Shock!

A thrash metal nagy amerikai négyesének – azaz a Metallica, a Slayer, a Megadeth és az Anthrax – debütalbumairól egy kivételével már olvashattál korábban ebben a rovatban. Bár a Fistful Of Metal közel sem akkora klasszikus, mint a Kill 'Em All, a Show No Mercy vagy a Killing Is My Business... Business Is Good!, mégsem lenne korrekt, ha megjelenésének harmincadik évfordulója kapcsán nem emlékeznénk meg az első Anthrax nagylemezről. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a legenda szerint a thrash metal kifejezés megszületése is az egyik itt hallható dalhoz köthető.

Az Anthrax története egészen 1981-ig nyúlik vissza, amikor is New Yorkban Scott Ian Rosenfeld és Dan Lilker összeismerkedett a suliban, közös érdeklődési körüknek köszönhetően pedig hamar össze is barátkoztak. Lilkernek volt ugyan ekkoriban egy gimis csapata, a White Heat, Scott Iant azonban mindez egy cseppet sem zavarta: „Danny és én már 1981 júliusában barátok voltunk, és mindig azzal nyaggattam, hogy ha a bandája, a White Heat feloszlik, alakítunk majd egy csapatot Anthrax néven. Ő erre mindig csak annyit mondott, hogy nem oszlanak fel. Én viszont mindig is egy kitartó fasz voltam, aki ha eltökélt valamit, akkor nem hagyta, hogy bármi is az útjába álljon." Dan Lilker: „A White Heatben néhány olyan sráccal zenéltem együtt, akikkel a nyári táborban haverkodtam össze. Zeppelin és Van Halen számokat játszottunk, meg néhány sajátot, és azt hiszem, a gitárosunk elég tehetséges is volt. Végül azonban a White Heat feloszlott, és Scott-tal létrehoztuk az Anthraxet. Bár egy évvel idősebb volt, mint én, együtt jártunk tesire, és sokszor játszottunk egymás ellen kosárlabdát vagy röplabdát. Emlékszem, ott állt velem szemben a háló túloldalán ez az apró gyerek, én meg arra gondoltam, hogy simán átnyúlhatnék a háló fölött, és az arcába vághatnám a labdát. Nagyon érdekes idők voltak azok, egy teljesen új zenei világ volt kialakulóban, mi pedig tök korán belekerültünk ebbe a miliőbe. Fiatalok voltunk, és valami olyanba csöppentünk, amit nagyon menőnek gondoltunk."

A banda korai inkarnációjában még mindketten gitáron nyomultak, mivel azonban sorozatos tagcseréket követően sem sikerült megtalálniuk a megfelelő basszusgitárost, Lilker végül átnyergelt a négyhúrosra. Ekkor egy Greg Walls nevű csókát vettek be szólógitárosnak, a dobcucc mögött pedig az a Greg D'Angelo ült, aki később a White Lionban szerzett magának komoly ismertséget. Énekesként kirpóbálták a banda roadie-jaként melózó John Conellyt (aki évekkel később Lilkerrel együtt megalapította a Nuclear Assultot), sőt, még Ian öccsét, Jason Rosenfeldet is, a pozíciót azonban ismét csak egy iskolatárs, Neil Turbin nyerte el 1982 augusztusában, akit Walls és Lilker is nagyon be akart nyomni a bandába. Dan: „Látásból ismertük Neilt és emlékszem, azt beszéltük Scottal, hogy az a magas srác a bőrdzsekijével nagyon metal. Végül aztán valahogy csak összeismerkedtünk, hiszen tudtuk egymás pólóiról, hogy a közös téma adott." Neil Turbin: „Feladtam egy hirdetést a Good Times Magazinban, és ennek hatására hívott fel Scott körülbelül három-négy héttel később, hogy érdekelne-e az Anthrax. Mondtam, hogy van egy Amra nevű csapatom is, de az nem volt igazán komoly, és csak pár hónapig tartott. Ez valamikor 1982 eleje körül lehetett. Scott és Danny eljött hozzám, és elkezdtünk dumálni meg demókat, koncertanyagokat hallgatni. Ekkoriban épp Scott tesója volt az énekesük, aki olyan tizenhárom-tizennégy éves lehetett, és nyilvánvalóan csak kényszerűségből volt a bandában. Később aztán összeismerkedtem a többiekkel is, és végül bevettek a bandába. Greg Walls évekkel később mesélte nekem, hogy Scott nem akart bevenni, de a többeik végül beszavaztak, mivel épp egy olyan tapasztalt énekest akartak, mint én. Mivel ekkorra már jó pár bulin túl voltam New Yorkban és a környéken, mellettem döntöttek, és két hetem volt, hogy megtanuljam az Anthrax programját. Érdekes cucc volt, a klasszikus heavy metal, a hard rock és néhány Iron Maiden riff egyfajta keveréke. Nagyon riffközpontú volt a zene, és nem igazán figyeltek arra, hogy énekelni is lehessen rá."

Az első élő fellépésre 1982. szeptember 12-én került sor már Turbinnel a mikrofonnál, a Fistful Of Metalt rögzító felállás pedig 1983 nyarán/őszén állt össze, amikor először Dan Spitz érkezett az Overkillből Walls, illetve az őt rövid ideig helyettesítő Bob Berry helyére, majd szeptemberben Charlie Benante váltotta a dobok mögött D'Angelót. Bár a csapat korábban két demót is rögzített, első hivatalos hanganyaguk a Ross The Boss (lásd Manowar) bábáskodása alatt napvilágot látott Soldiers Of Metal / Howling Furies single volt. A Soldiers Of Metalon már Benante játéka halható, a Howling Furiest azonban a csapat második demójáról mentették át, így máig ez az egyetlen hivatalos Anthrax dal, amelyben D'Angelo dobolását hallani. (Az SPV által 1998-ban megjelentetett Fistful Of Metal / Armed And Dangerous újrakiadáson a fenti két dal eredeti, 1983-as verziója is helyet kapott.) Turbin: „D'Angelo nagyon érdekes figura volt. Volt egy gyönyörű, tízezer dolláros Sonor dobcucca, egy csodálatos háza és egy hatalmas Ford kisbusza, amiben egyszer közösen utaztunk a Metallicával, amikor megállítottak a rendőrök. Volt nálunk tizenkét sör, azokat ittuk, és megpróbáltuk őket elrejteni. Leginkább arra emlékszem, ahogy Cliff Burton kapaszkodik a sörébe, egyszerűen nem volt hajlandó letenni. Végül aztán a rendőrök meglepő módon elengedtek minket, pedig nyilvánvaló volt, hogy illegálisan sörözünk."

A maxi hamar elérte a kívánt hatást, ugyanis megjelenését követően gyakorlatilag azonnal szerződést kaptak a Megaforce kiadótól, és meg is kezdték a debütáló nagylemez felvételeit. A bő félórás anyagot a New York-i Pyramid Sound stúdióban rögzítették Carl Canedy és (ki más?) John Zazula producerkedésével. Bár a Fistful Of Metal egyes dalai már előrevetítették, mivé fejlődik majd néhány év leforgása alatt a csapat, ezekben a számokban még csak nyomokban érhető tetten a jellegzetes Anthrax-hangzás. Ennek legfőbb oka nyilvánvalóan az, hogy a későbbiekben a csapat fő dalszerzőjévé váló Charlie Benante még nem igazán vett részt a témák megírásában: a folyamatokat Lilker, illetve a bookletben még Rosenfeldként feltüntetett Scott mellett leginkább Turbin dominálta. A lemezt nyitó Deathrider gyors, sodró lendületű, egyenes vonalú speed nóta, amelyben sebessége mellett még nem sok utal a későbbi Anthrax dolgokra. Turbin kifejezetten magas énekével leginkább a szintén ekkortájt startoló Agent Steel dolgaihoz hasonlítható, de az is egyértelmű, hogy az énekes komoly Judas Priest hatásokkal is rendelkezett.

A kettes Metal Thrashing Mad már vérbeli Anthrax himnusz, amely a közelmúltig is gyakran került elő a csapat koncertjein, sőt, éveken keresztül ezzel zárták bulijaikat. Riffelésében és a bevezetőben hallható dobtémák tekintetében is előfutára a későbbi jellegzetes Anthrax-stílusnak, ezzel a csapat történetének első igazán jelentős mérföldköve. Bár fő témája teljes mértékben heavy metalos ihletettségű, mégis az a fajta zabolázatlan energia jellemzi, amely a thrash műfaj meghatározó és elengedhetetlen kelléke. A legenda szerint e dal kapcsán született meg maga a thrash metal kifejezés is, miután a Kerrang! magazin munkatársa, Malcolm Dome e két szóval jellemezte a Metal Thrashing Madet.

Az Anthrax már ekkroiban is vonzódott a feldolgozásokhoz, felvették Alice Cooper I'm Eighteenjét is, amely azonban elsősorban a gyenge hangzás és Turbin miatt elég felejthetőre sikerült. Ezt követi a Panic, ami nyomokban szintén magában hordozza már a későbbi Anthrax-értékeket: Charlie géppuska-szerű duplázása és a bevezető riff már egyértelműen anthraxes. Később azért ebben a dalban is előtérbe kerülnek a heavy metalos elemek – elég csak meghallgatni a klasszikusan tekerős szólót –, ez a téma azonban már tartalmazza azt az érzésvilágot, amely később áthatotta a zenéjüket. Bár Turbin nem volt rossz énekes, a Fistful Of Metal világosan megmutatja képességeinek határait is: a dalokat gyakorlatilag ugyanúgy vokalizálja végig, teljesítménye meglehetősen kiszámítható, hiszen a szavalós refrénekre általában sikítós refrén érkezik, ráadásul néhol hamis hangokat is sikerült lemezre venniük. Minderre tökéletes példa a Subjugator, amely ennek ellenére a lemez egyik legjobbja összetettebb, tempóváltásokkal is operáló megközelítésével.

A Soldiers Of Metal aztán ismét csak a klasszikus heavy metal felé billenti a mérleget galoppozós témájával és kifejezetten slágeres refrénjével. Kellemes heavy metal, semmi több, ahogy a Death From Above is, kár azonban, hogy utóbbit Turbin ugyanúgy szétsikítja, mint a soron következő Anthraxet. A banda nevét viselő nóta ráadásul a töltelék mintapéldája is egyben, hiszen egyetlen emlékezetes vagy fogós megoldást sem sikerült beleszuszakolniuk. Az Across The River másfél perces instru téma, amely gyakorlatilag Spitz tekeréséből áll, a záró Howling Furies pedig lassabb darab, és leginkább azért érdekes, mert ez volt az egyik első tétel, amely összeállt a banda boszorkánykonyhájában. Mint az eddigiekből leszűrhető, néhány erős dal felkerült a Fistful Of Metalra, de összességében ezen a lemezen még igencsak kiforratlan volt az Anthrax stílusa. Ráadásul a hangzás is kifejezetten gyenge: a dobok kásásan és erőtlenül puffognak, a gitárok pedig roppant hátul szólnak. A sound egyetlen pozitívuma, hogy a korabeli thrash lemezekkel ellentétben itt kifejezetten jól hallható Lilker bőgője.

Mindezen összetevőknek köszönhetően a Fistful Of Metal nem robbantott bankot, ráadásul a tagok között már a csapat megalakulásakor ott lappangtak a feszültségek, így csak idő kérdése volt, mikor robban szét a felállás. Végül Lilker volt az, akit elsőként eltanácsoltak, mivel a többiek nem tolerálták a basszusgitáros késéseit, hanyagságát és amatőr hozzáállását. Helyére Charlie Benante unokaöccse, a bandának azelőtt roadoló Frank Bello került. A vezér természetesen továbbra is Scott Ian maradt, és oldalán a Benante / Bello párossal hamar eltávolította a csapatból Neil Turbint is, akinek leigazolásáért már anno sem lelkesedett túlzottan. Lilker: „Két nappal a lemez megjelenése előtt rúgtak ki, de egy évvel később mégis megcsináltuk az S.O.D.-t Charlie-val és Scott-tal. Sok konfliktusom volt ezekkel a srácokkal az évek során különböző okokból, de ez ettől függetlenül is nagyon szórakoztató időszak volt az életemben, amit nem cserélnék el semmire."

Turbin már sokkal inkább keserű szájízzel gondol vissza az Anthrax időkre: „Egyáltalán nem vontak be az üzleti dolgokba, én pedig elég naiv voltam, és nem is erőltettem a kérdést. Én csak zenét akartam írni, és eszembe se jutott, hogy ügyvédekkel konzultáljak. Soha egy centet sem láttam például abból a pénzből, ami az eladott pólók után járt volna. Mikor még a bandában voltam, felhívtam John Zazulát, hogy kellene 200 dollár, meg egy olyan turnédzseki, amilyet mindenki másnak adott a bandából. Azt mondta, nem ad pénzt, a dzsekit meg vegyem meg magamnak. Erre azt válaszoltam, vegyen ő saját magának abból a pénzből, ami a lemezekből és a pólókból befolyt, vagy keressen egy másik fickót, aki hajlandó ingyen énekelni. Megérte balhézni, mert aznap este a Roselandben játszottunk, és ez volt az egyetlen alkalom, hogy saját hotelszobát és öltözőt kaptam. De egyébként is sok probléma jelentkezett a zenekaron belül. Charlie gitározott is a dobolás mellett, és egyre inkább elkezdte erőltetni a saját ötleteit, amik teljesen eltérőek voltak az első lemez dalaihoz képest. Ráadásul Charlie-t Scott hozta a zenekarba, így értelemszerűen minden kérdésben mellette állt, és mivel az unokatesója, Frank lett a bőgősünk, a szavazások elég egyoldalúan kezdtek alakulni. Rosszul működött a kommunikáció a bandán belül és a menedzsmenttel is, ami egy csomó vitát, haragot generált, ráadásul a pénzekkel sem számoltak el rendesen. Addig maradtam, amíg képes voltam mindezt tolerálni, hiszen én tényleg csak zenélni akartam."

Az énekes és a zenekar közti szakítás nem volt tehát felhőtlen, mindezt pedig mi sem jellemzi jobban, hogy az amúgy lelőhetetlen, géppuskaszájú Scott Ian sem szívesen beszél erről az éráról, sőt, néhány éve egy interjúban akként fogalmazott, hogy az Anthraxnek mindössze két énekese volt: Joey Belladonna és John Bush. Scott Ian: „Tizenhét évesek voltunk az első lemez idején, és ez hallatszik is. Mindannyian változunk, ráadásul azt sem szabad elfelejteni, hogy akkoriban más énekesünk volt, a Fistful dalainak túlnyomó többségét pedig ő írta. Amikor aztán rájöttünk, miként szabadulhatnánk meg tőle, rögtön ki is rúgtuk."

Mint a bevezetőben is írtam, a Fistful Of Metal nem egy örökérvényű klasszikus, sőt, kifejezetten jónak sem mondanám. Ha Scott és csapata nem rúgja ki Turbint, és maradnak az első anyaggal kijelölt úton, egyértelműen nem váltak volna azzá, amivé végülis lettek: az amerikai thrash színtér egyik legegyénibb és máig meghatározó bandájává. Ha azonban kíváncsi vagy a New York-i csapat gyökereire, és arra, honnan erednek az olyan örökérvényű klasszikusok, mint a Caught In A Mosh, a Be All End All vagy az A.I.R., egy hallgatást mindenképpen szánj rá erre is.