Shock!

Az idei év első fele a hazai rocksajtóban Vörös Attila nevétől volt hangos, ami nem csoda, hiszen szinte mesébe illő történettel került kedvencei mellé a színpadra. Hogy mindez miképp kezdődött, és mi zajlott a színfalak mögött, egy verőfényes nyári nap délelőttjén kérdeztük meg Attilát.

Hogyan kezdődött a történeted a Nevermore-ral?

Még tavaly január elején fogalmazódott meg bennem először a kiutazás gondolata. A Nevermore-os szál pedig szeptember végén indult be úgy igazán. Akkor jutott eszembe egy buli után, hogy jé, a legnagyobb kedvenceim még mindig csak egy gitárossal koncerteznek másfél-két éve. Vesztenivalóm nem volt és úgy gondoltam, semmi sem lehetetlen, maximum megtanultam pár jó dalt. Kiválasztottam és begyakoroltam 4-5 olyan nótát amiről azt gondoltam fontos lehet, majd egy kamerával feljátszottam egy barátom, Szabó Lacika stúdiójában. Aztán elküldtem ezt a pár videót egy kis rizsával először Steve Smyth-nak, majd Chris Brodericknek. Mind a ketten válaszoltak, sőt, Chris webmestere, Stephanie szinte rögtön, akinek sok mindent köszönhetek, ő pumpolt folyamatosan Warreléknél. Ekkor már olyan kérdéseket kaptam, hogy mennyire komolyak a szándékaim, milyen magas vagyok, adott esetben kiköltöznék-e Seattle-be, szóval elég komolynak tűnt az egész már a legelején. Innentől kezdve kapcsolatban voltunk egymással.

Amikor januárban kimentél Los Angelesbe a NAMM showra, esett már szó bármiféle konkrétumról?

Konkrétumról igazából sosem volt szó, sőt, két hónappal az indulás előtt Warrel el is tűnt egy időre. (nevet) Úgyhogy januárban abszolút nem volt biztos még semmi. Amikor kint voltam, akkor sem tudtam semmit az egésszel kapcsolatban, csak életjelet adtam magamról nekik, aztán kb. egy hét múlva válaszoltak. Viszont akkor már úgy, hogy volna-e kedvem Warrel Dane szólóturnéján játszani.

Mennyire ért ez a turné téged derült égből villámcsapásként?

Előtte 2-3 hónappal kb. napi szinten beszéltünk Warrellel, akkor szóba került, hogy esetleg a saját zenekarával is szeretne koncertezni, és meg is kért, hogy tanuljak meg 2-3 dalt a Nevermore-ok mellett, amiket szintén fel is játszottam. (Attila videói itt tekinthetők meg.) Aztán kint egy hét alatt majdhogynem a teljes lemezt meg kellett tanulni. Mondjuk más dolgom nem volt, annyira nem volt vészes, de elég hirtelen jött ez az egész.

Milyen volt az első találkozás velük?

Hú, az marha jó volt! (vigyorog) Egy kis kocsmában találkoztunk, ahol Jonny Smokes játszott aznap, aki Warrel szólózenekarának a másik gitárosa. Egyszemélyes – egyébként marha jó – showműsorokat játszik, loopokat vesz fel gitárral, dobbal basszussal és arra ráénekel, és erre a koncertre jött el Jim, Warrel és Dagna (Barrera – WD szólózenekaranának basszusgitárosa). Itt találkoztunk először személyesen.

Ezek után jöttek az első próbák?

Igen, próba az volt. (vigyorog) A turné előtt nagyjából egy hét volt a felkészülési idő és talán 3-4 próbát tartottunk. A többiek már tudták a programot, csak át kellett ismételni, én meg felkészülten mentem, így olyan nagyon nagy probléma ezzel nem akadt.

A turnén szereztél olyan plusz tapasztalatokat, ami más volt a korábbiakhoz képest?

Warrel turnéján olyan nagy változásokat még nem, inkább zökkenőmentesebben zajlott minden, mint megszoktam. Kevesebb volt rajtam a teher. A színpadi cuccom összerakásán kívül csak azzal kellett törődnöm, hogy jól gitározzak.

A turné után hogyan folytatódott a történeted?

Már a turné közben lehetett sejteni, hogy a Nevermore-os dolog is aktuális lesz valamikor, Jim már a második bulinál úgy harangozott be az embereknek, hogy én leszek a Nevermore gitárosa. Ráadásul az utolsó buli előtt Jeffhez át is mentem gitározni, mert szóba került, hogy tanuljak meg két új számot. Ezeknek a demó verzióját el is küldte, ami picit más is volt, mint a végleges verzió. Onnantól fogva teljes a szerelem. (vigyorog)

Emberileg milyennek ismerted meg őket?

Fantasztikus, zseniális, cuki tündérbogarak. (nevet) Irtózatosan infantilisek, a korukat teljesen meghazudtolva, néha 5-15 éves szinten állnak. (mosolyog) De mellette tudnak komolyak is lenni, ha arról van szó, de általában inkább komolytalanok, ami nekem nagy megkönnyebbülés. (nevet) Zeneileg és emberileg is teljesen egy hullámhosszon vagyunk.

Ezután jött az Európa-turné, a mélyvíz...

Igen, ez már komoly mélyvíz volt, már csak azért is, mert ugyan a dalokat tudtam, de mentálisan felkészülni nem volt időm. Kevesebb, mint egy hét volt a próbákra, és ebből is 2-3 napot tudtunk kihasználni, de azt sem teljesen. Nem tudtuk rendesen összepróbálni a nótákat, de ezzel nem is volt baj, mert az utolsó próbákon minden meg is szólalt rendesen. Inkább én voltam egy kicsit betojva, hogy úristen, mi lesz egy nap múlva, Németországban egy többezres fesztiválon kell majd szerepelni Jeff és a többiek mellett! De jól vettem ezt az akadályt. A másik komoly buktató a felvétel lehetett volna. A negyedik-ötödik koncertet rögzítették hanggal és képpel. Ettől még jobban be voltam szarva, mint a debüt koncerttől, mert ilyenkor minden kisebb/nagyobb hiba kihallatszik.

Mivel a Nevermore az egyik legnagyobb kedvenced: milyen érzés volt először a színpadon állni közvetlenül mellettük, és nem a közönség soraiban?

Még most sem fogtam fel teljesen. (vigyorog) Talán valahogy idevág, hogy a monitoromba Jeffből semmit sem kérek, mert ha elkezd szólózni vagy improvizálni, akkor őt kezdem el figyelni és elrontom azt, amit nekem kellene játszanom. Annyira jó hallgatni és látni, amit csinál, hogy nem tudok koncentrálni, ezért inkább nem kérek semmit belőle, mert csak összezavar. (nevet)

Melyik dalnál kell jobban odafigyelned a játékodra?

Inkább azt mondanám, hogy sok dalban vannak olyan részek, amelyeknél már előre parázom, hogy ezt jól kell játszani, főleg Jeff mellett. (vigyorog) Az új lemezről a The Termination Proclamationben van néhány húzósabb téma, de szerencsére csak kétszer tér vissza az a rész.

És már szólókat is kaptál...

Ez érdekes dolog, mert a régi gitárosokkal kapcsolatban eléggé képben vagyok, hogy mit hogyan játszottak, és hozzájuk képest elég sok szólót kaptam. Csak végül a setlist úgy alakult, hogy azok a számok, amelyekben nekem is hosszabb szólóm lett volna, egyelőre nem kerültek elő. De ez csak idő kérdése. Jeff mindenre nyitott, sőt, mindent uniszónóban szeretne hallani. (mosolyog) A Tomorrow Turned Into Yesterday szólóját pl. most én játszottam, meg az Inside Four Walls elejét is. Mindkettő kicsit mélyvíz volt, mert a próbák során ezeket elő sem vettük.

A Beyond Within is ilyesmi volt, nem?

Igen, az is új meg a Seven Tongues Of God is. Ráadásul ezeket én soha nem játszottam, a koncert előtti próbákon találták ki, hogy játsszuk már ezt is. (nevet) A Beyond Withinben egy hosszabb szólóm is van ami általában a kezdő nóta, olyankor még hangolódom a koncertre, és a harmadik-negyedik dal után kezd lazulni a kezem meg én is, és jobban át tudom adni magam az örömnek.

A budapesti metalfestes koncerten mit éreztél?

Az egész nap különleges volt, technikailag és zeneileg nem mondanám a legjobb bulinak, de mindenképpen különleges élmény volt. Az „Attila-Attilázás" teljesen váratlanul ért, és hirtelen nem is tudtam mit csinálni. Majomkodni nem akartam, sztárolni nem akartam magam, csak próbáltam visszafogottan örülni az egésznek. Pár embertől visszahallottam, hogy mondhattam volna valamit a végén, amit terveztem is, de jóval összetettebb érzelmi löket volt számomra végül, így nem nagyon jött kis semmi a végén. (nevet)

A zenekarnak hogy tetszettek az itt töltött órák?

Sok szempontból az tényleg egy különleges nap volt. A koncert előtt egy családi-baráti ebéd volt nálunk gulyással meg mindenféle magyaros ízzel – te is ott voltál, tudod. (vigyorog) Úgyhogy ott kezdődött a nap. Szerintem elég jól sikerült, máig emlegetik. Családi videónézés is volt, számomra teljesen kínos módon persze. (nevet) Az ebéd után rögtön rohanni kellett vissza a helyszínre, mert úgy volt, hogy csinálnak egy interjút velünk, ami elmaradt, de helyette beesett egy másik, tehát húsz perccel a kezdés előtt még volt egy interjú a Headbanger's Ball számára.

Van valami jelentős különbség ahhoz képest, amit korábban elképzeltél a zenekarról, és ami a pőre valóság?

(gondolkodik) Számomra a Nevermore a Pantera mellett mindig a legeslegnagyobb etalon zenekar volt. Szakmailag és sok más szempntból is elég komoly név Európában és Ázsiában, úgyhogy én azt hittem, hogy a mögöttük lévő gépezet, és a színpadi dolgok sokkal nagyobb kaliberűek az itthoni viszonyokhoz képest. Ehhez képest egy teljesen minimál csapattal utaztunk az egész turnén. Volt egy gitártechnikus, aki rengeteget segített. Sokan nem tudják, de a dob- és a gitártechnikus irtózatos nagy segítség tud lenni. Úgy mehetsz fel a színpadra, hogy tudod, minden rendben lesz, és ha gáz van, akkor is van valaki, aki tud segíteni. Komoly volt a segítség, de azt gondoltam, hogy egy ilyen szintű zenekarnál még ennél is komolyabb az egész. De igazából ez valahol pozitív is, mert a gigantikus zenekarokkal szemben az emberi tényezők itt sokkal jobban számítanak. Ugyanúgy hibázik Jeff, Warrel, Van, Jim ahogyan én is. Ettől emberibb az egész, nem egy ilyen gépies valami, amit sokan várnának a Nevermore-tól ... Ami igazából maximum Jeffre igaz, ő egy gép. (nevet) De még ő is tud hibázni, ami abszolút pozitív csalódás, és ez segített nekem is, hogy egyáltalán ki tudjak állni mellé. (nevet)

Az új Nevermore lemez neked hogy tetszik?

Elsőre nem fogott meg annyira, mint amennyire fogósak a dalok. De ezzel sokan voltak így, a legtöbben egy technikás albumot vártak, de néhány hallgatás után ez adott esetben sokkal zeneibb anyaggá érik, a korábbi lemezekhez viszonyítva. Ahogy a többiek is mondják a zenekarból, én is leginkább a Dead Hearthoz tudnám hasonlítani: megvan az a fajta dallamosság az újban is, ami annak idején az DHIADW-t jellemezte. Viszont én úgy érzem, sok az újítás is, akár effektek, gitártechnikai dolgok terén. Nem önismétlő és nem akartak egy újabb szupertechnikás albumot kiadni, hanem alázatosan egy abszolút zenei anyagban gondolkodtak. Jeff számára ez zenei előrelépés, ő már olyan komoly szinten áll, hogy nem az a fő célja, hogy hány millió hangot képes lejátszani egy dalban, úgyis mindenki tudja, hogy nagyon sokat. (nevet) Nála az a legfontosabb, hogy a dal tényleg egy jó dal legyen. Ez az alázatosság számomra szimpatikus. A fogóssága miatt egy teljesen új közönséghez is el fog jutni a lemez. Egy művészember szerintem akkor érzi igazán jól magát, ha nem kell önismétlőnek lennie, hanem merhet kísérletezni és azt csinálhat, amit éppen jónak érez.

Mik a tervek az év második felére? Ősszel jön egy amerikai turné...

Elvileg két amerikai turné is lesz az év végéig, Európa meg várhatóan átcsúszik jövőre. De erről én nem sok mindent tudok, csak kapom az e-maileket, hogy mikor lesz koncert, és akkor indulni kell. (vigyorog)

Warrel szólózenekarával is lesz folytatás?

Beszéltünk már az új lemezről, turnéról is. Aztán ki tudja, mi jön össze. Dalok mindenesetre már készülnek, előfordulhat, hogy az új lemezen már dalszerzőként is debütálni fogok, ami az egyik legnagyobb álmom még amellett, hogy a másikat épp élem. (mosolyog) Rengeteg ötletem van, évek óta gyűjtögetem a témáimat, csak még sosem jutottam el oda, hogy egy zenekarral akár lemezen vagy koncerten előadhassam ezeket.

Itthon milyen visszajelzéseket kaptál arra, hogy te lettél a Nevermore gitárosa?

Ez érdekes kérdés, mert amikor ez kiderült, hirtelen elég nagy port kavart, sokan örültek, olyanok is, akikről tudom, hogy amúgy nem örülnek, de alapvetően nagyon pozitív volt mindenki. Most már, hogy realizálódott mindenkiben és látták is, jobban kijön, hogy ki az aki tényleg örül és ki az, aki nem. A nagy többség azonban nagyon pozitívan fogadja, a mai napig kapok leveleket számomra ismeretlen emberektől, hogy ez mekkora inspiráció, mennyire örülnek, és végre valaki megcsinálta. Ami nem annyira egyedi azért, mert nagyon sok példa volt már erre, például Bathory Zoli a Five Finger Death Punchból, aki viszont számomra máig hatalmas inspiráció.

Vele találkoztál is kint, ugye?

Igen, kétszer is, amikor még semmi nem volt fix a Nevermore-ral, és rettenetesen jó fej volt. Hatalmas löketet adott, csak meríteni lehetett a példájából.

Mennyire fogadták el a többiek a jellegzetesen dimebages stílusodat a Nevermore-ban?

Abszolút mértékben. De inkább úgy mondanám, hogy Dimebag és Loomis is egyformán hatott rám, amióta csak ismerem őket, talán az ő stílusuk ötvöződhetett bennem a leginkább, mindamellett szeretném azt hinni, hogy a saját stílusom is megvan. Nem kérdőjelezték ezt meg, teljes a szabadság. Nyilván nem fogom agyonszólózni a dalokat, de beletehetem a kis saját nyújtásaimat, üveghangjaimat. Sokszor Jeff jön utánam, egymás dolgaival pingpongozunk. Ilyesmit el sem mertem volna képzelni régen, hogy ez lehetséges...

Minden idők három legjobb lemeze?

Kicsit csalás lesz, mert nem sorlemez, de a Panterától az Official Live: 101 Proof, ami számomra etalon. A megosztott második helyen van a Slayertől a Seasons In The Abyss, ami hatalmas áttörés volt a zenei látásmódom kialakításában, és a Nevermore Dead Heart In A Dead Worldje, ami kiugró hatásként ért, és a mai napig is a legfontosabbak egyike. Ezen felül a Queentől az A Night At The Opera. Egyébként én mostanában már nem nagyon hallgatok metalt. Játszani szeretem – mert csak ezt tudom (vigyorog) –, de teljesen másfajta zenéket szoktam hallgatni. Igazából elég kevés zenekart hallgattam mindig, annak ellenére, hogy megvoltak a kis kedvenceim, és azokat nyúztam folyamatosan. Ebből a szempontból rám lehet fogni, hogy szűklátókörű voltam, de inkább úgy fogalmaznék, hogy egyszerűen ilyen ízlésem volt. Elég válogatós vagyok rockzenei téren, ezt a párat meg azért meg tudtam unni ennyi év alatt. (vigyorog) Kocsiban pl. Bartók rádiót hallgatok, mert az megnyugtat (nevet), vagy klasszikus, jazzes zenéket keresgélek.

És mi az élet értelme?

Számomra az, hogy boldogan tudj élni, és ha boldog vagy, akkor másokat is boldoggá tudsz tenni. De persze úgy, hogy mindehhez ne kelljen senkin sem átlépni. Hogy valaki ezt a boldogságot a zenében találja meg vagy cementlerakásban, tökmindegy. (nevet)