Shock!

A The Three Tremors a Cage-vokalista Sean Peck agyszüleménye, és gyakorlatilag az amerikai power metalosok legutolsó felállását jelenti, kiegészülve két sikolygéppel, a Judas Priest és az Iced Earth mellett számtalan egyéb formáció éléről is ismert Tim „Ripper" Owensszel, valamint a Jag Panzer-főnök Harry „The Tyrant" Conklinnal. Legalábbis papíron, illetve a stúdióban, a formáció első Európa-turnéján ugyanis családi problémák miatt Conklin helyett az a Steve Grimmett áll a színpadon, akit eredetileg csak egy brit bulis speckó vendégszereplésre hívtak meg, Conklin kiesésével azonban adta magát, hogy a felkérjék az egész körre. Zsarnok helyett tehát a Kaszás érkezett, én pedig rögtön kaptam is az alkalmon, hogy elcsípjem egy interjúra.

Mindez azt jelentette, hogy a divideD bulijának csak a második felét láttam, amit utólag kifejezetten bánok. Jósa Tamásék már első lemezükön is kifejezetten jól hozták ezt a Stranger Things, a Kung Fury és a Commodore 64 metszéspontjában elhelyezkedő, rengeteg '80-as évekbeli pophangulatot magában hordozó muzsikát, de az itt hallottak alapján az is egyértelmű, hogy a kettes anyag igen komoly szintlépést jelent majd. Az új dalok mindegyikében igen komoly slágerpotenciál van, szóval ha esetleg még nem futottál össze a zenekarral, de kedveled mondjuk a The Night Flight Orchestrát, érdemes tenned velük egy próbát.

Hiába csípem kifejezetten Rippert, Pecket és Conklint, mégsem estem igazán hanyatt a The Three Tremors bemutatkozó anyagától. A „kevesebb néha több" közhely ugyanis maximálisan illik erre a túlzott sikolyparádé miatt néha már-már önmaga paródiájába forduló anyagra. Mintha igazi énekdallamok megírása helyett inkább csak az lett volna a cél, hogy minél több és lehetőleg jó hosszan kitartott visítás legyen a dalokban. Kár, mert kétségtelen, hogy technikailag mindhárom énekes topligás, de a lemez ettől még nem lesz jó. Égető szükség lett volna egy producerre/megmondóemberre/külső fülre, aki le tudja nyesegetni a néha már az ízléstelenségig túlburjánzó vadhajtásokat. Ennek hiányában viszont a végeredmény maximum közepes, ezeket az arcokat viszont így is muszáj volt látnom élőben, hiszen Ripper sem mostanában jár erre utoljára, a többiek pedig még sosem léptek fel nálunk. Sajnos azonban nem sokan gondolkodtunk hasonlóan, így jó, ha negyven-ötven néző előtt kezdődött a műsor. Pontosabban kezdődött volna, ugyanis Mr. Owens egész egyszerűen elkésett róla. Már mindenki a színpadon álldogált egy ideje, amikor végre ő is megérkezett kabátban, sporttáskával a vállán. Maga volt a megtestesült amatőrizmus, ahogy aztán a színpad szélén, sebtiben ledobálta a cuccait.

Ezt leszámítva sem indult zökkenőmentesen a koncert, hiszen az első dal gyakorlatilag azzal telt, hogy az énekesek veszettül mutogattak a keverő felé, a hangmérnök meg próbált életet lehelni a kontroll-ládákba. Néhány percnyi küzdelem után aztán végre sikerrel járt, és bár végig meglehetősen kásás maradt a sound, végre mindenki azzal tudott foglalkozni, amiért jött: a zenével. A Cage amerikai zenekar, így mondanom sem kell, hogy végig hibátlanul, feszesen, húzósan sikálták a hol speedes, hol thrashes power metal riffeket, egyszálbélű dobosukat, Sean Elget pedig kifejezetten élmény volt nézni, míg mindeközben az est főszereplői hol szólóban, hol pedig egyszerre ketten-hárman eresztették ki a hangjukat.

A magam részéről nem nagyon tudok vitatkozni azzal a kijelentéssel, hogy Ripperről lehetne mintázni az eltékozolt tehetség szobrát, ettől azonban még kivételesen eszelős énekes. Ebből az amúgy illusztris társaságból is kiemelkedett, de az is tény, hogy az igencsak leromlott fizikai állapotban lévő, a koncert előtt elektromos kerekesszékkel közlekedő Grimmettből is hatalmas erővel törtek elő a hangok. Egyedül Peck gyengélkedett egy kicsit, mivel sikerült a koncertre lebetegednie. Épp ezért az eredetileg az ő szólóénekével betervezett Cage-dal Hell Destroyer ki is maradt a programból. Ripper viszont eltolta a Burni In Hellt, Grimmet pedig ezt követően a Grim Reaper legikonikusabb dalát, a See You In Hellt, és miközben néztem, ahogy skót szoknyában, műlába miatt mankóra támaszkodva, jellegzetes, kissé fátyolos hangján süvölti a klasszikus sorokat, arra gondoltam, hogy már csak ezért a pár percért megérte eljönni.

Élőben elvitte a stenk a Tremors-lemez tételeit is, ezekből pedig szép csokor terítékre is került: Wrath Of Asgard, Invaders From The Sky, Bullets For The Damned, When The Last Scream Fades, King Of The Mosters, Sonic Suicide, Lust Of The Blade, Fly Or Die és zárásként a címadó. Közéjük meg beiktatták a Heaven And Hellt, a Breaking The Lawt, a Painkillert és Living After Midnightot (utóbbiban Ripper is gitározott), és bár ezek helyett sokkal jobb lett volna mondjuk egy Jugulator, Cathedral Spires vagy Machine Man, azért ezeknek az ezerszer lerágott csontoknak is örültem. Másfél órányi hakni volt ez, nem is kérdés, de attól még megyek legközelebb is.

A fotók különböző európai turnéállomásokon készültek.