Shock!

Október végén, több mint negyedszázados szünet után ismét Magyarországon koncertezett a '80-as évek egyik kultikus német speed/thrash-bandája, az S.D.I., akik a metal hőskorában igen népszerűnek számítottak hazánkban. A világ persze nagyot fordult azóta, a néhány éve újjáalakult zenekar ma már csak amolyan bevallott nosztalgiaformációként, hobbiból játszogat, mindez azonban a debreceni koncerten egyáltalán nem hallatszott, minden túlzás nélkül óriási volt a hangulat a Roncsbárban. Reinhard Krusével, a zenekar énekes/basszusgitárosával a koncert délutánján beszélgettünk.

Milyen rendszerességgel koncerteztek most?

Nagyjából 30 perce érkeztünk Kassáról, ahol egy remek koncertet adtunk. Holnap nincs bulink, mivel már nem nyomunk igazi turnékat. Van civil életünk, családunk, munkánk, amit fenn kell tartanunk. Ha az ember turnézik, akkor lehet, hogy heti négy-öt bulit is bevállalhat, egyenként 2-300 euróért, de ebből nem lehet családot fenntartani. Lehet, hogy nálatok vagy épp Szlovákiában ennyi pénzből is el lehet éldegélni, de Németországban jószerivel az albérlet sem jön ki belőle. Úgyhogy, bár fizetnek érte, nem a pénzért csináljuk az S.D.I.-t, hanem csakis az élvezetért. A főállásban ingyen vagy épp kevés pénzért zenélés a fiataloknak való. Régen mi is turnéztunk nálatok: volt koncertünk Pécsett, Miskolcon, Zalaegerszegen meg persze Budapesten. Ezek jó bulik voltak, sok emberrel, de az egész körért kaptunk 300 német márkát. Ne érts félre, nagyon élveztük, de ebből egy családot nem lehet eltartani. Ralf (Maunert – dobos) felesége akkor lett állapotos, amikor az első lemezünket vettük fel. Onnantól kezdve négy éven át folyamatosan turnéztunk, kiadtunk három albumot, de egyre világosabb lett, hogy sokáig nem lehet ezt tovább folytatni. Persze sok zenész lelép a család és a feleség mellől, de mi nem ilyenek vagyunk. Ez volt végül az egyetlen ok, ami miatt feloszlottunk annak idején.

Ebben a körben hány koncertetek van?

Nem is tudom, tizenöt vagy húsz, de turnépólónkon rajta van az összes dátum! (nevet) Egy rakás koncertünk van mindenfelé Európában. Oroszországba is szerettünk volna eljutni, de oda azért nem olyan egyszerű átugrani, illetve szívesen mentünk volna az Államokba is, de nem kaptunk komoly ajánlatot.

Mik a terveitek a jövőre nézve?

Nincsenek terveink, napról napra alakul minden. Körülbelül egy éve játszunk együtt újra. Előtte elég sok időbe telt, mire sikerült előkerítnünk Rage-et, a gitárosunkat, ugyanis teljesen eltűnt a színtérről. Se telefonja, se számítógépe, se tévéje nem volt, de szerencsére az ex-feleségével összefutottam egy fesztiválon, és tőle tudtam meg, hogy még él. Rajta keresztül jutottam el Rage fiához, aki végül előkerítette az apját, így tudtam elérni.

Miért épp most álltatok össze?

Ralftól indult az egész. Volt egy próbaterme, és egyszer csak előszedte a régi dobcuccát. Küldött egy videót WhatsAppon, és bár azt hittem, hogy valamilyen német popnótát akar mutatni, S.D.I.-t játszott rajta. Innen indult az egész. Aztán találkoztunk, játszottunk egy kicsit együtt, és marhára élveztük. Végül úgy döntöttünk, hogy ha megfelelő formában vagyunk, akkor megpróbálhatnánk újra. Miután megtaláltuk Rage-et, volt pár próbánk, és végül úgy döntöttünk, belevágunk. Felvettük videóra az I Don't Care-t, amit aztán kitettem a Facebook-oldalamra, és innentől robbant a dolog. Az emberek elkezdtek az S.D.I. visszatéréséről beszélni. Meglepő volt, mert huszonöt év telt el a feloszlásunk óta, én pedig azt hittem, már rég elfelejtettek minket. Aztán befutottak az első meghívások is, többek között Magyarországról is, onnantól pedig nem volt megállás.

Könnyű volt visszatérni a koncertezéshez?

Igen, mivel a legtöbb meló mindig a próbateremben zajlik. Ha ott minden a helyén van, akkor mindösszesen csak az arcodba üvöltő közönség a különbség. Mivel mi komolyan melóztunk a próbateremben, nem volt gond a koncertezéssel sem. Az első bulink huszonöt év után Németországban volt, a Metal Assault fesztiválon, 2015 januárjában. Kiválóan sikerült.

Lámpaláz?

Nem volt. Fiatalon rocksztárok akartunk lenni, most viszont már vén szarok vagyunk, a zene meg a hobbink, szóval nincs rajtunk nyomás, semmit sem muszáj. Így pedig kár is lenne parázni. Az S.D.I. csak a szórakozásról szól. Ezért is mondtam, hogy nincsdnek terveink. 2016 nyaráig szeretnénk játszani, aztán majd meglátjuk, folytatjuk-e.

Miután anno feloszlott a zenekar, voltak más bandáitok?

Természetesen. Rage például az Enola Gay zenekarral turnézott, én pedig egy The Lucky Ones nevű popcsapattal játszottam. Volt lemezszerződésünk is, de végül a lemez nem jött össze, mivel addigra betöltöttem a harmincat, azaz kiöregedtem a popszakmából. A csapatot végül feldolgozás-zenekarrá alakítottam, és máig játszom velük hétvégenként, amikor épp nincs S.D.I.-koncert. A következő szabad hétvégém is csak márciusban van! (nevet) Míg az S.D.I.-jal 90 percet játszunk, addig a feldolgozás-csapattal sokszor reggel négyig nyomjuk. Szóval az meló, az S.D.I. pedig szerelem, hobbi.

Egyébként hogy jött össze a '80-as években az S.D.I.?

Volt egy csapatom az S.D.I. előtt is, a Black Jack Co., akikkel nem tudtunk szerződéshez jutni, mivel állandóan megkaptuk, hogy nem vagyunk elég kemények. Amikor később megismerkedtem Ralffal, csak annyit mondtam neki: játssz olyan gyorsan, ahogy csak tudsz. Ő pedig elég gyors volt! (nevet) Később, 1986 áprilisában fel is vettünk egy demót, amelynek Bloodsuckers volt a címe. Ez most újra kijött LP-n egy olasz kiadónál, és elég jól is fogy. Anno ezt próbáltam eladni, két kiadótól jött is ajánlat, végül pedig a Gunnal szerződtünk le. Mivel ekkor még csak ketten voltunk a bandában Ralffal, sürgősen találnunk kellett egy gitárost! (nevet) Franck Tiesinget választottuk, aki a másik bandámban is játszott, hat héttel később pedig már fel is vettük az első lemezt. Mivel azonban csak négy dalunk volt a demóról, a régi csapatom nótáit játszottuk fel gyorsítva. Ez az oka, hogy minden szám elég punkos az első lemezen, és többségünk nem több mint két perces. Nagyon élveztük a felvételeket, és a rajongók is szerették az anyagot, a kritikák viszont szétfikáztak minket, mondván, ez mindösszesen felgyorsított popzene. Mint a Ramones, nem igaz? Mit tegyünk, szeretjük a fogós refréneket, szeretünk énekelni... Amikor fellépünk egy fesztiválon, általában két-három csapat is előttünk van, akik mind hörögnek, üvöltenek. Aztán jövünk mi, és mindenki boldog a refrénekkel, a dúdolható riffekkel. Ez különböztet meg minket a thrash- és death-zenekarok többségétől.

Meddig használtatok a hőskorban arcfestést?

Nem sokáig, talán a harmadik koncertig, élőben ugyanis az izzadságtól tíz perc után olyanok voltunk, mintha egy bányából jöttünk volna. Ráadásul, bár hard rockot játszottunk, sosem voltunk nyakig benne a heavy metal-színtérben. Sosem vettük igazán komolyan magunkat, úgyhogy hamar elhagytuk a külsőségeket.

Miért cseréltetek gitárost a második lemez után?

Jó időket töltöttünk együtt Franckkal, de személyes okokból nem működött a dolog. Jó gitáros, jó zenész, de többet nem szeretnék mesélni erről. Egy városban lakunk, így körülbelül évente összefutunk, de mindig csak véletlenségből. Mikor otthon, Osnabrücben játszottunk, küldtünk Francknak meghívót a bulira, de nem jött el. Tudom, hogy egy világítással foglalkozó angol cégnél dolgozik, és sokat utazik a világban. Talán nem ért rá.

Ha csak egy dalt kellene választanod az életműből, ami számodra a legfontosabb, melyik lenne ez?

A Coming Again. Minden benne van ugyanis, amitől egy S.D.I.-dal jó: fogós riff és refrén, jó üzenet. És ez nagyon fontos, mert anno egy csomó zenekar eléggé szélsőjobbos volt, és minket is közéjük soroltak. Fontos volt számomra, hogy a második koronggal tisztázzam, mi nem vagyunk ilyenek. A félreértés oka egyértelműen az első lemezen szereplő Panic In Wehrmacht dalunk volt. Mi sosem voltunk szélsőjobbosok, a szám miatt sokan mégis annak tartottak, pedig ha elolvasod a szövegét, elg egyértelmű, hogy ilyesmiről szó sincs. Tisztázni akartuk magunkat a Sign Of The Wicked címmel – ami persze a horogkeresztet jelenti – és a Coming Again dallal. Szerencsére mindenki értette az üzenetet, és onnantól kezdve soha többet nem hívtak minket szélsőjobbos klubok. Persze szó sincs arról, hogy balos lennék, inkább liberálisként jellemezném magam, de arra mindenképpen rá akartunk mutatni, hogy az S.D.I.-nak semmi köze a nácikhoz. A Panic In Wehrmacht mindössze katonákról szól, akiknek el kellett hagyniuk a hazájukat azért, hogy egy idegen országban haljanak meg. Ha elolvasod a szövegeket, szerintem totál egyértelmű is ez, sokan azonban csak a címet látták.

Igaz, hogy konkrét elképzeléseid voltak anno egy negyedik lemezzel kapcsolatban is?

Igen, próbáltunk is egy másik dobossal, Christoph Olbrichhal, és egy fiatal, tehetséges gitárossal, Jürgen Uthlebbel, aki most a hollandoknál él. Működött a dolog, de 1992-t írtunk, és a színtér teljesen halott volt. Jött a Nirvana, és szép lassan földbe állt minden. Változott a világ, majd érkezett a Napster, ami azt jelentette, hogy a zenéből többé már nem lehetett megélni. Legalábbis a mi szintünkön. Világossá vált, hogy ez így a továbbiakban nem fog működni. Korábban próbálkoztunk mi is a váltással, de nagyon keményen át kellett volna alakulnunk olyanokká, mint a grunge-bandák. Én viszont azt mondtam, ez már nem én vagyok, úgyhogy kiszálltam a zenebizniszből.

Mi az élet értelme?

Légy jó a családodhoz, a feleségedhez és önmagadhoz.