Shock!

Találós kérdés következik: hány olyan embert ismerünk, aki önmagát hívő kereszténynek tartja, ennek ellenére gond nélkül szerepeltet a színpadon mindenféle kínzóeszközöket, esetleg megbecstelenített apácákat, kedvtelve mutogat erőszakos és agresszív jeleneteket, meg egyáltalában, nem éppen a felebaráti szeretet és megbocsátás jegyében telnek előadásai? Olyat, aki egyaránt személyes barátai között tudhatja/tudhatta Salvador Dalít és Marilyn Mansont, vagy éppen Frank Zappát és Raquel Welchet? Akit rocksztár mivoltához méltón gyönyörű nők hadával hoztak össze, ám ennek ellenére saját bevallása szerint egyetlen egyszer sem csalta meg feleségét házasságuk immáron több mint harminchét éve alatt? Akinek egyik korai koncertjén a tömeg széttépett egy szerencsétlen csirkét (hello, CPg!), holott ő maga elkötelezett állatvédő? És aki ugyanolyan jól fest közös képen Rob Zombieval, mint Ke$hával? Nem, ezekre a kérdésekre nem a nulla a helyes válasz, hanem az egy. Egyetlen ilyen embert ismerünk. Aki pedig egy női nevet viselő férfi: Alice Cooper.

Vincent Damon Furnier egy vékonydongájú, visszahúzódó fiatal detroiti fiú volt, francia, angol, ír, skót és sziú (!) ősökkel a családfán, és egy olyan apával, aki szigorú erkölcsű lelkipásztorként tevékenykedett egy olyan kis egyháznál, amik százával találhatóak Amerika-szerte. Életét – mint milliónyi társáét szerte a nagyvilágban – a Beatles felbukkanása változtatta meg, mégpedig egy csapásra. A korábban maximum templomi kórusban énekelgető ifjú hamar a színpadra vágyott, és alig tizenhat évesen már létre is hozott egy sulis zenekart, aminek a tagjait az sem érdekelte különösebben, hogy nem igen játszanak egyetlen hangszeren sem: legelső fellépésükön gombafejű frizurákkal, a zenélést pusztán mímelve tátogtak és hülyéskedtek egy lemezről szóló Beatles-dalra, hogy később azért megismerkedjenek a különféle hangszerekkel is (Vincentnek az ének mellett a szájharmonika jutott.) Ez volt a The Earwigs, amely nem sokkal később The Spidersre változtatta a nevét, és a pókok soraiban bizony ott volt már a későbbi Alice Cooper zenekar magja. A műsort főleg Beatles-Rolling Stones-The Who és The Kinks adaptációk tették ki, azaz nem sokban különbözhettek a korszak más, ugyanezen dalokat kábé ugyanolyan minőségben reprodukáló csapatától, és igazán komolyra azt követően fordult a dolog, hogy 1966-ban a csapat másik legfontosabb összetevőjét jelentő Michael Bruce gitáros/zongorista (egyébiránt szépreményű futballista-tehetség), majd pedig '67-ben Neal Smith, az igencsak energikusan játszó dobos is csatlakozik a nevét addigra már The Nazzra cserélő bandához. A kompánia lokálisan mind nagyobb nevet szerez magának, egy-két slágerecskét is leszállítanak, amikor is kiderül: a The Nazz név már foglalt, le kell cserélni!

És itt érünk el a rocktörténet egyik jól ismert epizódjához, amikor is Vincent Furnier Alice Cooperré válik. A történet több változatban is ismert, személyes kedvencem az, amikor is az ifjú (mindössze húszesztendős!) Vincent egy cigány jövendőmondóhoz betérve szembesül azzal, hogy benne éledt újjá egy századokkal korábban élt gyilkos nőszemély, bizonyos Alice Cooper lelke, és innentől kezdve egy csapásra világosság gyúl elméjében: a csapat egész koncepcióját eköré a gyilkos női image köré kell felépíteni! Nem tudom, mennyi a sztori valóságtartalma, de nekem bizony tetszik. Az mindenesetre tény, hogy a csapat tagjai (Vincenten, Smith-en és Bruce-on kívül még Dennis Dunaway basszer és Glen Buxton szólógitáros) felveszik az Alice Cooper nevet (ez tehát ekkor még elsődlegesen a csapat neve, nem pedig az énekesé!), elkezdenek női ruhákban fotózkodni, és mind nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy koncertjeiken mindenféle gusztustalan és riasztó dolgot vonultassanak fel.

Éledezik tehát az úgynevezett shock rock stílus, ami természetesen nem volt előzmények nélküli, gondoljunk csak akár a fellépésein koporsóból előlépő, vudu-imádó Screamin' Jay Hawkinsra, akár az erős, fekete-fehér sminkelést elsőként alkalmazó, piromán Arthur Brownra. Különösen ez utóbbi teátrális előadásmódja ragadta meg a fiatalok fantáziáját, ám ezeket az eszközöket senki nem alkalmazta korábban annyira horrorisztikus erővel, mint Alice-ék, pláne nem ennyire feminin módon. Alice Cooper: „A kinézetet több női karakterről mintáztuk, mindenekelőtt Bette Davisről, aki a Mi történt Baby Jane-nel?-ben azt az egyszerre ijesztő és undorító sminket viselte, a szeme alatt azokkal a mély, sötét és fekete festéssel. A másik, aki a fő inspirációt jelentette, az Anita Pallenberg volt a Barbarellában. Amikor megláttam rajta azokat a hosszú, fekete bőrkesztyűket, amikből borotvapengék pattantak elő, arra gondoltam, na, Alice-nek is valahogy így kellene kinéznie." A csapat vizuális megjelenítését emellett nagyban segítette az is, hogy nem csak Furnier, hanem Buxton és Dunaway is művészeti sulisok voltak – talán éppen ez vezette el őket a hasonló érdeklődésű körrel rendelkező Frank Zappához.

Ahhoz a Zappához, aki éppen 1968-ban tervezte beindítani Straight Records elnevezésű kiadóját, és ehhez keresett a lehetőség szerint minél bizarrabb és excentrikusabb előadókat. Az ifjú ötöst mintha neki találták volna ki, és állítólag a leszerződtetés sem semmi körülmények között zajlott le. Zappa azt mondta a srácoknak, hogy hétkor találkozunk a házamban, és az ifjak – félreértve a dolgot – másnap reggel hétkor jelentkeztek is a meghallgatásra Zappánál. A legszebb álmából ébresztett mester úgy gondolta, hogy ha valaki elég őrült és elkötelezett ahhoz, hogy komolyan azt higgye, hogy őt érdekelni fogja reggel hétkor egy pszichedelikus rock-katyvasz, az megérdemli, hogy leszerződtesse. Így aztán a srácok orra alá tolt egy három lemezre szóló szerződést, amit azok nyilván boldogan kanyarintottak alá. Ezt követően aztán az első Alice korong nagyon gyorsan piacra is került (1969 – Pretties For You), azonban enyhén szólva sem aratott hatalmas sikert, sőt, mind kommercionálisan, mind a kritikák terén ordas nagy bukta volt. Nem is csoda: egyrészt kiforratlan dalok jellemzik, másrészt pedig a csapat igencsak szeretett volna másnak látszódni, mint ami valójában volt. Alice: „Akkoriban én akartam lenni Syd Barrett. Mindent imádtam a Pink Floydban, de főleg Sydet, és azt a flegma arckifejezést, amiről lerítt, hogy őt aztán a legkevésbé sem izgatja, hogy sztár lesz-e vagy sem. Ezt próbáltam lemásolni, pedig ez nem az igazi Alice volt." A lemez sikertelensége ellenére jött a már említett csirke-incidens a Torontói Fesztiválon, amiről – Zappa tanácsára – nem mondták el, hogy teljesen vétlenek bene, így aztán mindenhol azt harsogták a lapok: az új sztár-jelölt Alice Cooper csirkéket fejez le a színpadon és megissza a vérüket! Annak ellenére, hogy egy szó sem volt igaz az egészből, a hírverés jól jött a tapasztalatlan ifjaknak.

A rákövetkező évben gyorsan leszállítottak még egy lemezt Zappa bácsinak, az elődjénél egy fokkal rockosabbnak szánt, ám igencsak punnyadtra sikeredett Easy Actiont, ami még annyira sem keltett feltűnést, mint elődje, és a banda egyre nagyobb gondban volt. Lassan letelt a háromlemezes szerződés, és érezték, ha a következő lemezen nem rukkolnak elő, egy slágerrel, akkor lehúzhatják a rolót: a mind inkább bizalmát vesztő Zappa szélnek fogja ereszteni őket, és senki másnak nem fognak kelleni. Ekkoriban találkoztak Bob Ezrinnel, azzal a kanadai producerrel, aki túlzás nélkül új fazont adott a csapatnak. (Alice szavaival: „Ő volt a mi George Martinunk.") A korábban nem túl egységes, sőt kimondottan kaotikus zenét összefésülte, megtartva ugyan annak sokszínűségét, ám mégis közérthetőbbé téve azt. Mindemellett kiemelkedő zongora és szinti játékával is hozzájárult ahhoz, hogy a hármas korong, a Love It To Death végre igazi sikerré váljon, kitermelve egy valóban nagy slágert, az I'm Eighteent. A banda a legnagyobb barátságban elbúcsúzik Zappától, és leszerződik a Warnerhez, akik persze hülyék lennének nem kihasználni az alkalmat, és azonnal újra piacra dobják a hármas lemezt, miközben űzik-hajtják a csapatot a mielőbbi folytatás iránt.

Amik szép szoros rendben érkeznek is, évente elhullajtva egy-egy újabb gyöngyszemet (személyes kedvencemet, az 1971-es Killert, majd a '72-es School's Outot), miközben természetesen a turnék is folyamatosan zajlanak, új s újabb elemekkel gazdagodva: hol egy villamosszék, hol egy akasztás színesíti az Alice Cooper koncerteket, miközben vígan fejeznek le próbababákat, és természetesen megjelenik a később állandó színpadi kellékké avanzsáló boa constrictor is. Emellett menetrend szerint érkeznek az új slágerek: Under My Wheels, Desperado és a csapat védjegyévé váló Killer. Aztán pedig a lehető legnagyobb: a School's Out, amit már senki nem vehet félvállról, hiszen az atomjaira robbanó, örökre bezáró iskoláról szóló, kissé bugyuta dalt a tinédzserek érthető imádata a Billboard-listán egészen a szenzációs második helyig repíti. Igazából mindenki tudja: itt a hatalmas lehetőség, ha Alice és társai nem basszák el, menthetetlenül belépnek a legnagyobb sztároknak fenntartott termekbe. És ők nem basszák el, hanem inkább elkészítik legnagyobb sikerüket, a Billion Dollar Babiest, ami felmászott egészen a Billboard lista legtetejére, majd rövid időn belül platinává vált.

Arról lehet vitatkozni, hogy a csapat életében rekordideig, majd hat hónapig rögzített, és természetesen Bob Ezrin által producerelt anyag a banda legjobbja-e (szerintem sem az, mint mondtam, jómagam a Killert tartom a csúcsnak), arról viszont kár, hogy mindközül ez volt a legalkalmasabb arra, hogy a legnagyobb sztárok közé repítse a srácokat. Mert itt aztán tényleg mindent találunk: a nyitó Hello Hooray például hiába nem saját, hanem Rolf Kempf szerzemény, minden benne van, ami a hatodik lemezükre (!) végre a világsiker közelébe kerülő ötöst jellemezhette, nem csak az ilyen szöveg, mint az „I've been waiting so long to sing my song", hanem a százszínű, klasszikus rockolást éppúgy, mint zongorás levezetést tartalmazó muzsika is. A vége felé hallható „God, I feel so strong!" rekesztés pedig minden sallang nélkül magáért beszél. A kettes Raped And Freezin' – bár a címéből nem ez következne – egy laza csuklóval elreszelt rock and roll, természetesen Bruce / Cooper szerzemény, kábé az Under My Wheels vonalán, és én mindig is imádtam az ilyeneket tőlük.

Az első igazi nagyvad az Elected, ami pedig nem más, mint az első lemezes Reflected átértelmezése, amiben furcsa mód pont a dobos Smith javasolta a fúvósok szerepeltetését. A dal még arról is híres, hogy ehhez készült az egyik legelső MTV-értelemben vett videóklip, azaz összefüggő történetet elmesélő videó, benne a választásra készülő, politikusokat gúnyoló Alice-szel, aki hajléktalanokkal fog kezet, egy majom hordja számára a pénzhegyeket, miközben ő csak gúnyosan röhög az egészen. A címadó követi, egy jófajta rock and roll szám, amiben semmi extra nem lenne, ha Ezrin javaslatára nem vesznek fel sok-sok egymásra úsztatott dallamot a korszak egyik legendájával, az újra (és a drogokra) mindig fogékony folk rock előadóval, Donovannal, aki a falzett témákat hozza. A hat és fél perces Unfinished Sweet, a fogorvosok dala, a lemez titkos gyöngyszeme (amúgy személyes kedvencem), ami lehetett volna egy hót direkt rock and roll téma, a korong tán legjobb riffjével, ha utána nem kezdik el olyanokkal színezni, mint a szólórésznél hallható fúróeffekt, majd Dunaway remek basszusjátéka, végül pedig néhány öklendezős robothang. Az Alice Cooper zenekar egyik legösszetettebb dala lett ezzel, imádom!

Érkezik a Dave Mustaine által is imádott No More Mr. Nice Guy, ami egészen a 25. helyig mászott fel a Billboard kislemez-listáján, nem hiába az egyik legdirektebb és legegyszerűbb szerzeménye a lemeznek, ami amúgy arról a frusztrációról szól, amit Alice élt át családjával és régi kapcsolataival összefüggésben. A Generation Landslide zenekari közös munka, elég Led Zeppelines, bár igaz, ami igaz, rohadtul hallgattatja magát! Az utána következő Sick Things viszont az, amire azt mondom, hogy tényleg csak és kizárólag Alice tudja. Egyszerre ijesztő és undorító zene és szöveg, hátborzongató hangulattal (a háttérben jajgatással és kínzóeszköz-nyikorgással), ami voltaképpen ugyanaz a jó öreg rock and roll, amit már ezerszer hallhattunk, viszont vitathatatlanul új köntösben! Az Ezrin-által vezetett fúvósszekció pedig vitán felül remek munkát végez.

Ezután jön a Mary Ann, amit egészen biztosan csak és kizárólag azért vettek lemezre, hogy röhögjenek rajtunk! Az alig két és fél perces zongorás darabban Ezrin nyújt egészen remek teljesítményt, de hát akkor is furcsa, hogy mi a büdös fenét keres ott a végén az a sor, hogy „You were my man." Aztán persze kiderült, állítólag ezt a szerelmes(nek tűnő) dalt Alice egykori kutyájáról írta! És akkor ott van még a kísérteties I Love The Dead, egy könnyed kis dal a nekrofíliáról, amiben Ezrin hátborzongató zongorafutamai keverednek Alice szélvész-dallamaival és Buxton ötletes szólóival (mindig is szerettem a csávó játékát, Isten nyugosztalja), és hát ez nyilván remek apropót jelentett arra is, hogy a színpadon mindenféle gonosz akciókat folytassanak. Például olyanokat, mint amikor a BDB-s turnéján előkerült a később kihagyhatatlan elemmé váló guillotine, amivel Alice-t lefejezik.

Utólag nézve talán törvényszerű, hogy az Alice Cooper tagsága épp onnantól kezdte úgy érezni, hogy nem bírja tovább együtt, amikor végre értük jött a rég áhított hírnév, bár igaz, ami igaz, még egy utolsó lemez, a nem túl erős, és a Babies után egészen biztosan túl gyorsan kihozott Muscle Of Love még bennük volt. Meg egy videó (Good To See You Again, Alice Cooper) és persze egy válogatás. És hiába volt a híres guillotine, az énekesnők, a tengernyi művér, a többiek egyre inkább úgy érezték, hogy ennyi volt ebben az egészben. Talán valóban így is volt, tudja a fene, az azonban biztos, hogy 1975-től, a Welcome To My Nightmare-től kezdve Alice (és Ezrin) más utakra lépett. A többiek pedig – amennyire tudom - szépen tudomásul vették a szakítást, és csinálták tovább a maguk kis dolgait, ami négyük közül háromnak nem mást jelentett, mint egy Billion Dollar Babies elnevezésű bandát. Talán nem véletlenül lett éppen ez a név.