Shock!

Csaknem huszonöt év telt el a seattle-i Sanctuary legutóbbi lemeze, az Into The Mirror Black és a banda visszatérését jelentő, friss The Year The Sun Died megjelenése között. Ez persze nem azt jelenti, hogy a tagok ezalatt semmit nem csináltak, hiszen Warrel Dane énekes és Jim Sheppard basszusgitáros közben csúcsra járatta a Nevermore-t, ám a Sanctuary visszatérése ezzel együtt is simán nevezhető az év egyik meglepetés-albumának: a banda úgy vette fel a fonalat, hogy közben egy száz százalékosan mai megszólalású, roppant erős dalokkal teli albumot készítettek a régi stílusban. Warrellel és a Sanctuary másik zenei oszlopával, Lenny Rutledge gitárossal beszélgettünk.

Bevallom, nem gondoltam, hogy ennyire jól sikerül majd az új lemez...

Lenny Rutledge: (nevet) Ezt nagyon jó hallani, köszi! Rengeteg munka van benne. Remélhetőleg hallatszik is rajta.

Warrel Dane: Elég sokan mondják azt az utóbbi hetekben, amit te, és ennek nagyon örülünk!

Tulajdonképpen mikor is kezdtétek el írni ezeket a dalokat?

Lenny: Elég régen, olyan négy-öt évvel ezelőtt. A katalizátor a Brütal Legend videójáték volt, amibe bekerült a Battle Angels dalunk, annak kapcsán kezdtünk el ismét beszélgetni arról, hogy talán lenne értelme ismét megpróbálni valamit közösen. Eleinte még nem volt szó új lemezről, csak koncertekről, ilyesmikről, viszont gyorsan egyértelművé vált, hogy ma is megvan közöttünk a régi összhang. Aztán valamikor 2010-ben Warrel elejtette egy interjúban, hogy új albumon dolgozunk, szóval onnantól kezdve hivatalossá is vált a dolog! (nevet) De egyébként akadnak itt egészen régi ötleteim is, amiket aztán együtt fejeztünk be. Viszont úgy gondoltuk, nincs hová rohanni, az a pár év ide vagy oda már semmit sem számít... (nevet) Mindannyian a lehetséges legjobb eredménnyel akartunk előrukkolni.

Te egyébként mivel foglalkoztál az elmúlt húsz évben? Warrelről mind tudjuk, mit csinált, de rólad legfeljebb csak címszavakban...

Lenny: Mindenfélébe belekaptam, de elsősorban stúdiós vonalon mozogtam, még a Nevermore-nak is besegítettem néha ezen a téren ezzel-azzal az évek során. Gitározgattam is néha helyi bandákban, meg persze otthon magamnak is, főleg akusztikus gitáron, de semmi komoly...

Szerintetek a régi lemezek közül melyikhez áll közelebb a The Year The Sun Died?

Warrel: Mindenképpen az Into The Mirror Blackhez. Ez egyébként nem volt szándékos, de egyértelműen az volt a két Sanctuary-album közül az érettebb, jobb lemez, valamennyire mi is azt vettük kiindulópontnak. De hát közben azért jó néhány év eltelt... És talán még fogósabb, még dallamosabb ez az új anyag, mint az volt. És persze abszolút mai hangzású, korszerű zenét rejt amellett, hogy ízig-vérig sanctuarys.

Lenny: A Refuge Denied egy jó album volt, ma is büszkék vagyunk rá, meg minden, de ott azért akadt pár dolog, amin ma már változtatnék...

Mire gondolsz?

Lenny: Elsősorban hangzásbeli kérdésekre, nem a dalokra. Ezzel most természetesen nem Dave Mustaine-t, az akkori producerünket akarom megsérteni, mert ő nagyon odatette magát, és tényleg olyan megszólalást kreált, ami abszolút az akkori korszellemnek megfelelő volt. Viszont az idő próbáját annyira talán nem állta ki, mint az Into The Mirror Black hangzása. Dave-nek ettől függetlenül persze rendkívül hálásak vagyunk, rengeteget tett értünk annak idején.

Warrel, számodra mi jelentette a legnagyobb különbséget húsz évnyi Nevermore után, amikor ismét nekiálltatok Sanctuary-üzemmódban dolgozni?

Warrel: Azt hiszem, talán az, hogy Jeff Loomis és Lenny teljesen más felfogásban gitározik. A Nevermore-ban sokan eleve azt nem szerették, hogy dallamos ének van egy ennyire modern, brutális, kíméletlen és technikás zenében, mert egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele, nem tudták hová tenni ezt a kettősséget. Néha én is megszenvedtem az énekdallamok kiötlésével! (nevet) De éppen ezt szerettem annyira a zenekarban: mindig óriási kihívást, nagyon szép feladatot jelentett kitalálni, miket lehet énekelni Jeff riffjeire. A Sanctuaryben mindenképpen nagyobb terem van még dallamosabban hozni magamat, hiszen itt maga a zene is melodikusabb. Ezt nevezném talán a legnagyobb különbségnek. Szövegírói szempontból igazából nincs változás, a témáim mindig adottak voltak. Szóval ebből a szempontból simán lehetnének ezek a szövegek Nevermore-szövegek is. Meg persze azzal is tisztában vagyok, hogy a hangom miatt eleve adott a kapcsolódási pont a két csapat között.

A sikolyokhoz mennyire volt nehéz ismét visszatérni? A Nevermore-ban azért ilyesmi nem nagyon akadt...

Warrel: A korai időszakban azért előfordult ott is, de tény, hogy miután bejöttek a héthúros gitárok, gyakorlatilag teljesen eltűntek az efféle énektémáink, hiszen ahhoz a még súlyosabb, mélyebb megszólaláshoz már nem illettek. De egyébként ezt leszámítva nem volt nehéz, gyakorlás kérdése az egész. És persze nem egyik napról a másikra hoztam mindent tökéletesen... Találkoztam itt-ott, fesztiválokon több énekessel is, aki félrevont, és elárulta, hogy neki már nem mennek ezek a régi témák, de nekik is azt tudtam mondani, hogy idő kell hozzá, vissza kell állni rá. Összességében nem jelent problémát ez az énekstílus ma sem, élőben is simán mennek a magasak a régi számokban. Nem minden, hiszen ahogy telnek az évek, változik a hangod, ez egy természetes folyamat, de a javarésze azért igen... Meg azért igyekeztünk nem túlzásokba esni ezen a téren, és mértéktartóan alkalmazni a sikolyokat az új dalokban.

A felállás a régi, egy embertől eltekintve. Hol van Sean Blosl?

Lenny: Őt is megkerestük, de nem érdekelte a dolog. Mindenféle filmes projektekkel foglalkozik mostanában, és ezek mellett nem lett volna ideje a zenekarra. De utólag azt mondom, valószínűleg jobb is ez így, mert Brad Hull-lal teljes az egység, a lehető legmegfelelőbb embert találtuk meg a másik gitárosi posztra.

Brad is belefolyt a dalszerzésbe?

Lenny: Nem, a dalokat alapvetően ketten írtuk Warrellel. De a végső forma kialakításában, a hangszerelésben Brad is nagyon keményen benne volt, a stúdiózás során neki is támadt egy csomó olyan ötlete, ami fontosnak bizonyult a végeredmény szempontjából. Szólózási szempontból is tökéletesen kiegészítjük egymást, mert eléggé más felfogásban gitározunk.

A lemez tehát megjelent, ahogy nézem, mindenkinek tetszik, de mi most a következő lépés?

Warrel: Turnézni, amennyit csak lehet.

Lenny: Nem tudok még végleges menetrendet mondani neked, de nagyon úgy fest, hogy Észak-Amerikában kezdünk novemberben, aztán jövőre lesz Európában is önálló klubturnénk úgy március-április környékén, és jó esély mutatkozik egy magyarországi bulira is. De még minden egyeztetés alatt van, szóval ezt egyelőre még ne vedd véglegesnek. És persze a fesztiválszezonban is Európában akarunk lenni.

És lesz folytatása is a The Year The Sun Diednak?

Warrel: Mindenképpen! Olyannyira, hogy három-négy dalunk már most is akad a következő lemezre.

Lenny: Annyira jól érezzük magunkat, hogy mindenképpen vinni akarjuk tovább a zenekart a mostani kör után is. Ez még persze messze van, de biztos, hogy lesz következő album is, igen.

Warrel, úgy hallom, te valami feldolgozáslemezen is gondolkodsz...

Warrel: Ó, haver, ez még baromi messze van! Olyannyira, hogy leginkább csak egy terv... De tény, hogy bizonyos régebbi poposabb, darkosabb dalokat szeretnék átdolgozni. Pontosabban fogalmazva kibaszottul bemetalosítani őket! (nevet) Valami olyasmiben gondolkodom, mint a Lucretia (My Reflection) az első szólólemezemen, vagy amit a Nevermore-ral csináltunk a Bauhaus-nótából. De mondom, ez még a távoli jövő, egyelőre fogalmam sincs, mikor jut majd időm erre, és az sem tiszta még, pontosan milyen felállásban készülhet el.

És a Nevemore-ral mi a helyzet? Továbbra sem várható semmi?

Warrel: Sokszor elmondtam már, és most is elmondom, mert ahogy nézem, sokan félreértik a helyzetet: a Nevermore nem oszlott fel, hanem két tag kilépett belőle. Amíg a helyükre nem találjuk meg a megfelelő embereket, nem igazán tud történni semmi a zenekarral. Szóval a Nevermore létezik, csak éppen inaktív, azt pedig senki sem tudja, meddig tart ez az állapot. De jelenleg nem is ezzel foglalkozom: most a Sanctuaryre koncentrálunk mindannyian, mert úgy érezzük, ez a lemez megérdemli, hogy minél több emberhez eljusson.