Shock!

Nem tudom, hányan emlékeznek még rá, de The Three Tremors néven először Bruce Dickinson, Rob Halford és Geoff Tate tervezett közös projektet még úgy 2000 környékén, amikor a főnixként feltámadt Iron Maiden a Queensryche és Rob akkori szólóbandájának vendégeskedése mellett turnézott az Államokban. A dologból végül nem lett semmi, mert ahogy mondták akkoriban, nem sikerült elég különleges dalokat írniuk, csak azért pedig nem akartak lemezt kiadni, hogy legyen egy ilyen is. Mindezt egyébként Halford Resurrection lemezének Dickinsonnal közös The One You Love To Hate dala is jól példázta. Maga a nóta odavert, de a „hűha, ezek tényleg együtt nyomják!"-faktoron túlmenően valójában nem tett hozzá túl sokat Bruce vendégeskedése: akkor is pont ugyanolyan meggyőző lett volna, ha egyedül Rob énekli fel.

Nem kizárólag az iménti projekttől (amúgy full legálisan) átemelt név azonossága miatt kezdtem pont ezzel a kis visszatekintéssel. A mai The Three Tremors formációt szintén három kiváló, bár a fentieknél lényegesen undergroundabb metalénekes alkotja Tim „Ripper" Owens (korábban Judas Priest és Iced Earth, ma gyakorlatilag bármi, ahová hívják), Harry „The Tyrant" Conklin (Jag Panzer, Tytan Force) és Sean „The Hell Destroyer" Peck (Cage, Denner / Shermann) személyében, és a lemez gyakorlatilag tökéletes iskolapélda arra, mennyire nincs semmi értelme valamit kizárólag azért megcsinálni, hogy legyen. További extra haknizós klubturnékat persze biztosan le tudnak majd kötni ebben a leosztásban, de a végeredmény néhol szinte önparódiába csap át.

Pedig papíron amúgy nem mutatott rosszul a dolog. A hangok elvitathatatlanok, ráadásul mindhárman más irányból közelítik a sztratoszférát a legendás magasakkal, emellett a zenei alapokat a Cage hangszeresei – Casey Trask és Dave Garcia gitárosok, Alex Pickard basszer, illetve Sean Elg dobos – szolgáltatják, márpedig a Cage egy jó zenekar. Szóval kíváncsian vártam, mi sül ki ebből az egészből. Aztán megjöttek az első előzetes dalok, majd végül a lemez is, én pedig nem nagyon tudok mit lépni rá. Bizonyára koncepció lehetett a mindvégig lankadatlanul pörgő-zúzó-riffelő-virgázó-sikoltó módon over-the-top jelleg, fókuszában a labdát dalokon belül is hol ide-oda passzolgató, hol vállvetve áriázó énekestrióval. Viszont ahhoz, hogy ez az egész több legyen extrabrutális koffeinbombánál, értelmezhető dalokat is kellett volna írni, ez pedig baromira nem jött össze.

Ennek következtében a lemez egy órája állati hosszúnak és kellemetlennek tűnik egyben végighallgatva. Szeretem én mindhárom énekest, de csak attól egyetlen dal sem lesz működőképes, hogy három embertelen hangterjedelmű faszi minden különösebb meggyőződés nélkül, állandóan versenyt visít benne egymással, miközben a tempók jobbára végig megmaradnak gyors és középgyors tartományokban. Folyamatosan pörög a kétlábdob, zúznak és rombolnak a riffek, a gitárosok is ott szólózzák szarrá a hangszereiket, ahol csak éppen lehetőségük nyílik rá, megjegyezhető énekdallamokat, refréneket ugyanakkor nem sikerült írni, és megfelelő kontrasztot sem teremtettek a hangok között. Márpedig épp így lehetett volna önmagán túlmutató értelmet adni a vállalkozásnak.

Azért sajnálom ezt az egészet, mert a ma is minden fekvésben bivalyerővel megszólaló Ripper, a ráspolyosabb, karcosabb tónusú Tyrant és a pszicho-sikolyaival sokszor King Diamondot idéző Peck között bizonyára lehetett volna találni valami egészséges egyensúlyt. Olyat, ahol egymást erősítik, nem pedig olyan benyomást keltenek, mintha állandóan rá akarnának tromfolni a másikra. Komolyan, lelki szemeim előtt szinte látom, ahogy minduntalan lökik egymást félre a mikrofontól, hogy de bibibí, én még nálad is magasabbra tudok menni. Ott van például a The Cause, ami tök jól indul, aztán a refrénnek szánt valaminél olyan szinten túlzóvá válik, amint egymást lenyomva, kórusban mennek fel egyre magasabbra, hogy egyszerűen nem tudom megállni röhögés nélkül. Vagy a King Of The Monsters, amely egyaránt tökéletesen példázza, mennyire értelmetlen állandóan átcsapni speedelésbe, illetve, hogy mennyire hiányzik innen néhány értelmes énekdallam. Az ugyanis önmagában még nem lesz minőségi heavy metal éneklés, hogy valaki a duplázós alapokra fojtott hangon elmondókázik egy sort, aminek a végét aztán mindenféle cél és értelem nélkül pohárrepesztő sikolyba fordítja át. Sőt, segítek: az ilyesmi attól sem lesz több, ha hárman tolják egymással párhuzamosan, teljesen figyelmen kívül hagyva mindenféle egészséges mértéket. Sokkal inkább baromi fárasztó és idegesítő a dolog, főleg egy teljes lemezen át, ahol ráadásul egymás után sorjáznak a tökegyforma, mindenféle egyéni karaktert nélkülöző dalok.

A „több mindig több″ jelleg bizonyára direkt, ezt erősítik a minden ostoba klisét százzal megszorozva hegybe hordó lemezborítós ábrák és a hasonló szintre belőtt dalszövegek is. És persze akadnak fogyaszthatóbb darabok az albumon – a Sonic Suicide például eléggé tetszik is, talán éppen azért, mert szellősebb, a Lust Of The Blade-ben meg végre egy épkázláb kórus is akad –, összességében viszont totálisan elhibázottnak tartom ezt az egész vállalkozást. És ha mindez nem lenne elég, még kimondottan low-budget módon is szól az album. Amit ettől függetlenül egészen biztosan többen is zseniálisnak tartanak majd, mert hát micsoda hangok!!!, meg de ez a heavy metal!!!, satöbbi. Lehet, hogy ha mindenáron igyekeznék jóra hallgatni, és további heteken át kínoznám vele magam, akkor adhatnék rá magasabb pontszámot én is, de az élet rövid, nekem pedig egyszerűen nincs türelmem a tremorokhoz, ennyi épp elég volt belőlük. Ez egy perverz módon túlzó, totál értelmetlen és felesleges album, amely ebben a formában ráadásul annyira ízléstelen és rossz, hogy nem tagadom, még a tényleg nagyon megalázó 4 pont gondolatával is eljátszottam. De három ilyen énekest meg a Cage hangszereseit azért nincs szívem ennyire a sárga föld alá gyalázni, akármit is gondolok a produkcióról.