Shock!

Téglás Zoli a világ egyik legismertebb magyar rockzenésze, amolyan igazi hardcore hungarikum, akinél régóta nem csak huszonnégy órából áll a nap, hanem legalább a háromszorosából. Zoli idén nyáron mind a Pennywise-zal, mind az Ignite-tal fellépett Magyarországon, most pedig lassan mindkét zenekarral nekiállnak a régóta esedékes új albumoknak, eközben azonban az énekes szólócsapata, a nyugisabb vizeken evező Zoli Band is aktív. A megállíthatatlan frontemberrel múltról, jelenről és jövőről egyaránt beszélgettünk.

Egész nyáron aktívan turnéztál, Magyarországon is felléptél mind a Pennywise-zal, mind az Ignite-tal.

Egész pontosan huszonegy koncertet adtunk a Pennywise-zal, aztán tizenegyet az Ignite-tal, utána pedig jött még egy Pennywise buli Spanyolországban.

Nehéz magadat átállítani egyik üzemmódból a másikba?

A két zenekar teljesen mást kíván meg az embertől. A Pennywise olyan, mint egy non-stop bunyó: folyamatosan védened kell magad, nem tudod, honnan ér támadás. Olyan bolondok azok a srácok, hogy valami hihetetlen, és annyira stresszes az egész, hogy érthető is, miért isznak annyira. Három-négy üveg Grey Goose vodka, két üveg Jack, két üveg keserűlikőr, három üveg vörösbor és nyolc-kilenc karton sör minden este elmegy, sokszor még venni is kell utána. A színpadon is káosz van: Fletcher (Fletcher Dragge gitáros) simán fejbever, ha valami éppen nem tetszik neki, üvölt a gitár, teljesen más a hangzás Randy (Randy Bradbury basszusgitáros) és Fletcher oldalán, a dob hol húz, hol nyom... Totál bolondokháza az egész zenekar. Na, az Ignite ehhez képest teljesen más. Ott pozitív a hozzáállás, nincs ivás koncert közben, a dob olyan, mint a metronóm, és a folyamatos fejlődésen van a hangsúly.

Amikor beléptél a Pennywise-ba, nem féltél attól, hogy „összecsúszik" a két történet? Már csak a hangod miatt is, hiszen roppant karakteres...

A Pennywise-ot elsősorban a rajongók miatt szeretem: majdnem mindenkinek van tetkója, pólója, ismerik az összes dalt, tényleg ez az életük. Nagyon sok Pennywise rajongó szereti az Ignite-ot is, és persze féltek is, amikor beléptem, azt mondták, más lesz a dolog velem, „a hardcore Klaus Meinével"... (mosolyog) Vagyis tartottak tőle, hogy el fogom baszni az egészet, mert eleinte nem hitték el, hogy mélyebben is tudok énekelni. Aztán ahogy elkezdtünk koncertezni, a végén már mindenki nagyon szerette ezt az egészet. Az Ignite srácok pedig ezzel párhuzamosan attól féltek, hogyan tudunk majd turnézni. Most pedig mindkét csapattal lemezt készítünk, tehát nagyon oda kell figyelni arra, hogy a Pennywise és az Ignite album is a lehető legjobban sikerüljön. Ha szar lemezt csinálunk a Pennywise-nak, mindenki azt fogja mondani, hogy én basztam el a zenekart, ha meg az Ignite lemez nem lesz száz százalékos, mindenki azt magyarázza majd, hogy már vége a csapatnak. Vagyis kicsit olyan ez, mintha két nővel élnél egyszerre házasságban. Sem a Pennywise, sem az Ignite rajongóit nem lehet leszarni. Tökéletes lemezt kell írni mindkét bandának, ez azonban nehéz, rengeteg munkám fekszik benne. És még ugye ott a saját zenekarom, a Zoli Band is, akikkel decemberben megint szeretnénk Európában turnézni.

Melyik a három banda közül a legfontosabb számodra?

Mindhárom zenekarnak megvan a maga szépsége és rondasága, akárcsak egy embernek. Ahogy mondtam, a Pennywise-ban a közönséget imádom a legjobban. A zene csak húz, és érzed, hogy a rajongók inni, bulizni, énekelni jöttek el. Amikor mondjuk 30 ezer ember énekli a Bro Hymnt Ausztráliában, ahol a Pennywise hatalmas névnek számít, az valami leírhatatlan élmény. Látod, hogy mindannyian szívből énekelnek, és libabőrös leszel. Tényleg a rajongók életének filmzenéjét jelentik a nóták, és ez látszik is rajtuk. Ugyanez az Ignite-nál is megvan, de az a közönség máshogy érzi, máshogy hallgatja a zenét. Szeretik a precizitást, az érzést, az apróságokat, a dallamokat, nemcsak az energiát veszik át. A Zoli Bandben pedig mindig is csak magamnak írtam a számokat. Nincsenek rádióslágerek, de átlagban ott is van 5-600 néző egy-egy koncerten.

Nem lehet túl sok szabadidőd...

Egyszerűen nincs elég idő egy napban. Ráadásul otthon, Amerikában pelikánokat is mentek heti három-négy alkalommal. Kimegyek a tengerre, kiveszem őket a vízből, levágom róluk a hálót, mert az idióták nem tudnak pecázni, a madarak meg beleakadnak a rosszul kitett hálókba, vagy összevágják a csőrüket, mit tudom én... Ha nem vagyok ott, ezek az állatok meghalnak, így mindez roppant fontos számomra.

Ezt a Sea Shepherd keretein belül csinálod?

Nem, ez a Pelican Rescue Team. A Sea Shepherd másik történet, de az is aktuális. És ugye emellett nemsokára még kisgyerekem is születik majd. Vagyis tényleg elég sok Red Bullra lesz majd szükségem a következő időszakban... (mosolyog) De olyan felkéréseket kapok, amikre egyszerűen nem lehet nemet mondani. Én Veresegyházáról származom, egy kis faluból. Most mit mondjak, amikor felhív Matt Sorum, Steven Adler vagy Lemmy, hogy zenéljek velük? Mondjam azt, hogy nem? Annyi lehetőségem akad, hogy attól félek, mire tudok fókuszálni ezek közül és mire nem. Persze nyilván nem énekelhetek én mindenhol, hiszen otthon is kell lennem.

Mit gondolsz, mikor jöhet ki az új Ignite album? Egyáltalán miért kell rá ennyit várni?

Tizenöt évig zenéltünk együtt, és utána kicsit tele lettünk egymással. Kellett ez a két év ahhoz, hogy rádöbbenjünk, mekkora lehetőség, hogy együtt játszhattunk. Európában most nyáron a nagy fesztiválokon nem egy helyen 15-20 ezer ember jött el megnézni csak minket. Hihetetlenül szerencsések vagyunk, hiszen hány zenekar létezik a világon, és hány tud ebből így turnézni? Akár egész évben megállás nélkül koncertezhetnénk az Ignite-tal, mert lenne rá igény. Vissza akarom adni ezt a szeretetet a közönségnek az új lemezzel, aminek mindenképpen jobbnak kell lennie az előző albumnál. Nagyjából húsz dalvázlatunk van, de ezek még nincsenek készen. Az már az én bajom, hogy nagyon kritikus vagyok magammal szemben, és akár simán kidobok olyan dalokat is, amiket mások imádnak, és nem értik, mi bajom velük. Ilyenkor nem látom a fát az erdőtől: nem tetszik a hangom, nem vagyok elégedett, és csak akkor hiszem el, hogy minden oké, amikor a közönség visszajelzéséből leszűröm, hogy tetszik nekik a nóta. Vagyis nem tudom csak úgy kiszarni magamból a dalokat. Nálam ez egy fájdalmas folyamat.

Dallamosabb vagy zúzósabb albumra számíthatunk?

Egyszerre lesz dallamos és zúzós.

A vendégszerepléseid közül melyik volt a legemlékezetesebb?

Énekeltem például a The Who musicaljében, a Quadropheniában. A filmben Sting alakította Ace Face-t, én pedig a turnén énekeltem a szerepet Amerikában. Nyolc vagy kilenc állomásról volt szó, és a harmadik nap Los Angelesben tíz perc alatt elkelt mind a hatszáz jegy, darabonként négyszáz dollárért. Ott volt Francis Ford Coppola lánya meg Cameron Crowe is, tényleg tele volt hírességekkel a nézőtér. Acapella énekelve jöttem ki, és végig úgy énekeltem, mint egy punk rockos énekes, nem pedig musicalesen. Vagyis nem színészkedtem, és ez láthatóan tetszett nekik, hiszen nem ezt szokták meg ebben a közegben. Davey Havokkel beszélgettünk erről nemrég, aki meg a Green Day-féle American Idiot musicalben kapott szerepet. Egy musicalszínész szerepet játszik, mi meg egyszerűen csak kurvára el akarjuk énekelni az adott dalt, és arra törekszünk, hogy átjöjjön, hiszen más iskolából származunk, ahol lehet, hogy verekedni kellett, lehet, hogy nem fizettek meg vagy nem ettél, de akkor is megcsináltad, amit muszáj volt.

És ugye ne feledkezzünk meg a Misfits sztoriról sem...

Sokan arról panaszkodtak akkoriban a neten, hogy playbackeltem, mert nem hitték el, hogy tudok olyan mélyen énekelni. Pedig tudok. Kicsit egyébként olyan volt a Misfits is, mint a Pennywise: a gitárnak és a basszusgitárnak is széttört, ragasztgatott nyaka van, amik folyamatosan mennek szét, ahogy egyre melegebb lesz az este. Mivel a gitárra volt külön hangtechnikus, a basszusra meg nem, tök mást hallottál a színpadon is, ahogy mentél ide-oda a deszkákon. Idióták, hát hogyan lehetne playbackelni ilyen alapokra? (nevet) Semmi mást nem csináltam, csak gyúrtam, felmentem 210 fontra (nagyjából 95 kilogramm – D.Á.) a napi ötszöri evéstől meg a sok tömegnövelőtől. Még a pankrációba is belecsúsztunk egy kicsit a felkészülés során, mert volt a koncertekhez ilyen őrült pankrációs show... Nemrég egyébként Jerry Only is felhívott, hogy szeretne ismét velem dolgozni, és ezt is szeretném megcsinálni, hiszen imádom Glenn Danziget meg azokat a nótákat. Nem Michale Graves akartam lenni, de ez már a kinézetemen is látszott: fekete haj csíkban lehúzva, kigyúrt test, fekete nadrág... És a nézők pontosan ezt várták. Csak pozitív emlékeim vannak arról a turnéról. Jerry nagyon jó barátom, és a többiek is kellemes, klassz emberek: önzetlenek, barátságosak.

Mi a helyzet Glenn Danziggel? Őt ismered esetleg személyesen?

Kétszer találkoztam vele. Egy nagyon szép részen lakik Los Angelesben, a háza viszont olyan, mintha csak a The Munstersben lennénk. (Ez egy roppant sikeres amerikai televíziós horrorvígjáték-sorozat volt a '60-as években – D.Á.) Kihalt rózsák, semmi fű, minden fekete, denevérek fészkelnek az eresz alatt... Ő pedig kint állt éppen a kertben, és fekete csizmában locsolta a gazt. Közben pedig három-négy csaj volt bent a házban. Így él.

Mit gondolt arról, hogy te énekelted a dalait?

Leszarta! (nevet) Amikor beléptem a Pennywise-ba, beszéltem előtte Jim Lindberggel, aki jó barátom, és tudni akartam, nem zavarja-e a dolog, hiszen ha más énekli a dalodat, az kicsit olyan, mintha más dugná a feleségedet. Jim azt mondta, megtisztelő, hogy én kerültem a helyére, és elsőként ő is mindenképpen engem választott volna. A zenét szerelemből csinálod, és senkivel sem hiányzik a harag, szóval jobb előre letisztázni ezeket a dolgokat. Danzignek is mondtam, hogy én megpróbálok ő lenni, de azért mindenki az eredeti Misfitset akarja látni. Őt viszont nem érdekli ez az egész. Jerry mesélte, hogy Sharon Osbourne egyetlen estéért egymillió dollárt kínált nekik az OzzFesten, de még így sem jött össze a dolog. Danzignek nem kell a pénz, és nem szeretik egymást.

Annak idején a Who Sold Out Now? dalotokban volt egy sor, ami nekem nagyon tetszett, az „I care about hardcore but I hate the scene". Ma is aktuálisnak érzed ezt a mondatot?

A '80-as években a börtönből kijött srácokból lettek a punkok. Iszonyú veszélyes idők voltak azok: verekedések, késelések, balhék mentek minden este. Amikor 1994-ben elkezdődött az Ignite karrierje, mi ezzel szemben pozitív, erőszakmentes formában akartuk játszani ezt a fajta zenét, és ez sokáig működött is. Aztán utána megint elharapódzott az erőszak a színtéren, kezdődtek ismét a verekedések, megjelentek a nácik a koncerteken... Mindig azt kérdeztem tőlük, hogy miért ide jöttek, miért nem inkább egy rap bulira? „Itt könnyű megverni a vékony srácokat, menjetek le a feketék közé, és ott nyomassátok a hülyeségeteket, majd meglátjuk, mi sül ki belőle", mondtam nekik. A hasonló esetek miatt jött ki belőlem ez a sor. Játszottuk a zenét, mindenki imádta, jól érezte magát, aztán megjelentek ezek a faszfejek, és tíz ember miatt a többiek is elkezdték magukat kényelmetlenül érezni a koncerteken. Európában hálistennek nem jellemző az ilyesmi, az egész színtér hatalmas, ereje teljében van. És meg lehet nézni, hol van most ezzel szemben Amerikában a műfaj: a béka segge alatt. Mert Európában nincs verekedés, egyszerűen túl okosak hozzá az itteni emberek. Németországban a hatalmas fesztiválokon is elég egy kidobó a színpad elé, mert ki van írva, hogy ne menj fel a színpadra. És az emberek nem is mennek fel. Tehát más a színtér itt és más Amerikában.

Evezzünk kicsit más vizekre! Gyakran jársz haza Magyarországra, de nyilván más szemmel nézed az itteni állapotokat, mint aki folyamatosan itt él. Neked mik a benyomásaid: milyen irányba változott Magyarország az elmúlt tizenöt-húsz évben?

A Bush-adminisztráció nyolc év alatt alaposan szétbaszta Amerikát, és ahogy nézem, Magyarországon is leszarják az embereket a politikusok. Ma már ha kimész Szlovákiába, Lengyelországba, sőt, Erdélybe, azt fogod látni, hogy sokkal jobb az élet, mint itt. Látszik a repülőtereken, a városokon, hogy az adóból befolyt sok pénzt valahol visszaforgatják a fejlesztésekbe. Budapest ehhez képest a gyönyörű régi épületektől eltekintve lassan már olyan, mint Bukarest vagy Szófia. És azt is nagyon unom, hogy itt valahogy mindig át kell baszni valakit. Már ahogy leszállsz a repülőről, akkor kezdődik az egész, hiszen egyből rosszul ad vissza a taxis, amint meghallja, hogy kicsit töröd a magyart. Magyarországra régen mindenki bulizni meg enni jött, de ma már azt mondom az ismerősöknek, hogy eszükbe ne jusson a Váci utcán beülni valahová, hogy aztán jól átverjék őket... Segítem az itthoniakat, és azt látom, hogy háromezer dollárt fizettem ki gázszámlára, meg hogy tizenegy dollárba kerül egy gallon benzin. Miért? Hogyan? Eközben pedig nem tartunk össze, hanem legázoljuk egymást. Nem látom itt a jövőt, és aki tud, az már igyekszik is elmenni innen. Nem látom, mire megy ki ez az egész. Az a cél, hogy valaki olcsón meg tudja vásárolni az országot? Nem tudom... Az mindenesetre biztos, hogy a németeknél látod a hazaszeretet a politikusokban, Magyarországon viszont nem. Félek, hogy mi lesz itt, és fáj is látni ezt az egészet, mert imádom ezt az országot. Ilyenkor persze egy csomóan jönnek azzal, hogy „Na, könnyű nagy magyarnak lenni Amerikából!" Igen? Könnyű? Két rezsi, folyamatos utazási költségek... Ha valami baj van apámmal, odamegyek, ha a nagynénémmel, ide. És közben a költségeket mindkét helyen fizetni kell. Vagyis sokkal drágább játszani a nagy magyart, mint azt sokan hiszik! (nevet) Eközben pedig azt látom, hogy mindenki ül a kávézóban, issza a kávét, és panaszkodik, hogy nincs pénz, miközben mondjuk a németek szétdolgozzák magukat... Ha nincs munkád, tanulj meg angolul vagy németül. A CD-k már nem fogynak, és mindenki folyamatosan turnézik, így rengeteg cég keres turnébusz-sofőröket. Vagyis van lehetőség, nem is egy. Azt persze hozzá kell tennem, hogy a turnémenedzsertől a merchesünkig nálunk is mindenki német. Rengeteg magyarnak adtunk lehetőséget az elmúlt tizenöt évben, hogy segítsünk nekik, de szinte mindet haza kellett küldenünk valami miatt. De mondom, nagyon szeretem Magyarországot és a magyar zenét is: a Blind Myselfet, a The Idorut, vagy a Superbuttot. Ők például folyamatosan fejlődnek. Mindig azt mondom: Vörös András a budapesti hardcore keresztapa! (nevet)

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Az első a Peter And The Test Tube Babiestől a Mating Sounds Of South American Frogs, ami egy hihetetlen lemez, a legjobb punk rock album abból az időszakból. Aztán ott az első Bad Brains: reggae-t hallgató fekete emberek csináltak rajta olyan hardcore-t, hogy az valami félelmetes. Hihetetlen jó zenészek, iszonyú nehéz játszani, énekelni azokat a dalokat. És ott a kettes Edda Művek lemez. Ha pedig mondhatok még egyet: az Omegától a Gammapolis. Kisgyerekként hallgattam Amerikában azt az albumot, és amiatt kezdtem el zenélni. Ha tudtak volna turnézni, az Omega lehetett volna a Scorpions, mert hihetetlen jó zenészek voltak. De ugye a kommunizmus annyira jó rendszer volt, hogy még csak szabadon utazni sem lehetett... (elhúzza a száját)

Mi az élet értelme?

Azt nézd, mi a jó az életedben, ne mindig a rosszat. Volt nekem is olyan periódusom, amikor attól féltem, rákos leszek, és volt olyan is, amikor nem volt egy fillérem sem. De hiszek Istenben, és amikor imádkozom, azt mondom: köszönöm szépen. A legrosszabb helyzetben is megvolt a két lábam, a családom, haza tudtam jönni Magyarországra friss kenyeret enni a pékségből. Ha körülnézel az életedben, lehet, hogy nem kapod meg azt, amit akarsz, de ami kell, azt igen. De nem ingyen. Mindennek ára van, keményen meg kell dolgoznod mindenért. Én zenélni akartam, és húsz éve turnézom. De ez nem jelenti azt, hogy olyan helyzetben vagyok, mint például az egyik barátom, aki húsz éve alapított egy céget, és mára már igen jó pénzeket keres és tesz félre. Én nem keresek, ha nem turnézom. És emiatt sokszor félek is, hogy senki sem jön le a koncertre, vagy nem lesz jó a lemez, pláne, hogy hamarosan gyermekem is születik. De a végén mégis mindig összeteszem a két kezemet, és hálás vagyok, amiért azt csinálhatom, amit szeretek. Csak egy nagyon szűk kisebbségnek adatott meg a világon az a lehetőség, ami nekem, hogy turnézásból, zenélésből élhessen meg. Egy időben én is sokat ittam, és túl sokat képzeltem magamról. De ma már tudom, hogy az egész arról szól, mit adsz az embereknek, a közönségednek, a családodnak. Adnod kell azoknak az embereknek, akiknek nincs pénzük, de egy estét mégis rád áldoztak az életükből. Teljesen mindegy, hogyan érzed magad az adott pillanatban, akkor is élményt kell nyújtanod számukra. Ha akarsz valamit, adj! – ez a hitvallásom. És ebből te is visszakapsz majd valamit. Tudod, hogyan léptem be a Pennywise-ba? Az Ignite éppen leállt, nem volt különösebb dolgom. Haza akartam jönni, hogy csináljak egy rockzenei rádióállomást, amiben normális zenét adnak, nem pedig ezt a köcsög, szar, ostoba, népbutító tuc-tucot, ami itt szól mindenütt. Téglás Zoltán Rock'N'Roll Hour, ez volt az elképzelésem: napi két óra délután öt és hét között, amikor Iron Maiden, Rolling Stones meg AC/DC szól, felhívjuk élőben Ozzy Osbourne-t, felhívjuk Slasht... Tehát adunk valamit az embereknek, hogy jól érezzék magukat a munka után. Már haza is értem, és fel akartam hívni egy barátomat, Fionát, akivel sok közös van bennünk, csak hogy adjak neki valamit, és megkérdezzem, mi van vele. Néha egy telefonbeszélgetéstől is sokkal jobb lesz a napod. Szóval Fionát akartam tárcsázni, de véletlenül Fletchert hívtam fel – és így mennek a dolgok az univerzumban. Ha adni akarsz valami jót, azt visszakapod. Fletcher egyből azt mondta, hogy azonnal menjek haza, és énekeljek a Pennywise-ban. De a Velvet Revolver menedzserének is egy olyan ismerősöm ajánlott be, akit kivittem a tengerre pelikánokat menteni. És ennek köszönhetően öt percig a Guns N' Roses énekese voltam, ami óriási dolog. Csak álltam ott, és arra gondoltam: ha látnák ezt a barátok, az ismerősök, ahogy itt állok, mögöttem Slash meg Duff... Vagyis a legfontosabb a pozitív mentális hozzáállás. Ha valami rossz jön, ma már azt kérdezem: csak ennyire vagy képes? Sokáig kellett tanulnom, hogy értékelni tudjam a jót, de ma már minden apróságnak örülök, mert tudom, mi a fontos. Ma is leültem bablevest meg káposztás tésztát enni. Telezabáltam magam, és boldog voltam. Segíteni akarok az állatoknak, az embereknek, és abból mindig kapok vissza valamit én is. Ha pedig baj van, emlékeztetem magam arra, hogy némelyik legrosszabb napom sok más ember életének a legjobbja lenne.

(Külön köszönet Nagy Dávidnak az interjú elkészítéséhez nyújtott segítségéért.)