajból mondanám a harmadikat: Frank Sinatra: Sinatra At The Sands With Count Basie & Orchestra, ami egy csodálatos lemez. Teljes élő, és tökéletesen elkapták vele a pillanatot. Felnőttek szmokingban üldögélnek és iszogatják a koktéljukat Vegasban. Sinatra remekül énekel rajta, de nagyon súlyos is egyben az egész, imádom. Most ezt a hármat mondanám, de ha húsz perc múlva újra megkérdeznéd, lehet, mást mondanék. 
Sokan mondják, hogy ti vagytok a legvirtuózabb hajbanda. Mi erről a véleményed?
Nem értek egyet! (nevet) Persze tudunk technikásan játszani, de sokszor nem ezt az utat választjuk. Paul például bluesosabban játszik most, mint bármikor, és egyébként sincs már túl sok hajunk. (nevet) Furcsa ez az egész, mert mikor a hajmetal ment, ezek a bandák utáltak minket, mert igazi zenészek voltunk. A többi banda meg azért utált minket, mert sok hajunk volt, szóval sosem fogadtak be minket sehol, úgyhogy muszáj volt a saját muzsikánkat játszani. Nyilván az embereknek fel kell címkézniük a zenekarokat. Ha jön egy új banda, az vagy death metal vagy balck metal, hajmetal vagy prog, de amikor kezdtük, ez még nem volt ennyire fontos. Az emberek nem akarták felcímkézni mindenáron a zenekarokat. Progresszív zene például akkor is volt, de nem prognak hívták, csak King Crimsonnak, Emerson, Lake & Palmernek vagy The Beatlesnek. Csak bandák voltak, nem gyömöszölték őket mindenáron kategóriákba, és nekem ez így sokkal jobban is tetszett.
Mi az élet értelme?
Jó kérdés. Az élet a tapasztalatok egy vérpezsdítő gyűjteménye, a legrosszabbaktól a legjobbakig. Az olyan szörnyűségektől, amiket el sem tud az ember képzelni az olyan csodálatos dolgokig, amelyekről álmodni sem mertél. Van 60-70-80 évünk, hogy az ezeket összekötő létrán egyensúlyozzunk, és haladjunk le vagy föl, reménykedjünk a csúcspontokban, illetve próbáljuk elkerülni a mélypontokat, de természetesen mindkettőből bőven kijut majd. Azon múlik a végeredmény, mennyire jól mászol a legrosszabbtól a legjobb felé. Természetesen a jó dolgok is ugyanúgy tönkretehetnek, mint a rosszak. Hollywoodban rengeteg bandát látni, akiket tönkretett a hirtelen jött siker, de hallani emberekről is, akik megnyerték a főnyereményt a lottón, három évvel később azonban már mindenüket elveszették, és szegényebbek voltak, mint a nyeremény előtt. Ugyanígy a borzalmas dolgokat is lehet úgy alakítani, hogy profitálj belőlük, hogy végül valami jóvá változzanak. Rajtad múlik, hogy elpusztítanak-e ezek a tapasztalatok, az én kedvenc részem viszont az, mikor végül elmesélhetem ezeket a történeteket.
