Shock!

Harminc évvel ezelőtt jelent meg az extrém metal egyik alaplemeze, a svájci Celtic Frost második albuma, és ez itt tényleg az az eset, amikor az ember tanácstalanul vakarja a fejét, hogy vajon milyen irányt vett volna a műfaj, ha Tom G. Warrior nem rakja össze 1985-ben a To Mega Theriont. A Celtic Frost jelentőségéről mindent elmond, hogy komplett alműfajok teljes léte vezethető vissza szinte egy személyben hozzájuk, és a bandának még a roadjaiból is kultcsapat szerveződött a Coroner révén. És érdekes módon az első ember, aki hitt néhány teljesen ismeretlen, eleinte még a rockszíntéren is megmosolygott svájci fiatal zajongásában, a világ egyik legmegbecsültebb avantgarde képzőművésze és dizájnere volt...

Amikor Thomas Gabriel Fischer énekes/gitáros, azaz Tom G. Warrior, illetve Martin Stricker basszusgitáros, azaz Martin Eric Ain az ősprimitív Hellhammer trió után megalapította a Celtic Frostot, csupán kevesen hitték, hogy a dologból bármi értelmes is kisülhet. A három demót és egyetlen EP-t, az 1984-es Apocalyptic Raidset leszállító Hellhammer minden kétséget kizáróan kora legextrémebb zenei vállalkozásai közé számított, és még a metallapok, underground fanzine-ek sem igazán értették, pontosan mit is csinál a svájci formáció. A kizárólag a brutális, sötét pusztításról szóló – a maga nemében egyébként korszakalkotó és főleg korát jóval megelőző – Hellhammer ugyanakkor gyorsan jobb létre szenderült, a minialbum megjelenése után néhány hónappal a két főarc már egy másik bandában zenélt, amely a Celtic Frost nevet kapta.

Mindezek után könnyű lenne azt mondani, hogy a Stephen Priestly dobossal összehozott új trió a Hellhammer folytatása volt, pedig Warrior és Ain nem tekintették egybefüggőnek a két történetet. Sőt, saját bevallásuk szerint már az Apocalyptic Raids kiadása előtt is évekre szóló, kész koncepcióval rendelkeztek a Celtic Frosthoz, a Hellhammer pedig mindössze előtanulmány volt utóbbi egyik aspektusához. Ain: „Még a Hellhammerben zenéltünk, amikor már tudtuk, mi lesz az első három Celtic Frost-lemez címe, milyen borítót kapnak ezek, és nagyjából azt is, milyen irányvonalat képviselnek majd. Ez olyannyira igaz, hogy már ekkor megvoltak a To Mega Therion borítójához a jogaink H.R. Gigertől, de direkt nem használtuk fel, mert tisztában voltunk vele, hogy a Hellhammer zenéje egyszerűen nem nőtt még fel ehhez a mesteri alkotáshoz." Warrior: „A Hellhammer elég komoly buktatót jelentett, amikor elkezdtünk gondolkodni a Celtic Froston. Egy időre igazság szerint még szembe is állított bennünket a dolog a saját munkánkkal, mert úgy éreztük, megakadályoz bennünket a terveink végrehajtásában. Majdhogynem olyan volt számunkra a Hellhammer öröksége, mint valami átok, hiába nőtt ki abból a Celtic Frost a céljaink átgondolása után. Rengetegen úgy tekintettek a Frostra, mintha csak megváltoztattuk volna a nevünket, és a Hellhammerből hiányzó zenei nívó majdnem lehetetlenné tette, hogy az emberek tárgyilagosan ítéljék meg a Celtic Frostot. Röviden összefoglalva: a Hellhammer csakhogynem megölte a munkánkat, az álmainkat."

A Celtic Frost első albuma Morbid Tales címmel jelent meg nyolc hónappal az Apocalyptic Raids után, 1984 novemberében. Jóval fókuszáltabb, céltudatosabb, összefogottabb muzsikát rejtett, mint a Hellhammer EP-je: Warrior riffelése, hangja hirtelen valami iszonyú mélyről feltörő őserővel telt meg, és természetesen a produkciós munka is messze túlmutatott az előzményeken. A furcsa, nyomasztó jelenlétű torzszülöttből félelmetes fenevad vált, méghozzá olyan zenei elképzelésekkel, amelyek senki másra nem hasonlítottak a színtéren. A Celtic Frostot az elejétől fogva áthatotta valami olyan megfoghatatlanul ködös, nem evilági atmoszféra, amit elsősorban Warrior szívott magába különböző gótikus és dark muzsikákból, és helyből plusz dimenziókat adott hozzá az egyébként kifejezetten brutális zenéhez. Ehhez Tom sajátos, senki másra nem jellemző riffelése és dalszerkesztési módja mellett a bő kézzel mért effektek, netán a női hang bevetése is nagyban hozzájárultak – az ilyesmi ma már nyilván senkinek sem tűnne fel, de ezeket a színesítéseket az extrém metalos vonalon gyakorlatilag egy személyben a Celtic Frost honosította meg először. Warrior: „Nagyon misztikus, sötét, nyomasztó muzsikát játszottunk, és szerettük volna, ha minél több érzést tudunk kifejezni vele. Nem akartuk, hogy a zenénk csakis sötét legyen: szerettük a komor dolgokat, de inkább csak kiindulási alapnak tekintettük ezeket, és egy pillanatig sem gondoltuk, hogy a heavy metalnak nem szabad kísérleteznie, hanem éppen ellenkezőleg. A kemény zene egészen kiváló táptalajt jelent a különböző kísérletekhez, és ezek egyike arra irányult, hogy valahogy egyensúlyozzuk ki a sötétséget, a súlyt. Ehhez pedig természetesen egy női hang tűnt a legtökéletesebbnek, hiszen egy női hang fényt áraszt a maga szépségével és törékenységével. Már-már perverznek tűnt ez a kombináció, a két szélső véglet ötvözete, de nagyon jól működött. Olyannyira, hogy miután egyszer megpróbálkoztunk vele, része is maradt a zenekar repertoárjának."

A Morbid Tales – amely Európában eredetileg egyébként minialbumként jött ki – egyből kultikus státuszt vívott ki a banda számára, hírnevüket pedig csak fokozta az amerikai Reid Cruickshankkel, művésznevén Reed St. Markkal felvett Emperor's Return EP, amelyet 1985 tavaszán rögzítettek, és a három friss szerzemény, a Circle Of The Tyrants, a Visual Aggression és a Suicidal Winds már felvillantotta: a következő albumon még tovább lépnek majd. Valóban így is történt, és ennek ékes tanújele, hogy miután nagyjából megíródott a lemezanyag, a zenekar itt már elérkezettnek látta az időt a korábban említett, jogi szinten még a Hellhammer idején megszerzett Giger-kép felhasználására is. Warrior: „A rajongásom onnan eredt, hogy apámnak megvolt Giger első két könyve a '70-es évekből, vagyis már azelőtt megismerkedtem a munkásságával, hogy híres lett volna. Akkoriban underground művésznek számított, és kihozta ezt a két amatőr könyvet valami miniatűr kiadónál... Még egy Giger-nyomatunk is lógott otthon a falon, amit folyamatosan bámulnom kellett, és teljesen rákattantam. 1984 elején kerestük meg azzal, hogy esetleg dolgozhatnánk közösen, és érdeklődtünk, mik lennének ennek a feltételei. Giger akkoriban szupersztárnak számított, hiszen nem sokkal korábban nyert Oscart az Alienért, és éppen a népszerűsége csúcsán volt. Lelkes rajongói voltunk, de a zenekart senki sem ismerte, és természetesen pénzünk sem volt arra, hogy megvegyük a festményei jogait. Viszont hajtjatatlanul kötődtünk a művészetéhez, és komoly párhuzamokat éreztünk a dolgai meg a zenénk között, akármennyire elbizakodottan is hangzott ez néhány extrém metalos kölyöktől."

A teljesen esélytelen próbálkozás ugyanolyan őrületes eredményt hozott Warrior és Ain számára, mint amikor pár évvel korábban a hasonlóan ismeretlen Manowar megkörnyékezte Orson Wellest a Battle Hymns lemez Dark Avenger dalának szöveges betétjéhez: „Giger reakciója a legvadabb elképzeléseinket is felülmúlta, ugyanis nemcsak ingyen odaadta nekünk a nagyszerű Satan, I festménye felhasználásának jogát, ami után tapogatóztunk, hanem felajánlotta, hogy szintén ingyen felhasználhatunk egy második képet is a kivételes Victory korszakából. Azt az egyetlen feltételt támasztotta velünk szemben, hogy a munkáit semmiféle más formában nem használhatjuk fel merchandise-ként, amivel természetesen egyetértettünk, és soha nem is szegtük meg a megállapodást. Persze később mindig akadtak olyanok, akik szembe mentek ezzel, milliónyi kalózcucc létezik a To Mega Therion borítójával, néhányat egyenesen a korábbi partnereink hoztak forgalomba. Ezt valószínűleg nem lehetett elkerülni, de mindig is dühített, hiszen mi tettünk Gigernek egy ígéretet..."

A sors furcsa fintora, hogy Ain pont a stúdiómunkálatok előtt lépett ki a zenekarból különböző magánéleti problémák miatt. Így aztán a második, To Mega Therion című lemezt Dominic Steiner basszusozta fel, hogy aztán Martin szinte közvetlenül a munkálatok befejezése után mégis visszatérjen. A Horst Müller producerkedése mellett, Nyugat-Berlinben rögzített második Celtic Frost-lemez végül 1985. október 27-én került a boltokba, és bátran mondhatjuk, hogy paradigmaváltást jelentett az underground extrém metalban. A csapat számos tekintetben a zenei senkiföldjét taposta: durvák és kíméletlenek voltak, de nem úgy, mint a szárnyaikat bontogató amerikai bandák a Metallicától és a Slayerig. Okkult és gonosz témákkal foglalkoztak, ami a zenén is átütött, de mindezt nem olyan dekadens, tufa és direkt módon provokatív módon tették, mint a Venom. És emellett rejlett bennük valami avantgarde intelligencia is, ami ebben a formában senki másnál nem volt tetten érhető akkoriban a műfajban – a tudatos, koncepcionális építkezés is ebből fakadt. A Morbid Talesen inkább még csak ráleltek egy olyan stílusra, ami csakis az övék, de a To Mega Therion ezzel szemben már egy totálisan magabiztos, érett zenekar munkája volt.

Az említett Giger-féle borítóba csomagolt albumot mai fejjel, harminc év távlatából hallgatva tulajdonképpen két dolog a legmellbevágóbb. Az első, hogy a zenekar mennyire a kortársai előtt járt ezzel a zenével, amit ugyanis a lemezen hallani, az bizony nagyon nem 1985-ös, legfeljebb hangzásában – de a Celtic Frost egyébként még ezen a téren is messze túlmutatott például az akkori nyugatnémet színtér durva csapatain, a Kreatorön, a Destructionön, a Sodomon. Warrior: „Elég arrogánsan hangzana, ha én most azt mondanám, mennyire megelőztük a saját korunkat, nem is akarok belemenni ilyesmibe. Inkább csak úgy fogalmazok: nekünk az elejétől fogva annyi volt a mottónk, hogy teremts valamit, ne másolj. Ez már az akkori színtéren is eléggé megkülönböztetett bennünket a zenekarok többségétől, viszont ezen túlmenően semmit sem döntöttünk el előre. Egyszerűen csak eredeti zenét akartunk játszani, méghozzá pontosan azt, ami jött belőlünk, és eközben nem ismertünk, nem voltunk hajlandók elismerni semmiféle határt. Emellett pedig semmiféle más irányzatra nem tekintettünk negatívan, mint oly sok metalzenekar akkoriban. Sokkal inkább érdekesnek találtuk, milyen ötleteket meríthetünk ezekből, és éppen emiatt az elejétől fogva rengeteg különböző muzsikát hallgattunk, nem kizárólag metalt. Számunkra teljesen természetesnek tűnt, hogy bármit összeillesszünk, ami az adott pillanatban jó ötletnek tűnik. De nem feltétlenül mondanám azt, hogy ezzel a gondolkodással megelőztük volna a saját korunkat. Szerintem egyszerűen csak nyitottak voltunk, és fűtött bennünket az alkotás vágya."

A második arcbamászó dolog, hogy sok metalrajongó, aki életében nem hallotta még a To Mega Theriont, viszont valamennyire képben van a '90-es meg a 2000-es évek underground vagy félunderground súlyos muzsikáit illetően, szerintem megdöbbenne, mennyire egyértelműen innen eredt egy csomó minden, ha szembesülne ezzel a lemezzel. És itt most tényleg olyasmikről beszélek, amik ma már alapnak számítanak, és az ember a vállát sem rándítja meg rájuk, legyen szó bizonyos meglepő hangszerek felbukkanásáról, női vokálokról, a brutalitást látszólag oldó – az ellenpontozás révén valójában azonban inkább fokozó – sejtelmesen sötét, atmoszférikus részekről. Ezeket ebben a formában bizony mindet a Celtic Frost alkalmazta először igazán organikusan.

Az Innocence And Wrath intró egyből valami olyasmi, amihez fogható korábban még nem bukkant fel a műfajban: a vészterhes kürtszóval, üstdobokkal operáló bevezető nyilván nem valami kiművelt formában, de egyértelműen Richard Wagnert idézi, és helyből felkészít rá, hogy itt bizony valami jelentőségteljes történik majd. A nyitó The Usurper nem is cáfol rá erre: definitív Celtic Frostot hallunk Tom nagyon jellegzetes, feszült, „robbanó" riffjeivel, hol szolidan galoppozó, hol begyorsuló, hol az utolsó pillanatban visszarántott tempókkal, és Claudia-Maria Mokri jóvoltából már itt is felbukkan színezés gyanánt a korábban említett női vokál a főnök jéghideg szóköpködése mellett – tényleg senkihez nem tudom hasonlítani az akkori felhozatalból a végeredményt, ráadásul az album lényegesen jobban is szólt az akkori metallemezek többségénél. Oké, a dob kicsit visszhangosabb a kelleténél, de ez kortünet volt, a gitárhangzás azonban mai fejjel is gyönyörűen gyilkos, tényleg perverz élvezet hallgatni. Nem állítom, hogy a hangszeres játék végig atomfeszes és a legjobb jazz-zenészeket megszégyenítően kiművelt, de a Celtic Frost nem is erről szólt: az albumból áradó elképesztő őserő, transzcendens mágia így is maradéktalanul átjön, sőt, ettől lélegzik csak igazán. Ezeket a dalokat hallgatva valóban úgy érezheted magad, mintha valami félreeső templomajtón belépve hirtelen egy másik – sötét, gonosz, rideg és kiismerhetetlen – világban találtad volna magad. Ezt a pokoli hangulatot ilyen szinten, ilyen brutalitással ekkoriban gyakorlatilag egyedül a Slayer volt képes prezentálni a pár hónappal korábban kiadott Hell Awaits lemezen.

A kimértebb Jewel Throne armageddont elszabadító hangulatban folytatja a lemezt, Tom zakatoló riffelése és St. Mark kimért káosz-dobolása letaglózó, ráadásul az alaptémák egyből a fülbe ülnek. Ez egyébként mindig is Warrior egyik nagy erőssége volt: a zene mentes mindenféle hagyományos értelemben vett melodikusságtól, mégis ragadnak a dalok. A Dawn Of Meggido az album egyik sarokpontja vonszolós doom/death témáival, itt tényleg csak az nem hallja, milyen mértékben formálta a metal eljövendő arculatát a Celtic Frost, aki nem akarja. Ahogy pedig vissza-visszatérnek benne az éjsötét, éteri, szimfo-megközelítésű kürtös részek, azt szintén nehéz überelni. Úgy érzi magát közben az ember, mintha valami elfajzott teremtmények által vívott öldöklő, véres csata színhelyére rángatná el a zenekar. A disszonánsan nyirkos, tenyérizzasztó atmo-riffek is óriásiak.

Az Eternal Summer címe megtévesztő lehet, hiszen természetesen itt sem valami álmodozós, lágy darabról beszélünk, hanem egy kifejezetten gyors, thrashes ütemű témáról, benne a lemez talán legeltaláltabb gitárszólójával – nyilván nem valami virtuóz villantásra kell gondolni, hangulatilag azonban tökéletesen szolgálja ki a dalt, és a belassultabb riffek is legyalulják a bőrt a hallgató arcáról. A The Usurper mellett a következő, az Emperor's Return EP-n már szerepelt Circle Of The Tyrants is a csapat emblematikus dalai közé tartozik: gyors téma, ismét van benne női színező vokál, és úgy összességében is elementáris, maximálisan érvényesül benne a korai Celtic Frost minden jó tulajdonsága. Érdekesség, hogy ugyanakkor inspirációját tekintve kakukktojásnak tekinthető a banda életművében Tom szerint: „A dalt Robert E. Howard egyik verse inspirálta, aki Conan megalkotójaként vált ismertté. Alapvetően nem nagyon olvastam fantasyt, és főleg nem írtam dalokat könyvek alapján, ez viszont kivétel, mert nagyon megszerettem Howard költészetét. Lehet, hogy éppen azért kattantam rá annyira, mert alapvetően mindig a tényirodalom híve voltam, így aztán totálisan magával ragadtak a könyvei. A riffek már megvoltak, és valami olyan szöveget kerestünk, ami szavakkal is képes közvetíteni a gitártémák hangulatát, ez a téma pedig tökéletesnek tűnt ehhez. Összeillesztettük a kettőt, és a többi, ahogy mondani szokás, már történelem..." (A szóban forgó vers, a Kimméria egyébként pár éve magyarul is megjelent a Kull király és az ősök című Howard-gyűjteményben, a Delta Vision kiadó gondozásában, erősen ajánlom az egész kötetet úgy, ahogy van, mert pontosan az a hangulat árad belőle, mint ami például ebből a lemezből is.)

Ha már a szövegeknél tartunk, a csapat – a korszellemnek megfelelően – természetesen azonnal megkapta a sátánista címkét is, ennek azonban semmiféle alapja nem volt. Warrior: „Az, hogy az okkultizmus, a sátánizmus vagy a kereszténység témakörével foglalkozol, még nem jelenti azt, hogy bármelyiknek is a követője vagy. Martin afféle forradalomként alkalmazta a vallás témakörét: így lázadt a környezete, a családja, a neveltetése ellen, mivel ráerőszakolták a katolikus hitet, és az egész fiatalkorát nagyon szigorú megszorítások közepette élte. Ezek a témák pedig a maguk totális sötétségével a teljes ellentétét képviselték mindannak, amit a szülei erőltettek rá: a rideg egyházi ceremóniáknak, meg annak, hogy egészen kicsi korától kezdve hinnie kellett valamiben, és nem dönthetett felőle. Bármit megtett volna annak érdekében, hogy kitörjön ebből és szembeszálljon vele, így aztán levezényelte a saját kis miniforradalmát a szülei ellen. Valóban elmerült akkoriban az okkultizmusban, de sosem volt sátánista, mint ahogy természetesen a zenekar sem. Viszont ez az egész így is sokkolta a szüleit meg a közvetlen környezetét. A kérdés másik oldala, hogy Martin nagyon jól értett is ezekhez a témákhoz, hiszen kölyökkora óta ebben élt, így aztán nyilvánvalónak tűnt, hogy a vallás meg a kereszténység jelentős téma lesz a szövegeinkben. De ismételten muszáj leszögeznem: soha, egyikünk sem volt híve semmiféle ember-alkotta vallásnak sem. Mindenféle valláshoz nagyon kritikusan állunk, legyen szó kereszténységről, sátánizmusról vagy akármi másról." És persze nem is kizárólag a vallás hatotta át a szövegeket: „Igazából csak a hidegháború vége után jóval, már a zenekar újjáalakítása után tudatosult bennünk, mekkora hatással volt a szövegeinkre az akkori mindennapok légköre. A téma bizonyos dalainkban, például a Messiahban konkrétan is felmerül, de máshol kissé elkenve, netán valamilyen fantázia-szülte szövegben is ott van. Ha valaki tudja, mi történt a '70-es meg a '80-as években, simán meg is mondhatja, hogy azok a szövegek a hidegháború korában, abban a politikai helyzetben íródtak, amikor a világot tényleg akármelyik pillanatban elpusztíthatta a nukleáris háború."

A (Beyond The) North Winds és a Fainted Eyes szintén jellegzetes Celtic-témák: nem nevezném őket a lemez legjobbjainak, mára annyira nem is szokás rájuk hivatkozni, de ezekben is óriási riffeket süt el Tom, különösen utóbbi figyelemre méltó gyors tempóival, féktelen brutalitásával, kardcsörtetésével, örvénylő, ősprimitív szólófutamaival. Viszont inkább csak megágyaznak a zárásnak, amely két részből áll: a hangfoszlányokkal, filmszerű effektekkel operáló Tears In A Prophet's Dream ebben a formában szintén újdonságot jelentett egy hasonló metallemezen 1985-ben a maga két és fél perces hosszúságával, a hatperces Necromantical Screams pedig a banda egyik legizgalmasabb szerzeménye. Talán ebben sikerült a legorganikusabban vegyíteni a wagneresen borult, a zenének hatalmas teret adó fúvósokat a kriptaszagú riffeléssel, tényleg elsöprő a hatás mai füllel is. Bele sem merek gondolni, milyen lehetett valami ennyire újszerűvel szembesülni harminc évvel ezelőtt...

A lemez nyilvánvalóan nem volt listaolvasztó a maga idejében, viszont az undergroundban komoly sikert aratott, és elsősorban az Egyesült Államokban indította be nagyon a zenekar karrierjét, ahol a korszak egyik legsikeresebb underground klubturnéját nyomták le 1986-ban a Running Wild és a Voivod vendégeskedése mellett. (Ekkorra már megjelent a Tragic Serenades EP-jük is, amelyre újravették Ainnel a The Usurpert és a Jewel Throne-t, és némiképp feljavították a hangzást is a lemezverziókhoz képest. További érdekesség, hogy Tom a roadjaikból verbuválódott Coroner első demóját is felénekelte.) Az amerikai sikerek a legkülönbözőbb szinteken hatottak vissza a bandára, és ennek kapcsán végre alkalmunk nyílik fellebbenteni a fátylat egy örök vitakérdésről is: „A zenekar nevének hivatalos kiejtési módja keltic, eleve így is alakultunk meg", mondta Tom. „Ennek ellenére az észak-amerikaiak legalább kilencven százaléka selticnek ejtette, és miután Reed is bekerült a csapatba, Martin pedig kettős, svájci-amerikai állampolgár, a zenekarba is beszivárgott a selticezés. Az esetek felében selticnek, máskor kelticnek hívtuk magunkat. Próbáltuk továbbra is tudatosan kelticnek mondani a nevünket, de az ilyesmi baromi nehéz, ha egyszer az embernek Amerikában van a fő felvevőpiaca..."

Viszont érdekes módon Warriort különösebben nem lelkesítette egyes rajongók túlzott vehemenciája a koncerteken, sőt, éppen ellenkezőleg: „Egészen súlyos reakciókat váltottunk ki a közönségből, mert voltak rajongók, akik teljesen elveszítették a kontrollt a koncerteken, és ez a zenekarra is visszahatott. Az első két turnénk után totálisan elegünk lett azokból az erőszakos és primitív arcokból, akik néha felbukkantak a bulikon, és mindez különösen igaz volt a második, '86-os turnénk amerikai fordulójára. Ezek az arcok csak azért jöttek le a koncertekre, hogy kiengedjék magukból a felgyülemlett agressziót, és a többieket is zavarták abban, hogy élvezzék a koncerteket: verekedéseket provokáltak a moshpitben, feljöttek a színpadra, és többször előfordult, hogy még a felszerelésünkben is kárt tettek. Sosem bántuk, ha valaki feljött stagedive-olni, mindig védtük is ezeket a srácokat a biztonsági személyzettől, de azokra természetesen nem állt mindez, akik törtek-zúztak odafent." Mindezt pedig azért fontos így kiemelni, mert az amerikai turné tapasztalatai igen erősen kihatottak arra is, milyen irányba lépett tovább a Celtic Frost a következő lemezen. Tom: „Egy idő után annyira elegünk lett ezekből az emberekből a koncerteken, hogy elkezdtük a zenénket is megváltoztatni annak érdekében, hogy elriasszuk a közönségünk legradikálisabb elemeit. Olyannyira komolyan gondoltuk a dolgot, hogy alapvetően ez szolgált a következő lemez kiindulási alapjául: így született meg az Into The Pandemonium, és az olyan dalok, mint a Mexican Radio meg az I Won't Dance. Mindez teljesen tudatos döntés volt, amit az amerikai turnén hoztuk meg az említett közönségreakciók hatására."

Az 1987-es Into The Pandemonium bizonyos szempontból radikális váltást hozott a To Mega Therionhoz képest a még bátrabb kísérletezéssel, a még több effekttel, női vokállal, bizarr hangszerelési megoldással – szintén mestermű, amelyen mintegy kiteljesedtek a Celtic Frost avantgarde kísérletei, és csak azért nem megyek bele bővebben a boncolgatásába itt, mert saját jogán is ebbe a rovatba kívánkozik. Ez a két lemez együtt tényleg alapvető kiindulópontnak számított a későbbi generációk számára a műfajban, noha Tom nem igazán szereti azt fejtegetni, kiknél érzi a banda hatását: „Igyekszem távol tartani magamat attól, hogy elkezdjem elemezgetni, milyen hatást gyakorolt a Celtic Frost a metal műfajra, mert zenészként nem egészséges az ilyesmi. Én jó lemezeket akarok készíteni, és mivel még életben vagyok, úgy is érzem: elég sok minden van még előttem. Nem látom értelmét azon agyalni, kinél hallatszanak a hatásaink, meg ilyesmi... Persze óriási megtiszteltetés, amikor mások odajönnek hozzám, és elmesélik, mekkora inspirációt jelentett számukra a zeném, de igyekszem ezzel sem foglalkozni túl sokat. Amikor annak idején elkezdtem zenélni, nekem is voltak olyan hatásaim, akik abszolút meghatározónak számítottak, szóval totálisan megértem az ilyesmit. Nekem is megadatott, hogy elmondhattam néhány bálványomnak, mennyire nagy hatást gyakoroltak rám, viszont ha hozzám jön valaki oda ilyesmivel, attól valahol mindig kényelmetlenül érzem magam, mert az agyad ilyenkor úgy hiheti, mintha sztár lennél, ez pedig baromira egészségtelen. Nagyon szívesen elbeszélgetek bárkivel ilyesmiről is, legyen szó zenészről vagy rajongóról, de ezen túlmenően nem foglalkozom a kérdéssel."

De mi azért ezen a ponton foglalkozzunk vele egy kicsit, legalább címszavakban! A két, legkorábban és legegyértelműbben Celtic Frost-hatásokat mutató sikerzenekar talán a Sepultura és az Obituary volt, akiknél már néhány évvel a Morbid Tales és a To Mega Therion után is a napnál világosabban köszönt vissza Warrior összekeverhetetlen riffelésének lenyomata. Maxék és Tardyék persze soha nem is tagadták ezt, sőt, büszkén vallották magukat fanatikus rajongónak, akárcsak a Paradise Lost, a Tiamat, a My Dying Bride, a Therion (...), a Neurosis, a Machine Head vagy a Fear Factory tagjai, nem beszélve a teljes észak-európai black metal-vonulatról. Némi sarkítással tulajdonképpen egész nyugodtan kijelenthetjük, hogy a death- és black metal a ma ismert formájában soha nem jöhetett volna létre a Celtic Frost nélkül. De fanatikusan rajongott Warrior és Ain munkásságáért a kortárs thrashszíntér is az Anthraxtől kezdve az Exodusig, és ugyanígy még olyan, más vizeken evező bandák is bevallottan rengeteget tanultak tőlük, mint például a Nirvana, ahol a legismertebb felállás mindhárom tagja Celtic Frost-rajongó volt. Vagy hogy még egy konkrét példát mondjak, Phil Anselmo jellegzetes „uhh"-jai is teljesen egyértelműen Warriorra vezethetők vissza.

Arról persze rengeteget lehet elmélkedni, miért ment félre végzetesen a Frost vonatja az Into The Pandemonium után a máig érthetetlen – pusztán zeneileg viszont cseppet sem rossz – Cold Lake lemezzel, mint ahogy arról is, miért robbant szét ismét a banda minden idők egyik legjobb visszatérő albuma, a 2006-os Monotheist után nem sokkal. Ezt itt most megspórolnám, utóbbi kérdésre pedig talán nem is olyan lényeges a válasz: mint ahogy azt a tavalyi Melana Chasmata is fényesen igazolta, Warrior a Triptykonnal is tökéletesen viszi tovább a Celtic Frost örökségét. Amelynek legfontosabb sarokpontja egyébként szerinte is a fentebb kivesézett 1985-ös kolosszus: „A To Mega Therion vitán felül a legfontosabb lemez a Celtic Frost történetében: Giger művészete és a komolyzenei elemek meg a metal sötét zenei elegye az alapkövét jelentette mindannak, amire ma a Celtic Frost örökségeként, illetve a death- és black metal-történelem részeként tekintünk. Úgy is fogalmazhatok, hogy a lemez és Giger mentorálása formálta ki igazán a Celtic Frostot."

És ezáltal komplett alműfajokat is a metalban.