Shock!

Két évvel ezelőtt jelent meg a Superbutt egykori tagjait tömörítő, de már kizárólag magyarul zenélő Ørdøg első nagylemeze, a Tíz fekete dal. A zenekar február elején szállította le a folytatást február elején, Sötétanyag címmel, és az album megjelenését már érezhetően komoly figyelem övezi: mindezt mi sem bizonyította jobban, mint a Dürer középtermében adott, zsúfolt teltházas lemezbemutató koncert. Szűcs Péter dobossal beszélgettünk az Ørdøg körüli aktualitásokról.

WackorMiki az előző album idején még csak amolyan kisegítő volt, most azonban már fix ember nálatok. Volt egy konkrét pont, amikor kimondtátok, hogy oké, innentől akkor intézményesítitek az együttműködést, vagy fokozatosan bedolgozta magát közétek?

Természetesen alakult így, eleve nem szoktuk túlontúl átbeszélni ezeket a dolgokat. Miki egy témát játszott fel az első lemezre, egy szólója volt a Hajnali állat végén, de igazából annyira jól megvan vele a közös hang, hogy nem volt mit agyalni: jött koncertezni, és az új dalokat már az elejétől fogva vele raktuk össze. De azért fontos, hogy eleve nem valami tök külsős outsiderről van szó, hiszen annak idején is többször jött kisegíteni, ha valamelyik gitáros éppen nem ért rá, szóval régóta ismerjük egymást.

Ezzel együtt is, ti négyen már tényleg ezer éve együtt zenéltek, írjátok a dalokat. Mennyire módosította Miki belépése ezt a kölcsönhatást?

Valamennyire nyilván módosított a dolgokon, de nem is annyira a hangulaton vagy az összképen, hanem inkább konkrét zenei megoldásokban. Miki nagyon technikás meg jó zenész, és voltak bizonyos meglátásai a dalokban, amik változásokat eredményeztek: itt ne balra, hanem jobbra menjünk, itt ne ez, hanem az szóljon inkább, ilyesmik. Vagyis a dalok zeneiségéhez tudott olyat hozzátenni, ami korábban nem volt nálunk.

Ugyan már az első lemez is erős volt, de a Sötétanyag mindenképpen előrelépést jelent. Netán ez is írható valamennyire Miki belépésének számlájára?

Én azt gondolom, hogy az első lemezhez képest ez a második valóban egységesebb, és a dalok színvonala is magasabb. Utólag nézve ott azért akadtak üresjáratok, oda nem illő dolgok... Ilyesmit most kevésbé érzek, és ebben biztosan nagy szerepe volt Mikinek. Most mindenképpen megpróbáltuk kiiktatni az üresjáratokat, bár ezek a hallgatónak persze nem feltétlenül tűnnek üresjáratoknak... Úgy is mondhatjuk, hogy most bekerült a képbe egy ötödik fülpár is. Nekem egyébként az a legfontosabb, hogy zeneileg mindig lépjünk valamerre. Mindig szorgalmazom, hogy legyen több billentyű, de a gyerekkórus is újdonság, amit már régóta el akartuk sütni. Lehet, hogy mondjuk az A.W.S. vagy mittudommén, egy Beavers bevállalja ezt simán, de biztos, hogy egy ilyen harmicas, vagy inkább negyvenes emberekből álló zenekartól már nem feltétlenül várná ezt a hallgató. De pont ez volt a lényeg: hogy ne a könnyebb megoldást válasszuk, hanem vizsgáljuk meg, mi lehet az, ami elüt a negyvenes, csúnya férfiak által játszott zene ideájától. És szerintem sikerült is előrukkolnunk pár meghökkentő dologgal, tudtunk olyat letenni az asztalra, ami tényleg izgalmas.

Mintha valahogy rá is harapott volna most a közönség erre a lemezre, nem? Nekem határozottan úgy tűnik, hogy többet pörög a nevetek, mint legutóbb...

Furcsa dolog ez. Az első album körül is akadt némi pezsgés, de aztán telt az idő, és mivel nem játszottuk szarrá magunkat, idővel azért csillapodott ez az egész. Aztán nekiálltunk a munkának a második lemezre, ami végül olyan lett, amilyennek akartuk, és igen, annyira jók a reakciók, hogy még minket is meglepett. Az az igazság, hogy már egy kis nyomás is van rajtunk a koncertek előtt, annyira jók a visszajelzések: már félünk, hogy végünk van, ha bekerül egy hamis hang, netán félrecsapok egy pörgetést... Szóval kétségtelenül van most pörgés a zenekar körül, ezt nem lehet nem észrevenni: folyamatosan kapjuk az üzeneteket, nagyon jók a kritikák, és a merch is szépen megy a koncerteken. De ez persze egyszersmind magasabb elvárásokkal is jár. Arra is kíváncsi vagyok, miként lesz fenntartható a dolog, tehát mi lesz pár hónap múlva vagy ősszel.

Nyilván eleinte volt némi felhajtóereje a Superbutt névnek is, de ez a mostani figyelem szerintem már nem abból fakad.

Nagyon remélem én is, hogy nem. Az elejétől fogva azt akartuk, hogy az Ørdøg saját jogán járja ki ezt a szintet, és amit elérünk, az ne annak legyen betudható, hogy mit tettünk le az asztalra az előző bandával. Eddig egy egylemezes kis zenekar voltunk, most egy kicsivel nagyobb kétlemezes zenekar vagyunk, az, hogy mi volt régen, pedig már csak azért sem számít, mert az angolul ment, ami pedig teljesen más pálya. Mi magunk is teljesen mást, új dolgokat tanulunk meg így. Olyasmiket, amiről három-négy-ötlemezes, de leginkább külföldön koncertező zenekarként igazából régen fogalmunk sem volt.

Tehát ez is benne van a nagyobb figyelemben?

Abszolút. Irtózatosan érezhető, hogy mennyire szövegcentrikus nép a magyar, így tök logikus, hogy a közönség jobban tud kapcsolódni a zenéhez, a zenekarhoz, amennyiben magyarul játszol. Úgy is lehet elérni sikereket, sikerecskéket, ha valaki angolul csinálja a dolgait, de ha magyarul játszol, ott azonnal érzed, hogy másként reagálnak rá az emberek.

Ez a kiemelt szövegcentrikusság szerinted minek köszönhető itthon? Mert kétségtelenül létező jelenség...

Ez csak a saját véleményem, nem kell velem egyetérteni, de biztos belejátszik, hogy mi amolyan nyelvi zárvány vagyunk itt, a Kárpát-medencében. Tudod, nyelvében él a nemzet... És ez tényleg így van, kurvára sokat számít ez az egész. Pont pár napja olvastam egy nagyobb összefoglalást az utolsó magyar király, IV. Károly koronázása kapcsán, ahol arról is szó esett, hogy annak idején, az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregébe is alig találtak magyar tiszteket. Persze ment a kurucos elégedetlenkedés, hogy a közös hadseregben mindig, mindenütt csak osztrák tisztek szolgálnak, viszont az egyik történész elmagyarázta: ennek az volt a legfőbb oka, hogy a magyar idegennyelv-tudás már akkor is olyan messzeföldön híresnek számított, mint ma. Vagyis az akkori magyarok sem tudtak annyira németül – még a tisztek sem, hogy be tudják tölteni a pozíciót –, mint ahogy most sem általános, hogy mindenki tudjon angolul. Viszont sokakkal ellentétben nem kezdeném el emiatt kárhoztatni magunkat, mert azt gondolom, ennek is oka van, de itt sem kell velem egyetérteni. A magyar nyelv struktúrája teljesen más, mint a szlávé, illetve a németé vagy az angolé, azaz a germán nyelveké, hiszen ezeket tudod rokonítani, kapcsolni egymáshoz, a mi nyelvünk meg csak úgy lóg a levegőben. Ezért aztán szerintem nekünk az átlagnál nehezebben is megy a nyelvtanulás. Persze, hogyne, biztos benne van ebben a renyheség is, de nem kizárólag az. De vissza az eredeti kérdéshez: akárhogy is, a magyar közönségnek fontos, hogy mi hangzik el egy dalszövegben.

Azért érdekes, amiről beszélünk, mert András azért nem tipikus magyar rockszövegeket ír. Az ember azt gondolná: akinek ezek bejönnek, aki ezekkel igazán azonosul, annak talán nem annyira zavaró tényező az angol sem...

Tény, hogy András szövegei választékosabbak a magyar szövegek nagy részénél, nincsenek bennük az itthon szokásos kínrímek és társaik... Bár erről is megvan a saját véleményem. Ha belegondolsz, az itthoni fővonalas zenekarok jelentős része az utóbbi évtizedekben eleve nem kettőnégy-alapú rockzene, hanem ez a puhább, kicsit szvinges alapú dolog a Quimbytől kezdve a Kispálon át a Pál Utcai Fiúkig, vagy említhetünk olyan előadókat, mint például Péterfy Bori, ha már a népszerűségnél tartunk. És én a felsoroltakat – itt természetesen a zenekarokra gondolok – nem tekintem kettőnégy-alapú rockzenének. Márpedig pont ez a lényeg, és ez összevág a fentebb említettekkel, miszerint a magyar nyelv összetétele, ritmikája, lüktetése az ilyen zenei alapokhoz passzol legjobban, ehhez lehet leginkább passzintani. És pont ezért védem meg mindenhol Lukácsot, amikor valaki elkezdi a szövegeit „kínrímezni'. Mert azon túl, hogy zseniális szövegíró, egy kettőnégy-alapú rockzenét játszó bandának ír szövegeket, és a magyar nyelv így szól egy ilyen zenét játszó zenekarban. Egyszerűen nehezen megy rá a kettőnégyes rockzenére a ritmikája. Andrásra visszatérve, nekünk is furcsa, hogy játszunk egy dalt, aminek a költői metaforákkal együtt is üvöltik a szövegét, miközben lehet, hogy azért nem mindenkinek esik le az összes áthallás. Viszont az is igaz, hogy így is sokkal jobban átérzik, mert magyarul van.

Van kedvenc dalod a lemezről?

A Fényhozót például nagyon jó játszani, meg a 100*100.000 és a Keringő az, ami talán kiemelkedhet, de én soha nem gondolkodom dalokban, mindig a lemez érdekel. A Gojira megközelítése például nagyon rokonszenves nekem, mert ők is érzik, hogy a kevesebb ma már több: megírtak egy csomó dalt, de csak ezek töredékét tették fel a lemezre, mert tudták, hogy így jobb lesz a végeredmény. Azaz semmit nem kell túlnyújtani. Az ideális lemezhossz számomra körülbelül 35-43 perc között van, amit munkába vagy suliba menet meghallgatsz, és ha minden stimmel, egységes színvonalú dalokkal van tele az album, nyert ügyed van! Ebből a szempontból tökmindegy, hogy ezen a 43 percen egy, négy vagy hat dal osztozik.

Említetted ezt a negyvenes-dolgot. Öregek még nyilván nem vagytok, de ahhoz már azért igen, hogy pár sörért játsszatok valahol az ország másik végében. Miután mondjuk sold outot csináltok a Dürer középtermében, mennyire motiváló vagy demotiváló egy vidéki koncert húsz-harminc emberrel?

Csak a személyes véleményemet tudom elmondani: nekem borzasztóan illúzióromboló. Nemcsak a nézőszám, hanem a körülmények miatt, de hozzáteszem: ez már kevés helyre áll. Nagyon kevés már az olyan klub, ahol nem érzed magad zenésznek, azaz nincs öltöző és egyebek, nincsenek körülmények. Persze bőven nem érkezett még el a kánaán, de akadnak nagyon korrekt helyek. A kérdésre visszatérve: az a nehéz, hogy az ember belefektet ebbe az egészbe egy csomó energiát, áldozatot – és ez a családjainkra is áll, hiszen mind családos emberek vagyunk. Marha jó visszaigazolás, amikor a háromszáz fős termet telerakod, és még el is kell küldeni embereket, mert nem adhatunk több jegyet, de néha azért bennem van: lehet, hogy jobb lett volna, ha ez tíz évvel hamarabb történik meg velünk. Ez a dolog legnehezebb része. Mert amikor valamelyik vidéki kis klubban ennek a nézőszámnak csak a töredéke jön össze, miközben szarok a körülmények, az azért embert próbáló tud lenni. Azt szoktam mondani, ha a monitorod jól szól, akkor már a dolog nagyrészt oké – onnantól már csak te lehetsz szar dobos. De ha nem szól, mert egyszerűen nincs olyan a helyen, az azért eléggé le tudja rombolni a hangulatot...

Nekem azért úgy tűnik, nem feszültök túl a zenekarral.

Nem vállaljuk túl magunkat. Az elejétől fogva egyértelmű volt, hogy félévente tizenöt koncert nem fog beleférni, így aztán azt mondtuk: legyen csak öt-hat, de azok legyenek tényleg jók. Tavasszal így most hat bulink van, az ősz még képlékeny, közben pedig beesik pár fesztiválfellépés is: ott leszünk a Rockmaratonon, a Fishing On Orfűn, a FEZEN-en, a SZIN-en. Nálunk azért nem az van, hogy a zenénk annyira direkt és könnyen betalál valakinél – úgy érzem, nekünk sok kis halmazból kell összeszedni az embereket, és pont emiatt is nehéz megmondani, hogy egy FEZEN- vagy Rockmaraton-közönségnél mit ér mindez. De azért jó érzés tudni, hogy a lemezed sok embernek jelent valamit, jó érzés hallani, hogy beszélnek róla. Miközben azért nem a vörösboros kóláról írjuk a dalainkat, meg zeneileg is próbálunk olyasmit csinálni, ami nem egyértelmű.