Shock!

Az Amorphis a mai színtér legaktívabb és legmegbízhatóbban működő csapatai közé tartozik. Mióta Tomi Joutsen áll a mikrofon mögött, kétévente jönnek az újabb és újabb nagylemezek, melyek bár vitán felül minőségi anyagok, mind egy igen jól körülhatárolható zenei világban mozognak. Kissé sarkítva tehát egy-egy új Amorphis-nagylemez érkezése előtt ma már elég jó eséllyel belőhető, milyen muzsika lesz hallható rajta. Nem volt ez azonban mindig így, a zenekar történetének első tíz évében ugyanis kivétel nélkül mind meghökkentő és rendkívül izgalmas albumokat készített, amelyek olykor igen messze estek akár még közvetlen elődjüktől is. Bármennyire jó és stabil is tehát a mostani Amorphis, számomra a Pasi Koskinen kilépéséig tartó korszakuk az igazi, amelynek csúcspontját az éppen húsz évvel ezelőtt, harmadikként megjelent Elegy jelentette.

Az Amorphist 1990-ben alapította a gitáros Esa Holopainen és a dobos Jan Rechberger, majd nem sokkal később csatlakozott hozzájuk a másik gitár mellett a hörgésért is felelős Tomi Koivusaari, végül pedig a bőgős Olli-Pekka Lainével lett teljes a felállás. Az amorf kifejezésből alakított név felvétele szintén valamikor ekkor történt. A csapat egy demó, az 1991-es Disment Of Soul felvételét követően le is szerződött a Relapse kiadóval, majd karrierjük hihetetlen sebességgel indult be.

A bemutatkozó nagylemezt, a The Karelian Isthmust komoly siker fogadta, majd a másodikként érkező, a death metal mellett progresszív- és folk-hatásokat is tartalmazó Tales From The Thousand Lakes hozta meg számukra az igazi áttörést. Esa Holopainen: „Épp a múltkor hallgattam meg a The Karelian Isthmust, és kellemes meglepetés ért, mert nem is olyan rossz, mint amilyenre emlékeztem. Elég rég nem hallottam, de még mai füllel is vállalhatónak érzem, nincs mit szégyellnünk rajta. A Karelian után egyébként azt hittük, hogy a Talest a kutya sem fogja szeretni, mert annyira más. Aztán egyszer csak felbukkant néhány német metal újság listáján, majd jelentkezett a kiadó, hogy nagyon jól fogy az album, úgyhogy elküldenének minket interjúkat adni, meg turnézni."

Az Amorphis turnézott is Európában többek között a Tiamattal és a Paradise Losttal, majd 1994 végén már Észak-Amerikában nyitottak az Entombednak. A kettes LP sikere persze abszolút megérdemelt volt, hiszen a Tales From The Thousand Lakesre a mai napig a műfaj legmeghatározóbb lemezei között szokás hivatkozni, és a csapat rajongóinak jelentős része is ezt tartja csúcsalkotásuknak. Számomra azonban mégsem ez a nagybetűs Amorphis-lemez, hanem az idén huszadik születésnapját ünneplő Elegy, amely már a Nuclear Blast szárnyai alatt jelent meg, és óriásit változott, illetve fejlődött általa a zenekar.

A népzenei hatások már korábban is masszívan érezhetőek voltak náluk, az Elegyn azonban minden korábbinál nagyobb hangsúlyt kaptak, csakúgy, mint a Floyd-hatású, pszichedelikus dolgok. Tomi Koivusaari: „Kölykök voltunk, mikor elkezdtük az Amoprhist, és ha az ember fiatal, mindig az újat, az izgalmasat keresi. Kezdetben pedig természetszerűleg a legdurvább zenék felé mozdultunk, azaz a death metal, majd a grindcore felé. Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy onnan már nincs hova tovább, egyszerűen nem léteznek durvább zenék. Ekkor kezdtük beleásni magunkat a '70-es évek bandái, például a Pink Floyd munkásságába. Egyértelmű: ha az a zene, amit korábban játszottál, már nem okoz örömet, váltanod kell." Esa: „Először 1992 körül kezdtünk érdeklődni a finn folklór iránt. Később, ahogy egyre jobban beleástuk magunkat a finn és a skandináv népzenébe, nagyon megtetszett, hogy hatalmas dallamok vannak ezekben az énekekben, és ez természetesen minket is inspirált." Az Elegy azonban nem csak zeneileg hozott komoly változást, hanem a felállást tekintve is egy átalakított csapatot mutatott, hiszen az alapító Jan Rachberger dobos, valamint az első billentyűs Kasper Martenson helyére is új arcok érkeztek, továbbá leigazolták a tiszta énekért felelős Pasi Koskinent. Jant a Stone ütőse, bizonyos Pekka Kasari váltotta, az 1993 óta velük muzsikáló Kasper Martenson pedig a Tales lemez turnéi közben hagyta ott a csapatot. Helyére az a Kim Rantala érkezett, aki rögtön belépése után komoly szerepet vállalt a dalszerzésben is.

Az Elegy-felállás Pasi Koskinen énekes leigazolásával alakult ki valamikor 1996 környékén, Pasi érkezése előtt azonban egy rövid ideig Marko Waara is tagja volt a brigádnak, de ő hamar repült. „Janról, a régi dobosunkról a turnék során derült ki, hogy képtelen gondoskodni saját magáról", mondta ekkoriban Esa. „Mindenben tőlünk várta a megoldást. Ha rosszul érezte magát, nekünk jajgatott, hogy vigyük orvoshoz, de arra nem volt hajlandó, hogy legalább a legközelebbi rendelő címét kiderítse. Persze ne valami komoly bajra gondolj, csak elcsapta a hasát, és sajnáltatni akarta magát. Rengeteg ilyen hihetetlen sztorink van vele kapcsolatban, de nem csak ez volt vele a gond, hanem a zenei képességei sem voltak elegendőek az új anyaghoz. (Jan azóta valószínűleg már képes ellátni magát, hiszen 2002 óta, azaz lassan másfél évtizede ismét ő dobol az Amorphisban – K.G.) Nem volt könnyű feladat az sem, hogy ráakadjunk Pasira. Az egész onnan indult ki, hogy Tomi nem akart már egyfolytában hörögni, és mi sem akartuk, hogy az új lemezen is csak egyféle éneklés legyen hallható. A Talesen is volt persze tiszta ének, de most még többet szerettünk volna, azonban azt sem hagytuk, hogy Tomi teljesen felhagyjon a hörgéssel, mert bizonyos részekhez nagyon illett a hangja. Ahhoz, hogy ezek a dalok igazán működjenek, szükség volt rá is. Elkezdtünk tehát keresgélni még egy vokalistát Tomi mellé, és több jelöltet is kipróbáltunk, mire ráakadtunk Pasira. Volt olyan is, akivel fel is léptünk, de a bulin egyértelműen kiderült, hogy nem passzol a hangja az Amorphisba. Úgy énekelt, mint James LaBrie, amivel totál elvitte a zenénket a klasszikus hard rock irányba, és a színpadon is szar volt. (Ő lehetett Marko Waara, aki később a Stratovariusban, a Tunnelvisionben, a Warmenben és a Thunderstone-ban tette le a névjegyét – K.G.) Aztán végre megtaláltuk Pasit, aki megmentett minket. Az első bulik után persze az ő színpadi munkáját is többen furcsállották, mondván, hogy olyan, mintha a Dog Eat Dogban érezné magát, nekünk viszont pont olyan valaki kellett, aki nem a death metal közegből érkezett. A hangja óriási, tiszta és erős, számunkra pedig kifejezetten fontos volt, hogy saját magát adhassa a színpadon is, mert egyértelműen jelezni akartuk: teljes értékű tagja a bandának, annak ellenére is, hogy a régi dalokat Tomi énekli."

Már az Elegy első hangjaitól egyértelmű, hogy hatalmasat fordult a világ az Amorphisszal, hiszen a nyitó Better Unbornnak a világon semmi köze a death metalhoz. Bár Tomi hörgésével indul, az atmoszférikus billentyűkre építkező dal meglehetősen messze áll attól, amit a csapat rajongói megszokhattak, így valóban sokkoló élmény lehetett elsőre találkozniuk a lemezzel. A szellős szám riffelése is sokkal inkább rockos, semmint metalos lenne, Pasi belépésével pedig végképp egyértelművé válik: az Amorphis, ha nem is fordított teljesen hátat korábbi munkásságának, igyekszik minél távolabb helyezkedni attól harmadik lemezével. Mindezt a korong vizuális körítése is egyértelműen jelezte: a régi logónak és az egyértelműen metalos borítóknak nyoma sem maradt. Helyüket az egyszerű, visszafogott formák vették át. Esa: „Megváltoztattuk a régi logót, mert túl death metalosnak éreztük. Nem passzolt már hozzánk. Anno a Relapse kiadó készítette azt a verziót, ami annak ellenére nagyon király, hogy eléggé tipikus. Ettől függetlenül az Elegy világától totál idegen volt. A borító közepét elfoglaló nagy kör Helsinki egy ősi jelképe, a benne található, négy égtáj szerint elhelyezett szimbólumok pedig Finnország keleti részét jelentik, az ezek mellettiek pedig Észak-Finnországot és Lappföldet. Ami pedig mindezeket körbeveszi, az leginkább a borítót jegyző Kristain Wahlin víziója. Természetesen a szövegkönyvben is vannak még szimbólumok, mint például az Against Widows mögött látható, ami egy olyan világot ábrázol, melynek közepén egy kígyó és a Nap látható. Mindnek megvan a maga jelentése, de még mi sem vagyunk teljesen tisztában mindegyik pontos értelmével."

A Tales From The Thousand Lakes Kalevala-tematikájú volt, az Amorphis pedig természetesen harmadik lemezén is vitte tovább a folkos koncepciót: az Elegy szövegvilága a Kanteletárra épült. Ez a nagyjából hétszáz költeményt magában foglaló gyűjtemény a finn emberek hétköznapjairól és életéről szóló, sokszor csak a szájhagyományban létező balladákat, dalokat gyűjtötte össze. Bár a költemények pontos kora meghatározhatatlan, némelyikük ezer évnél is régebbi, egyes részletei pedig már magyarul is elérhetőek. Esa: „A szövegeket gyakorlatilag olyan versek alkotják, amiket évszázadok óta nem hallani. Maga a Kanteletár a hétköznapi emberekről szól, és rengeteg érdekes történetet mesél el. Mivel a szövegek így adottak voltak, úgy döntöttünk, hogy megírjuk hozzájuk a megfelelő zenét. Maguk, a versek egyébként a finn egy ősi verziójában születtek anno, amit borzasztó nehéz lefordítani angolra. Végül külső segítséget vettünk igénybe, és bár nem szó szerint lett átültetve minden, a jelentésük, az üzenetük megmaradt."

A kettes Against Widows hagyományosabb darab, hiszen riffelése is idézi valamelyest a csapat korábbi munkásságát, ennek ellenére a hangzás és a hangszerelés gondoskodik róla, hogy ne keltse death metal téma benyomását. Pedig tulajdonképpen az, mind riffelésében, mind pedig a dallamos refrént leszámítva énektémái alapján is. Egyébként pedig húzós, jó dal, amely nem véletlenül maradt a koncertprogramban évtizedekig. A harmadikként érkező Orphan indításán egyértelműen hallatszik, mekkora hatást gyakoroltak a srácokra a pszichedelikus muzsikák, annak ellenére azonban, hogy a Pink Floydnak és társainak öröksége átérzik a dalon, valóban igaz, hogy sikerült a különféle hatásokat totálisan egyéni keverékké csiszolni. Az Orphan ékes bizonyítéka mindennek, ráadásul besúlyosított középrésze ellenére is egyértelműen ballada, így talán ez lehetett az a pont, amikor a csapat korai lemezei iránt elkötelezettek vaskalaposabb fele végképp feladta a reményt. Ha így tettek, bánhatják, hiszen az Elegy tele van hibátlan dalokkal, mint például a soron következő On Rich And Poor, amely talán a legközelebb áll a Tales-világához, lévén egy egyenes vonalú, gyors dal, agresszív énektémákkal és némi jól elbújtatott death metal-riffeléssel.

A lemez slágere a My Kantele, amely záróakkordként akusztikus verzióban is felkerült a korongra. A tradicionális finn népi hangszerről elkeresztelt szerzemény indítása komor hangulatot áraszt, leginkább pedig doom metalnak nevezhetnénk, bár az egyedi hangszerelés miatt ez is teljesen máshogy szól, mint ahogy az az említett műfajban szokás. A könnyedebb hangulatú billentyűszóló vezeti be Pasi pozitivitást árasztó refrénjét, majd egy nagyon hangulatos gitárszóló érkezik. A végeredmény pedig egy tökéletes, komoly érzelmeket felkavaró szám, végtelenül finom zenei megoldásokkal.

Az Elegy egyik legnagyobb erénye, hogy hihetetlenül izgalmas, a tagok pedig maximálisan alárendelik magukat a zenének. Mindenki alázattal viszonyul a többiekhez, és érezhető, hogy saját magukat maximálisan háttérbe szorítják annak érdekében, hogy az összkép tökéletes legyen. Senki sem technikázik, virgázik feleslegesen, mindannyian pontosan annyit játszanak, amennyit az adott tétel megkíván. Esa a dalszerzésről: „Az Amporhisnál először egy gitár-vagy billentyűdallam születik meg, és ehhez találjuk ki később a ritmusokat, a tempót, végül pedig az énekdallamokat. Mindig az ének az utolsó, ami nem túl tipikus, de nálunk bevált ez a módszer. Van, amikor egészen gyorsan összeáll egy-egy új dal, máskor azonban hónapok kellenek hozzá. A dalok többségét Kim, Olli-Pekka és én írtuk az Elegyre, a közös próbákon leginkább már csak hangszerelés zajlott. Elég kritikusak vagyunk, és igyekszünk odafigyelni a hangszerelésre, de ez nem azt jelenti, hogy mindent teljesen kidolgozunk előre. Az Elegyn több dal is van, amelyet jammelés közben hoztunk össze. Ilyen az Orphan is, a szólók pedig kivétel nélkül a próbákon születnek, sosem otthon találjuk ki őket. Az Elegyn rengeteg minden szerepel, ami a kultúránkhoz, az örökségünkhöz köt. Persze a Tales lemezen is sok király dolgot hallani, de a két anyag teljesen eltérő hangulatban született, és zeneileg is teljesen mások. Mikor Kim és Pasi csatlakoztak, már sok dalunk készen volt, de persze az ő hatásuk is masszívan benne van abban, hogy ilyen lett a lemez. Kim stílusa és hangzása például teljesen más, mint Kasperé volt. Amikor számokat írunk, mindenkinek elégedettnek kell lennie a végeredménnyel, csak akkor vagyunk biztosak benne, hogy elég jó az, amit csinálunk. Bár eléggé eltérő zenei ízléssel megáldott emberek alkotják az Amorphist, ez semmiben sem gátol minket." Olli-Pekka Laine: „Azt hiszem, anno kölcsönös volt a dolog: az én dalszerzési stílusom is hatott az Amorphisra és az, hogy a zenekar tagja voltam, szintén komolyan befolyásolta azt, ahogy én magam zenét írok a mai napig."

Leszámítva a teljesen elmebeteg billentyűs témákat, a Cares is a hagyományosabb témák közé tartozik, gitárszólója pedig az egyik kedvencem a lemezről. A zúzós, azonnal ható és így méltán komoly közönségkedvenccé avanzsált Song Of The Troubled One után a Weeper On The Shore eléggé meghökkentő, hiszen a csapat totál váratlanul variálja benne a szellős részeket a sűrű zúzdákkal, természetesen mindig az adott pillanathoz leginkább passzoló énektémát használva. A címadó gyönyörű, megkapó, de ugyanakkor végtelenül szomorkás szerelmi ballada, amely rendkívül ízléses gitárjátékra és zongorára, valamint Pasi csodás dallamaira épül. A lemez számomra legnagyobb csúcspontja, egyben tökéletesen reprezentálja is a harmadik Amorphis-anyag erényeit; ennél jobban nem is választhattak volna címadót. A My Kantele akusztikus verziója előtt még érkezik az instru Relief is, amely pont olyan színes, mint az egész Elegy, engem pedig egyértelműen a '70-es évek nagy progresszív rockzenekaraira emlékeztet. Mindez azonban már csak extra csemege a korong végén, ahogy a My Kantele akusztikus verziója is, amely bár valóban kifejezetten szép, de azt az érzelmi töltetet, amint az eredeti hordoz, nem tudja visszaadni.

A szűk egy órás Elegyt hallgatva az ember nem is gondolná, milyen nehezen születtek meg a rajta hallható felvételek, a csapat ugyanis egészen pontosan három stúdióban rögzített, mire végre minden szalagra került. Esa: „A stockholmi Sunlight stúdió felújítása épp a lemezünk felvételével esett egybe, és mivel nem készültek el vele időben, kénytelenek voltunk áttenni a székhelyünket Finnországba. Otthon először egy MD nevű kis stúdióba mentünk. Volt ott egy marha jó hangmérnök, a bőgőt, az akusztikus gitárokat, valamint a billentyűk egy részét és az éneket vele is vettük fel. A többit pedig a Finnvoxban fejeztük be, az ország legnagyobb stúdiójában. A keverés viszont már Angliában zajlott, és Pete Coleman csinálta, aki olyan bandákkal dolgozott korábban, mint a Napalm Death, a Carcass vagy a Paradise Lost. Főleg emiatt is választottuk őt. Többen is ajánlották, és minden munkája szenzációsan szól, így aztán elrepültünk Liverpoolba, most pedig annyira elégedettek vagyunk a hangzással, hogy a következő lemezhez talán már producernek is felkérjük Pete-et. Korábbi tapasztalataink folytán bizonyos dolgokra már mi magunk is képesek vagyunk, de azt azért kétlem, hogy minden külső segítség nélkül képesek lennénk elkészíteni egy komplett lemezt. Nyilván mi tudjuk a legjobban, hogy milyen hangzást szeretnénk, de azért jó, ha van egy külsős fül is. Az Elegy-nél több producer is szóba került, de aztán úgy alakult a dolog, hogy mi magunk irányítottuk a felvételeket. A Sunlightban persze ott volt velünk Tomas Skogsberg, de csak hangmérnökként, és személy szerint én nem is kedvelem, ha valaki beleliheg a nyakamba, miközben játszom. Szerintem mindenki ismeri a saját képességeit, azaz nincs szükség senkire, aki megmondja, hogy mit hányszor játsszunk még fel. Ettől függetlenül egy olyan szimpatikus fickónak, mint Peter, szívesen átengedjük a produceri széket."

Az Elegy tehát mind felállásában, mind zenéjét tekintve hatalmas változást hozott az Amorphis-univerzumban. Úgy volt azonban újító és más, hogy magában hordozta azon értékeket is, amelyeket a rajongók az első két lemezen megszerettek. Így bár meglehetősen merész húzás volt egy ilyen anyaggal előrukkolni, a tagok alappal bízhattak az Elegy sikerében. Esa Holopainen: „Ha valakinek tetszett a Tales lemez, akkor szerintem az Elegyvel is megbarátkozik majd. Persze a két anyag teljesen más, de ha úgy vesszük, most is csak akkora a váltás, mint anno a Karelian és a Tales között volt. Az Elegy persze jóval dallamosabb, mint az elődje, de egyben erősebb is. A hangzásunk hatalmasat javult, és az énektémák is rendkívül változatosra sikeredtek. Egy zenekarnak folyamatosan fejlődnie kell, belőlünk pedig most ez a zene jött. Ha valaki nem tudja elfogadni az új irányvonalat, akkor számára marad az első két lemez, nekünk ugyanis az a legfontosabb, hogy mi magunk élvezzük a zenélést. Teljesen nyilvánvaló, hogy annak ellenére sem játszunk már death metalt, hogy megmaradt a hörgős ének is. Annyi stílus keveredik a dalainkban, hogy egyetlen jelzővel szerintem amúgy sem lehet leírni. Egy olyasfajta keverék született, ami remélhetőleg csak ránk jellemző."

A harmadik nagylemez megjelenése után a hatos optimistán és türelmetlenül várta a folytatást, sajnos azonban a lemezt készítő felállás hamar megbomlott, a death metalnak teljesen hátat fordító Tuonelán ugyanis már az a Santeri Kallio billentyűzött – igaz, még csak vendégként –, aki azóta is meghatározó tényező a bandában. Tomi: „Az Elegy után meg voltam győződve róla, hogy a Tuonela kész öngyilkosság. Hiába volt sikeres a Tales és az Elegy is, tudtuk, hogy valami teljesen mást akarunk csinálni, és el kell hagynunk a hörgést. Fontos időszak volt ez, és biztos vagyok benne: a Tuonela óriási szerepet játszott abban, hogy ma azok lehetünk, akik. Vannak olyan csapatok, akik ugyanazt a lemezt képesek újra és újra leszállítani, de mi képtelenek lennénk ilyesmire. Már rég feloszlottunk volna, ha ezzel próbálkozunk. A Tuonela megjelenésekor persze sokan kérdezték, hogy miért nem változtattunk nevet, de ez a mi bandánk, miért kellett volna átneveznünk? Persze történtek más változások is a csapatban: Kim Rantala felszívódott valahová, majd nem sokkal a Tuonela után a bőgős Olli-Pekka is kilépett, mert nem tetszett neki az új irány."

Bár az Elegy utáni három nagylemezt, a Tuonelát, az Am Universumot és a Far From The Sunt az Amorphis-táborban szinte kötelező kárhoztatni, véleményem szerint ezek jelentették a következő lépéseket azon az úton, amelyre 1996-ban, az Elegyvel lépett a zenekar. Azt pedig csak zárójelben jegyzem meg, hogy messze izgalmasabbak és újítóbbak is voltak, mint a banda jelenlegi, azaz Tomi Joutsen által frontolt felállásának bizonyos alkotásai. Mindez persze már szubjektív kategória és egy egészen más történet, az azonban biztos, hogy az Elegy csont nélkül klasszikus nemcsak az Amorphis életművét, hanem a komplett death metal-színteret tekintve is. Egy olyan kiemelkedő, egyéni, a szó szoros értelmében vett progresszív anyag, amelyet egyszerűen muszáj mindenkinek ismernie, aki csak kicsit is vonzódik a folkos dolgokhoz.