Nem tegnap faggattuk utoljára ’buttékat, így a magyar nyelvű kislemez után pont aktuálissá vált, hogy megtudjuk, mi történt velük az utóbbi időben. Ebben a csapatból Vörös András (ének) és Szűcs Péter (dob) volt segítségünkre.
Hol, hogyan, honnan jött az ötlet, hogy legyenek magyar nyelven is Superbutt dalok?
VA: Régi terv volt már, de eddig nem érett meg az idő a megvalósításra. Igazából valahol természetes, hogy az ember az anyanyelvén is ki akarja próbálni a szövegírást, hiszen nem azért éneklünk angolul, mert meg akarnánk tagadni, hogy honnan jöttünk. Egyszerűen csak többen értik így, külföldön legalábbis biztosan. A kezdeti időkben fontos volt, hogy egyértelműen tartsuk a fő irányvonalunkat, de három nagylemez után már lehetett végre egy kicsit kirándulni, kísérletezni.
Nyilván te sem akartál kliséhegyekkel tarkított magyar szöveget írni. Könnyen ment a váltás vagy megkínlódtál a szövegekkel?
VA: Nem, lekopogom, de nem volt szenvedés megírni őket, sőt, élveztem a dolgot. Az anyanyelvemet értelemszerűen mélyebben ismerem, mint egy akármilyen jól is beszélt idegent, tehát inkább azt mondanám, hogy még könnyebb is volt a dolog. Ami a kliséket illeti, azok angolul is ugyanúgy klisék, ebből a szempontból nincs különbség. Butaság azt állítani, hogy valami magyarul nem hangzik jól, angolul meg igen. Ha közhely, akkor az idegen nyelven is ugyanúgy az, legfeljebb nem értjük olyan pontosan, és nem jön át olyan élesen. De ez nem menti a dolgot. Még ha a hazai, vagy európai, de nem angol ajkú közönség nem is veszi le egy angol szövegről hogy gagyi, saját maga felé akkor is illik annyira igényesnek lennie az embernek, hogy nem adja ki a kezéből azon az alapon, hogy ezeknek ez is jó lesz. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a saját munkáimat mennyire tökéletesnek tartom, de igyekszem, és az esetek többségében az angol szövegeimet is lefordítom magyarra nyersen, mielőtt kimondom rájuk az áment. Így próbálom kontrollálni, nem csúszik-e bele valami nagyon elcsépelt kép vagy szófordulat.
A Hetedik (eredetileg a Hobo Blues Band zenésítette meg a József Attila verset még a nyolcvanas években – a szerk.) újragondolása honnan jött?
VA: Nagyon szerettem gyerekkoromban, és ahogy a reakciókból látszik, meglepően sokan ismerik mind a verset, mind az eredeti HBB-féle zenét. Úgy tűnik tehát, volt értelme megcsinálni. Elég jól meg lehetett hangszerelni, hogy XXI. századian szóljon, és ha csak ötven olyan ember találkozik ezáltal az eredeti verssel, aki korábban nem ismerte azt, már megérte.
A cd-n szereplő vendégeket miképp válogattátok össze? Kifejezetten hangokat kerestetek vagy inkább haverok mentek vendégeskedni?
VA: „Posztra igazoltunk”, azaz tudtuk, hogy mit szeretnénk hallani, és ehhez hívtunk embert. Más kérdés, hogy szerencsére elég kiterjedt ismerősi körünk van, így gyakorlatilag bármit kell énekelni, azonnal adja magát valaki a barátok közül, akit fel lehet kérni vendégeskedésre.
Érzésed szerint meg lehetne fogni még egy réteget itthon, ha csak magyar szövegekkel jelenne meg SB lemez?
SzP: Szerintem igen. Bár véleményem szerint nem sokat, de valamennyit biztos. A Tankcsapda és a Depresszió eléggé lefedi azt a réteget, akikhez talán mi is szólhatnánk. Itt leginkább zenei értelemben gondolom azt, hogy a mi közönségünk is lehetne hasonló, mert szövegvilágban más az, amit csinálunk, vagy csináltunk. Talán pont ezért is jó, hogy ez az EP csak egy kalandozás, mert nem hagyja, hogy a talán könnyebb, de azért jóval szűkebb úton menjen tovább a zenekar. Ettől függetlenül azért vannak tervek egy következő magyar nyelvű anyagra is a jövőben, de ennek a célja nem közvetlenül a népszerűség növelése, mint ahogy most sem volt az.
Egy ideje új dobosotok van, Szűcs Péter személyében. Milyen változásokat hozott a zenekar életébe?
VA: Friss vért és lendületet, ami azt hiszem a produkción is meglátszik, kívülállók legalábbis szokták mondani, és én örömmel el is hiszem, ha hallom. A legérdekesebb, hogy bizonyos dolgokat mennyivel jobban a helyén tud kezelni olyasvalaki, aki nem volt ott az elejétől fogva, hanem akkor került bele a dologba, amikor az már viszonylag nagy fordulatszámon pörgött. A klasszikus mondást idézve: egy később csatlakozott ember félig telinek látja ugyanazt a poharat, amit mi esetleg félig üresnek. Az ember hajlamos néha elfelejteni, hogy honnan indult, és természetesnek veszi, hogy vannak koncertjei, lemezei, videoklipjei és legfőképpen még némi közönsége is, aki kíváncsi minderre. Egy újabb tag azonban időről időre képes emlékeztetni a régieket arra, hogy ez milyen nagy dolog. Ha valaki tizennyolc éves korunkban azt mondta volna nekünk, hogy mindazt el fogjuk érni, amit eddig sikerült, és annyi élményben lesz részük, amennyiben már eddig is volt, szerintem azonnal eladtuk volna még az ördögnek is a lelkünket érte. Manapság meg képesek lennénk panaszkodni, hogy már megint próbára kellene menni, vagy sokat utazni egy vidéki vagy külföldi koncertre, vagy interjúkérdésekre válaszolni, amikor éppen otthon szeretném várni a redőnyszerelőt. Ilyenkor jól jön, ha valaki megkopogtatja a vállamat, hogy fogd be a szád, dolgozz és örülj, hogy ennyi mindent megkaptál az élettől abból, amiről álmodtál.
Elég szép kis franciaországi kört fogtok megtenni hamarosan. Vártok valami újdonságot a turnétól vagy az eddigi tapasztalatok alapján nagyjából megvan mire lehet számítani kint?
SzP: Először is, én személy szerint már holnap indulnék. Hiányzik is, hogy rég nem voltunk külföldön, másrészt ez lesz életem első „alvóbuszos” turnéja. Magáról a turnéról annyit, hogy négy francia zenekarral turnézunk keresztül-kasul Franciaországban, az északi határtól a Riviérán át az Alpokig. Hogy mit várhatunk? Nehéz megmondani, az eddigi tapasztalatokból sem tudok igazából sokat levonni, mert van amikor egy tucat embernek játszol, de van olyan, hogy Baszkföldön, az Atlanti-óceántól 10 km-re lejön 250-300 ember a bulidra. Szóval nehéz megmondani; kétségtelen, hogy ez a turné talán a legjobban megreklámozott az eddigiek közül, és ahogy a neten néztem a helyeket, elég nagy termekben játszunk, de nem lehet tudni, mennyien jönnek le. Nem kell azt gondolni, hogy azért ez egy olyan nagy volumenű dolog ám, a francia zenekarok sem az ottani első vonalból érkeznek, de azért már van talán valamennyi nevük. Majd meglátjuk, hogy alakul.
Az egykori Süss Fel Napban a zenekar egy része gyakorlatilag törzsvendég volt. Hogy érintett titeket a klub bezárása?
SzP: Az igaz, hogy sokat jártunk le, de mi nem nagyon játszottunk már ott az elmúlt években, annak ellenére, hogy a klub történetének utolsó buliját mi adtuk. Ebből a szempontból minket is leginkább, mint szórakozni járó embereket érintett, hogy bezárt a hely. Jó volt a koncertterem, meg tudtak szólalni a zenekarok, és jó volt a klub hangulata miatt lemenni. Ez hiányzik. De kétségtelen, hogy a fiatalabb zenekaroknak egy klubbal kevesebb lehetőségük van, hogy koncertezzenek, méghozzá normális körülmények közt, és ez nagyon nem jó.
Egyébként láttok valami esélyt arra, hogy pár éven belül lesznek normális rock-klubok Pesten vagy jó ideig teljesen halott ez a téma?
VA: Miért, most is van, például a Kulti, amivel semmi baj nincs. Legfeljebb az, hogy záros határidőn belül szintén be fog csukni örökre. Ettől függetlenül a rockzene a kilencvenes évek végén kezdődött hét szűk esztendeje után egy ideje már újra a jó éveit éli, és ez így is lesz még egy darabig, amíg megint túl nem növi magát, mint annak idején és az épp felnövő közönség valami új trendet nem keres. Azt hiszem, hogy ez egyfajta ciklikus váltakozás, ami természetes. Mindenesetre most felfutó ágban van a rock, így ha igény lesz, klub is lesz, mert mindig lesz valaki, aki ebben is lát üzletet.
A Luca Brasit most pihentetitek?
SzP: Szilveszterig. Akkor ismét lesz BPRNR szilveszter, Luca Brasival, és a programon is változtatunk egy kicsit, mert ennyi év után kötelező, valamint egyre több vendég lesz majd a színpadon. Az az igazság, hogy ha valaki megszervezi a Lucát, azok mi vagyunk, de mi meg annyi minden mást csinálunk a zenével, zenéléssel kapcsolatban, hogy egyszerűen nincs időnk összepróbálni a dalokat több koncertre, így csak a szilveszter marad.
Nagyjából minden rockzenekart megfektet itthon a letöltögetés. Rátok ez mennyire hat, érezni, hogy kevesebb fogy az amúgy sem egetrengető példányszámból vagy megvan az a stabil réteg aki mindig megveszi a cd-iteket?
VA: Őszintén szólva nem foglalkozunk túl sokat a dologgal. A lemezeladások már a Superbutt indulásakor, 2000-ben sem voltak számottevőek, így minket nem sokkhatásként ért a visszaesés, hanem eleve ehhez szoktunk hozzá. Igaz, a külföldi megjelenésekkel és a turnékon eladott példányokkal elfogy 2500-3000 darab egy-egy albumunkból, de ez olyan lassan és olyan alacsony áron történik, hogy ezzel a bevétellel nem is számolunk, inkább csak valamiféle bónusznak tekintjük. Innentől fogva gyakorlatilag tökmindegy, hogy mennyit adunk el, a zenekar költségvetésében nem oszt, nem szoroz. A lemezek költségeit a koncertgázsikból és a jogdíjainkból finanszírozzuk. Manapság ez már nem olyan nagy nehézség, mert az a digitális technika, ami lehetővé tette a másolást és a letöltést, a másik oldalon a felvételi munkálatokat is olcsóbbá tette, így kis sarkítással négy-öt koncert bevételéből fel lehet venni egy lemezt. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy a letöltés megölné a zenét. Egyszerűen arról van szó, hogy a CD már rég nem a zene terjedésének eszköze, pusztán egy ajándéktárgy, amit azok vesznek meg, akik valamilyen módon kötődnek a zenekarhoz. Ahhoz, hogy pusztán csak meghallgassák, ott van a net és mi nyilván nem ítélhetjük el azokat, akik megtisztelnek minket azzal, hogy kíváncsiak ránk, függetlenül attól, hogy fizetnek-e érte. Sőt, épp ellenkezőleg, hálásak vagyunk nekik. Különben meg, ha egy zenekar sok tízezer letöltést tud produkálni, akkor annak már olyan reklámértéke is lehet, amiből legalább annyi bevételre lehet szert tenni, mint amennyire a lemezeladásból lehetne. De ez már messzire vezető iparági strukturális kérdés, amibe itt és most szerintem ne menjünk bele részletesen. Legyen elég annyi, hogy kedvenc példám szerint a helyzet most olyasmi, mint amikor Gutenberg előállt a könyvnyomtatás technológiájával. Abban az időben a kódexmásolók valószínűleg évtizedekig ugyanúgy sírtak, mint most a lemezkiadók, mondván, hogy a kézzel írt az igazi, a nyomda pedig megöli a betűt, de az idő nem őket igazolta. A letöltés nem valami leküzdhető probléma, hanem a XXI. század valósága, amihez alkalmazkodnia kell annak, aki túl akar élni. Pont.
A BPRNR-t is ti üzemeltetitek egyrészt (illetve András) Mik a kritériumai annak, hogy bekerülhessen oda egy zenekar - stílus, minőség, pesti létezés, személyes kapcsolat?
VA: A pesti illetőséget leszámítva ezek mindegyike, tulajdonképpen. Tudni kell, hogy a BPRNR mostanra laza zenekari önszerveződésből egyre inkább egy, a profizmus irányába hajló zenekari menedzsment és koncertszervező cég lett, amely ha messze nem is kizárólag a pénzről szól, de valamelyest azért profitorientált. Legalább annyira, hogy az irodáját fenn tudja tartani, a munkatársait fizetni és a zenekarainak egy picit hathatósabban is segíteni. Mindez egyébként az egyetlen útja volt annak, hogy a kezdeti lelkesedés után évekkel később is legyen valami, ami mozgatni tudja a dolgot, hogy az ne haljon el szépen csendesen. Ebből viszont az következik, hogy nem elég, ha szimplán tetszik egy csapat zenéje, az is kell, hogy lássunk egymásban fantáziát a közös munka szempontjából. Direktebben fogalmazva, azokkal tudunk sikeresen együttműködni, akik már maguktól eljutottak egy szintre, és nem az abszolút nulláról kell őket felhozni, amire valószínűleg nem is lennénk képesek. A magyarázat nagyon egyszerű: az időnk és a kapacitásunk véges, sokszor még az is komoly feladat, hogy a már bent lévőknek mindig megfelelő hátteret biztosítsunk. Így újabbakkal tényleg csak akkor érdemes bármibe is belekezdenünk, ha abban benne van a minimális siker ígérete, máskülönben mind a ketten csak az időnket vesztegetnénk és csalódás lenne a vége.
Év végén készültök egy nagyobb szabású PeCsa bulival. Mit várhatunk ott, meglepetésdal, extra látvány, stb.?
SzP: Most ott áll a dolog, hogy az ötleteinket rakjuk össze, és megnézzük, hogy kivitelezhetőek-e. Valószínűleg azok lesznek, ezzel nem lesz baj, de részleteket most még nem tudok elmondani. Mindenképp szeretnénk egy izgalmas színpadképet, és biztos – mert az év végi koncerteken mindig így van - a programon is változtatunk. Rajtunk kívül viszont elég sok zenekar lesz, legalábbis egy PECSA bulihoz képest, tehát ezt is figyelembe kell vennünk. Maradjunk annyiban, hogy egyelőre legyen még titok, mi is történik majd ott pontosan, a következő hetekben úgyis szép lassan szivárog majd egyre több információ a mulatságról.
Készül már valamilyen formában az új lemez? Ha igen, mikor számíthatunk rá? Várható bármilyen zenei változás, fejlődés, vagy még ti sem tudjátok milyen dalok kerekednek ki?
SzP: Erre mindig azt szoktam mondani, hogy azért jó, hogy nekem teszik fel ezt a kérdést, mert én tudom a legjobban megválaszolni, hiszen van összehasonlítási alapom, és én láttam legutoljára a bandát kívülről.. Szóval, lesz változás, mint ahogy mindig is kell, hogy legyen valamilyen szintű fejlődés két lemez közt. Ha az első három albumot nézzük, ott is érezhető ez, a Szájon át pedig egyfajta mellékvágányt, elágazást jelentett ebből a szempontból. Ezért szoktam azt mondani, hogy szerintem az új lemez –ami előreláthatólag jövő tavasszal vagy nyáron kész lesz - e két út keveredése. Ha nagyon dagályosan akarok fogalmazni, akkor azt mondom, hogy azok legjobb pillanatait tartja meg, és fejleszti tovább… Érzésem szerint sokkal húzósabb, groove-osabb lesz a lemez, de lesz rajta gyors szám, és lesznek meglepő ritmusok is. Mindezek mellett szerintem nagyon fogósak a dalok, legalábbis azok, amelyek eddig elkészültek. Nekem az is tetszik, hogy most hosszabbak a számok, több koncepciót vélek felfedezni bennük, mint a korábbiakban. Jelenleg 6-7 tétel van kész, de én szeretném, hogy fejezzünk be 12-13 dalt is akár. Nem kell, hogy mindegyik a lemezre kerüljön. Ha lesz 9 olyan dal, ami egységes színvonalú, és izgalmas, akkor én személy szerint annyival is elégedett leszek.
Azt hiszem tőletek még nem kérdeztük: Mi az élet értelme?
VA: Ital, nők, balhé…
SzP: …az én célom pedig egy szobor, amit az én tiszteletemre húznak fel Mezőkövesden, a reptéri bevezetőút mellett. Lehetőleg bronzból.
