Shock!

Novemberben egy véletlennek köszönhetően járt először hazánkban Steve Grimmett, a Grim Reaper jelenlegi, illetve az Onslaught és a Lionsheart egykori frontembere. A 60 éves énekes a The Three Tremors koncertjén lépett színpadra beugrósként Budapesten Tim „Ripper" Owens és Sean Peck oldalán, ha pedig már végre eljutott hozzánk, leültünk vele egy beszélgetésre az öltözőben. A csevegés során múltról, jelenről és jövőről egyaránt szó esett.

Üdvözöllek Magyarországon! Jártál már nálunk valamikor?

Nem, ez az első alkalom. Holnap szünnapunk lesz, így remélhetőleg lesz időm körbenézni is kicsit.

Harry Conklin helyett ugrottál be a turnéra. Tudod, hogy mi történt vele?

Eredetileg csak néhány számot énekeltem volna a Three Tremorsszal a londoni koncerten, de aztán amikor pár hete kiderült, hogy Harrynél valamilyen családi problémák merültek fel, ezért nem tudja megcsinálni a bulikat, Sean megkérdezett, lenne-e kedvem a komplett turnéhoz. Én meg úgy voltam vele, hogy miért is ne.

Az új Grim Reaper-lemez, az At The Gates a legfrissebb megjelenés, ahol hallhatunk téged.

Igen, és nagyon szeretem, szerintem kifejezetten jól sikerült. Az album központi témája, ahogy elvesztettem a lábamat, de természetesen vannak más témájú dalok is. Ezeket többnyire a többiek írták, és bár nem konceptlemezről van szó, azért igyekeztek ők is odafigyelni, hogy legyen egy egységes hangulata a daloknak. Szerencsére a kritikák is jók.

Miért lett anno olyan hamar vége a Grim Reapernek a '80-as évek végén?

Mert az akkori kiadónk beperelt minket. Ahogy lenni szokott, elszámolási problémák merültek fel. Egy csomó pénzt nem akartak nekünk kifizetni, ami a szerződésünk szerint járt volna, ezért szerződésszegés miatt leléptünk. Erre ők meg pereltek minket. Természetesen ez az egész zenekart megállította, zenélni sem tudtunk miatta. És végül ez is jelentette a Grim Reaper végét. Abszolút tipikus zeneipari szarság.

Utána léptél be az Onslaughtba, akik dallamosabb irányba fordultak veled.

Igen, de ez nem az én hatásom volt. A lemez már teljesen kész volt, sőt, már fel is vették az egészet, mire én csatlakoztam. A kiadó viszont visszadobta, mert nem tetszett nekik a lemezen hallható ének, ezért kértek meg, hogy csatlakozzak.

Érdekes párosítás volt, de szerintem nagyon jól működött.

Szerintem is, és nyilván az sem véletlen, hogy a mai napig ez az Onslaught-kiadvány ment el a legtöbb példányban. Nagyon jó lemez, igazán jó dalokkal.

Nehéz volt elfogadtatnod magad a régi Onslaught-rajongókkal?

Nem, soha semmilyen negatív élményem sem volt, soha nem kaptam semmi rosszat tőlük. Ők is szerették a lemezt, így nyilván engem is.

Sajnos azonban nem tartott sokáig ez a sztori sem...

Ismét csak kiadói kavarások miatt. Karácsony előtt kihoztuk a Let There Be Rock maxit, amivel a 41. helyre kerültünk az angol slágerlistán. Ez óriási dolog volt, teljesen hihetetlen. Karácsony után aztán ki akartuk hozni a lemez 14 perces dalát, a Welcome To Dyingot is. Ez egy epikus, kiváló szám, amit a rajongók imádtak. Ahol laktam, ott a helyi rádió például az egyik műsoruk egyórás műsoridejében egymás után négyszer akarta leadni, csak rövid reklámszünetekkel megszakítva. Azt hiszem, ez mindent elmond a dal népszerűségéről. Készült anno pár karikatúra a tagokról, és a kiadó azt akarta, hogy ezek kerüljenek a borítóra. Páran a zenekarból viszont ezt határozottan visszautasították, mert ez egy komoly dal volt, nem illett volna hozzá a vicceskedő kép. A single végül kijött, és első helyre is került egyes rádióknál, a London kiadó viszont ennek ellenére elvesztette érdeklődését a zenekar iránt. Kihátráltak mögülünk csak azért, mert nem hagytuk, hogy azt csináljanak velünk, amit akarnak. Nem sokkal később dobták is a bandát, de én ezt már nem vártam meg. Nem akartam hagyni, hogy szarakodjanak a karrieremmel, ezért kiléptem.

Utána jött a Lionsheart.

Igen, és ott is gyakorlatilag ugyanaz történt. Az ikrek, Mark Owers gitáros és Steve Owers basszer felidegesítették a kiadót, és ezzel annyi is lett a csapatnak. Az első lemez kifejezetten jól sikerült, és ezért turnéra akartak küldeni minket. A két Owers viszont egész egyszerűen visszautasította ezt. Nem voltak hajlandók felszállni a turnébuszra. Csak a hálószobájukban szerettek zenélni, nem akartak rocksztárok lenni. Ki is rúgtuk őket, de sajnos kiderült, hogy akik beugrottak a helyükre, azok meg totál használhatatlanok. Úgyhogy hamar befulladt az indulás, pedig azt kell mondjam, hogy az első lemez és a felállás, ami rögzítette, nagyon szuper volt. Ugyan csak négy nagylemezt adott ki végül a csapat, de szerintem nagyon jó kis zenekar volt. Bár igazából nem mondhatnám, hogy eltemettük a Lionsheartot, csak a negyedik lemez után eléggé elfoglalt lettem a Grim Reaperrel és egyéb dolgokkal. De sosem tudhatod, mit hoz a jövő. Volt egy szólólemezem is, többek között, illetve a GrimmStine projekt, így a Lionsheart perifériára szorult. A GrimmStine-t Steve Stin gitárossal csináltuk, akinek ez volt az első anyaga. Amikor találkoztunk, és mondta, hogy még sosem játszott lemezen, el sem akartam hinni. Rögtön mondtam neki, hogy akkor muszáj összehoznunk valamit. Steve zseniális gitáros, és a lemez is remekül sikerült. Folytatásról is sokszor szó esik, csak Steve is elég elfoglalt, így nehéz összehozni, hogy mindketten ráérjünk.

A GrimmStine 2008-as albuma után viszont komolyabb szünet következett, hiszen a Sanity Days 2015-ös debütálásáig semmit sem adtál ki. Mi volt ennek az oka?

Igazság szerint eléggé besokalltam a sok csalódás miatt, és ki akartam szállni. Tulajdonképpen a Grim Reaper miatt döntöttem másként, ugyanis a Keep It True fesztiválon adott speciális fellépésünk annyira jól sikerült, hogy egész egyszerűen muszáj volt feltámasztani a bandát. Ennek lett az eredménye a zenekar újraindulása és a Walking in the Shadows lemez.

Miután az Onslaught is visszatért, nem kértek fel, hogy legalább pár koncerten csatlakozz hozzájuk?

Nem, de nem is mentem volna. A 70.000 Tons of Metal fesztivál kapcsán megkerestek, hogy lépjek fel velük, de nemet mondtam. Mikor beindítottam a Sanity Dayst, rengeteg szart hordtak össze rólam, úgyhogy eszembe se jutott elfogadni a felkérést.

Tehát most a Grim Reaperé a prioritás?

Igen, abszolút. 2020-ban turnézni is fogunk, de azt követően azért van még egy-két szólódolog, amiket szeretnék megvalósítani.

Mesélnél ezekről?

Egyelőre ezek még csak tervek, de többféle albumról is szó van, amiket szeretnék összehozni. Most végre olyan kiadóm van, akik mindenben támogatnak, én pedig szeretném kihasználni a lehetőséget.

Kérdezhetlek az egészégi állapotodról?

Persze. Ahogy az nyilvánvaló, elvesztettem az egyik lábam egy fertőzés miatt. Először felszabdalták, hogy megtalálják a fertőzés okát. Mint kiderült, vérmérgezést kaptam, ami miatt borzasztóan roncsolódott a lábam, ezért térd alatt levágták. Néhány nappal később aztán megint iszonyúan elkezdett fájni. Levették a kötést, és kiderült, hogy nekrózisom van, ami a sejtek elemésztését jelenti, egyfajta „húsevő" betegséget. Így aztán megint amputálni kellett, és ennek, illetve a rajongóknak köszönhetem az életemet. Rengeteg vérre volt ugyanis szükségem, és negyven-negyvenöt rajongó jött el a kórházba vért adni, ami nagyon megható volt. A műtét után hat hónap rehabilitáció következett, hiszen meg kellett erősödnöm, és újra kellett tanulnom járni. A rehab befejezése után viszont nem sokkal már vissza is tértem a Bang Your Headen. Sosem felejtem el, ahogy ott fogadtak. A színpad kétszintes volt, és az utolsó számnál a feleségem lesegített az alsó szintre, hogy közelebb lehessek a rajongókhoz. Teljesen megőrültek: ahogy mentem feléjük, egyre hangosabbak és hangosabbak lettek, én meg sírtam a meghatódottságtól. A műtét után az első pár nap nagyon kemény volt, utána viszont már csak azzal foglalkoztam, hogy visszatérjek a színpadra. Összesen napi fél óra internetezési lehetőségem volt. Ennek a felét arra használtam, hogy a családommal beszéljek, a másik felében viszont a visszatérésemmel foglalkoztam. Kerestem, hogy milyen műláb lenne a legjobb, hogy tudnék színpadra állni. És ehhez a rajongóktól kaptam erőt.

Kiderült, honnan jött a fertőzés?

Volt a lábamon egy cukorbetegségből adódó seb, amiről azt mondták a kórházban, hogy meggyógyult. Mint kiderült, ez sajnos nem volt igaz. Ezek után elmentünk egy turnéra Közép- és Dél-Amerikába, aminek az első állomása Mexikóban volt, ahol elég szennyezett a víz. Valószínűleg ott kaptam el, zuhanyzás közben.

Mi az élet értelme?

Először is szeresd a családodat, és törődj velük! Bármi is történik, ők az elsők. Aztán pedig élvezd az életet, és ne vedd túl komolyan magad. Pontosan tudom, milyen fontos ez, mert elég közel voltam ahhoz, hogy soha többet ne élvezhessek semmit.