Shock!

Minden stílusnak szüksége van a klasszikus rosszfiúkra, de egyiknek sem annyira, mint magának a rockzenének. Ezekből a fickókból ugyanis általában sugárzik valami sötéten delejes erő, ami abszolút magával ragadja azokat, akik a bűvkörükbe kerülnek. Ha emellé még a szex, erőszak, alkohol és drog hívószavak közül is társul néhány (márpedig valószínűleg társul), akkor nyert ügy az egész. Elvis, Jerry Lee Lewis, James Brown, Johnny Cash, Jim Morrison, Ozzy Osbourne, Lemmy vagy épp Axl Rose mind ebben a ligában játszanak, és a sötét karizmát figyelembe véve mindenképp köztük a helye Glenn Allen Anzalonénak is (és most igazán rendes voltam vele, hogy nem múlt időt használtam).

A választott nevén Glenn Danzignek hívott arc persze jelentősen rá is játszott erre a hatásra, először inkább csak kinézetével és erőszakos előadásmódjával, később azonban már egész zenéjét ennek megfelelően építette fel, és ha figyelembe vesszük egyéb elfoglaltságait is (Evilive kiadó, Verotik képregénykiadó – erotikus, erőszakos és misztikus képregényekre koncentrálva, nem Pókemberekre kell tehát gondolni), bátran kijelenthetjük, hogy a szerep az életévé vált.

Az olasz, német és skót felmenőkkel egyaránt rendelkező Glenn bátyó amúgy már gyereknek sem volt egyszerű eset, a szartól a hegedűig mindenfélét gyűjtött, jobbára olyan dolgokat, amiket egy normális amerikai tinédzser meg sem fogott volna: okkultista könyveket, B kategóriás horrorfilmek posztereit, ritka japán játékfigurákat és különféle állati koponyákat. (Ez utóbbi furcsa vonzalmáról ugye kapásból be kell, hogy ugorjon a logóként használt Danzig koponya.) Meg persze ott voltak még a képregények, amelyekkel azonban jobbára elégedetlen volt: az ő felfogásában egy comicnak sokkal sötétebbnek és erőszakosabbnak kell lennie, mint az átlag amerikai szuperhősös képregényeknek, de ekkor még esélye sem volt rá, hogy megvalósítsa elképzeléseit. Maradt tehát a zene világa, amibe idejekorán belecsöppent, hiszen már kisgyerekként tanult zongorázni és klarinétozni (!), majd később autodidakta módon elsajátította a gitár- és dobjáték alapjait is (később nagyon is jól jönnek majd neki a szerteágazó zenei ismeretek). Érdekes módon énekelni sosem tanult, hacsak kedvenc Doors, Black Sabbath, Blue Cheer, Elvis és Howlin' Wolf lemezeitől nem. Az viszont tuti, hogy 11 évesen már ott sertepertél a helyi bandák körül, akik ekkor többnyire még csak a dobcuccot cipeltetik a mélynövésű kiskölökkel, pár évvel később azonban már mindenféle környékbeli csapatban ereszti ki erőteljes hangját, jobbára Black Sabbath feldolgozásokat játszva. Az eddigiekből ugyan egyáltalán nem következik, de '77-re teljesen beszippantja a formálódó punk színtér, és januárban megalapítja a horror punk stílus kitalálóját és legnagyobb hatású képviselőjét, a The Misfitset.

A Marilyn Monroe utolsó filmjéről elnevezett Misfits fennállásának első hat évében igencsak viharos eseményeket élt át: követhetetlen tagcserék sorozata, amelyben Danzigen kívül kizárólag Jerry Only basszer képviselte az állandóságot, elkészített, de meg nem jelentetett lemezek (legfőképpen a bemutatkozásnak szánt Static Age, ami majd' húsz éven keresztül porosodott a fiókban), balhék, elmaradt koncertek szegélyezték útját. Az viszont teljes bizonyossággal elmondható, hogy az abszolút Glenn keze nyomát viselő koncepció akkorát szólhatott '78-'79 környékén, mint a mozsárágyú. A magát mindig is túl komolyan vevő amerikai punk szcénában még csak párja sem akadt ezeknek a betegre sminkelt vadállatoknak, nem is beszélve arról, hogy mindenféle félig véres, félig komolytalan horrorszövegeket gajdoltak ahelyett, hogy jó punk munkásember módjára a republikánus amerikai kormányzatot ostorozták volna. És az is egészen biztos, hogy nincs még egy olyan csapat a világon, aki ennyit köszönhetne híres rajongóinak, mint ők. Igen, a Metallica Garage Days EP-jéről beszélek, amin két Misfits feldolgozás is szerepelt a Last Caress és a Green Hell képében, amelyek hihetetlen mértékben megnövelték az érdeklődést az akkor már évek óta feloszlott banda iránt. „El kell ismernem, hogy a Misfits minden harmadik rajongóját a Metallicának köszönheti, ezt kár is lenne tagadni. De nyilván senki sem hallgatná ezeket a számokat, ha szarok lennének", kommentálta valamivel később hősünk az eseményeket.

Glenn barátunk az oszolj után hamar új társakra lelt, és új bandát alapított a Samhain képében, ami – így utólag visszatekintve – leginkább arra volt hivatott, hogy érthetővé tegye, hogyan jut el néhány év alatt egy punk rocker a blues rock alapú zenéig. A Samhainben megmaradtak az őrült frizurák, és megmaradt az erőszakos, véres jelleg is, sőt, ez még tán fokozódott, mivel a képzeletbeli horror szövegek helyére okkult, misztikus történetek kerültek. A zene azonban erős fazonigazításon esett át: előtérbe került a rock, a gótikus zenék hatása, a sztori vége felé pedig már a heavy metal is. A Samhainben ráadásul a kezdetektől ott pengetett a későbbi Danzig basszer Eerie Von is, aki tán még a főnöknél is nagyobb Elvis fanatikus hírében állt. Minden bizonnyal a híresen agresszív koncertek (Glenn sokszor szadomazo bőrmaszkban állt színpadra, illetve előszeretettel kenték be magukat művérrel) is hozzájárultak ahhoz, hogy a formáció felkeltette az akkoriban már igencsak magasra emelkedő Rick Rubin figyelmét, aki az elsők között szerződtette le őket Def American kiadójához.

Glenn végre egy állandó felállást szeretett volna maga köré, ezért Eerie Vont vitte az új bandába is, az új tagok között pedig ott volt a hardcore körökben jól ismert dobos, Chuck Biscuits (egykori D.O.A., Black Flag és Circle Jerks tag), valamint egy totál ismeretlen fiatal gitáros, John Christ. A tetőtől talpig feketébe öltözött négyes a nevét Danzigre cserélte, és mind markánsabban a metal zenék irányába fordult. A '88-as debüt lemez a legendás koponyával a borítón már megvillantotta a banda oroszlánkörmeit, de még nélkülözte azt a mágiát, ami a későbbi lemezek egyik legfőbb összetevőjét jelentette. Viszont az olyan halhatatlan dalokkal, mint a riffelős Twist Of Cain, az éjsötét Am I Demon, a szexuálisan túlfűtött She Rides vagy pláne a később hatalmas slágerré váló Mother, igencsak megvetették a lábukat a színtéren. A két évvel későbbi Lucifuge már csont nélküli mestermű, változatos, delejes, meglepően erős blues rock hatásokkal, amiben Glenn őserejű baritonja végre ereje teljében ragyoghatott. A lemez alapján az is egyértelművé vált, hogy a csapatnak nemhiába Danzig a neve, ez Glenn bandája, amiben mindenről ő önt, a többiek maximum jó pofát vághatnak a dologhoz. „Nem hiszek a demokráciában, igenis szükség van egy erőskezű vezetőre minden téren, ami alól a zene sem kivétel", vallotta ekkoriban, és minden bizonnyal azóta is. A csapatnak ez azonban valóban jót tett, olyannyira, hogy mindenki érezte: Danzigék 1991-re ott topogtak a siker kapujában. Ekkor kezdtek neki hármas lemezük munkálatainak, amihez ugyanúgy Rick Rubint választották producerül, mint az első két lemez idején, Glenn azonban ezúttal sem tagadta meg önmagát, hiszen minduntalan beleokoskodott a munkába, így végül a borítón már két producer neve szerepelt.

A sorszámon túl a How The Gods Kill címet elnyerő lemez (a sorszámozás igen sokáig, egészen a Circle Of Snakes korongig megmaradt) végül a csapat legkiérleltebb, legösszetettebb és legnagyobb mélységgel rendelkező alkotása lett, éjfeketén ragyogó gyémánt, amiből muzsikusok egész sora merített a későbbiekben ihletet, a gót metal bandák hadán túl elég megemlíteni a Type O Negative nevét, akik kezdetben le sem tagadhatták volna ezt a hatást. Az album legfőbb erénye természetesen az a végzetesen sötét, szinte földöntúli hangulat, ami belőle árad, és valahogy minden összetevőt ennek rendeltek alá: Danzig delejes énekdallamai (aki egyébként magasan pályafutása legjobb teljesítményét nyújtja a dalokban), John Christ védjegyszerű, vijjogós gitártémái, helyenként doomba hajló riffelése, Eerie Von démonikus basszusfutamai és Chuck Biscuits erőteljes, cineket előszeretettel használó dobjátéka mind-mind csak eszköz ahhoz, hogy egy önálló, éjsötéten misztikus-romantikus-romlott világot teremtsenek, aminek megvannak a maga törvényszerűségei.

A nyitó, hétperces Godless például egyszerűen hátborzongató: úgy indul, mint egy tipikus húzós Danzig dal, de ez csak beetetés, egy perc után átvált valami olyasmi éjszínű himnuszba, amitől konkrétan libabőrös lesz az ember. Ahányszor csak hallom Chuck végtelenül belassult, földre hulló vércseppeket idéző játékát vagy Glenn megkínzott énekét, mindig azt látom magam előtt, hogy ez a négy figura éjnek évadján egy elhagyatott temetőben nekiáll megidézni valami gonosz istenséget, hogy számon kérje rajta a világ állapotát. A dal felétől némileg felgyorsul a tempó, de megnyugvást így sem lelünk, az egész darabból csak úgy árad a fullasztó atmoszféra, különösen a lezárásban hallható invokációt figyelembe véve. Nem sokan képesek így indítani egy lemezt, de még annál is kevesebben lennének elég bátrak hozzá. Persze Danzig és csapata közel sem lőtte el minden puskaporát, a kettes tétel például olyan gyönyörű harmóniamenettel indít, mintha nem is ugyanaz a banda játszana. Glenn kimondottan fogós dallamokat helyez a helyenként picit a Mothert felidéző gitártémára, így aztán az Anything vitán felül a korong egyik legszebb dala. Az akár blues metalnak is nevezhető Bodies Eerie Von bugyborékoló basszusfutamaival kezd, majd berobban John Christ pengeéles gitárja (az ő kezében aztán tényleg sír a hangszer), és ez helyből fazont ad az egész dalnak, ami a bődületesen Jim Morrisonos ének miatt egy az egyben olyan, mintha egy csontra bedurvított Doors szerzemény lenne.

Hát, nem semmi kezdés, az egyszer biztos, és még csak most érünk el a két legfontosabb dalhoz: a címadó egy tökéletesen felépített himnusz, amiben a felvezető három nyugodt perce tanítani valóan robban szét abban a pillanatban, ahogy Christ húsunkba vájja B. C. Rich-ének keselyűkarmait, a Dirty Black Summer pedig az egész korong esszenciáját jelenti egy feledhetetlen riffel és fülledt miliőjével. A hatos Left Hand Black szintén elég vészjóslóan kezd, de aztán megváltozik a kép, és a csöppet rock and roller folytatásban szinte már vidámmá válik - ebben a közegben legalábbis mindenképp. Ezután egy vegytiszta blues rock számot kapunk a Heart Of The Devil képében, Glenn remek rezegtetéseivel. Olyannyira bluesos a Devil, hogy eredetileg a blues legenda Willie Dixon is szerepelt volna benne, ám a felvételek előtt pár héttel elhunyt, így ez a kooperáció végül is elmaradt. Mégsem ez a dal érdemli ki a korong meglepetése címet, hanem a Sistinas, amely egy nyugodt tétel, sejtelmes hangszereléssel, és olyannyira Elvis Presley-s énekkel, amilyen még sosem szerepelt metal albumon. Ez az éteri szépségű dal tényleg senki gyomrát nem feküdhette meg, de még mielőtt elfelejtenénk, hogy ez mégiscsak egy Danzig korong, jön a Do You Wear The Mark, ami szikár riffelésével, dinamikai váltásaival ismét egy jellegzetesebb tétel a mestertől, a záró, zongorakísérettel megtámogatott When The Dying Calls pedig – címéhez méltón – ismét egy baljóslatú darab, Christ remek szólójával.

Az Alien révén halhatatlanná vált H. R. Giger kimondottan nyomasztó hangulatú festményét borítóként felhasználó lemez beváltotta a hozzá fűzött reményeket: megjelenését követően a Billboard lista 24. helyéig küzdötte fel magát, és a mai napig a csapat legnagyobb példányszámban elkelt anyaga maradt. Ennél is fontosabb azonban, hogy szélesre tárta a kapukat Glenn barátunk kreativitása előtt: hirtelen már nem volt ciki vele dolgozni, és még olyan nagyágyúknak is lehetősége nyílt dalokat írnia, mint Roy Orbison vagy Johnny Cash. Munkamániáját ennyi persze nem elégítette ki, elkészítette igen nehezen befogadható „szólólemezét", a majdnem tisztán instrumentális, modernizált klasszikus zenét rejtő Black Ariát, beindította kiadóját, majd 1993-ban kiadott egy EP-t, ami végülis elhozta neki az MTV-s sikereket, egy olyan dalt slágerré téve, ami akkorra már majdnem hat éves volt. Ez volt a Mother '93, és így vált az Anya a legismertebb Danzig dallá.

Természetesen azon nyomban felerősödött az ellendrukkerek hangja is, Glenn koma kapott hideget-meleget, hívták fasisztának, sátánistának, nőgyűlölőnek és zsarnoknak is. Az ilyesmit így kommentálta: „Nem vagyok sátánista, mivel nem hiszek sem Istenben, sem a Sátánban. A kettőt nem lehet elválasztani egymástól, nem hihetsz csak az egyikben. Kizárólag magamban hiszek és a bandámban. Ha ez sátánizmus, akkor az igazán nagy művészek mind sátánisták." Azt is tudni lehetett, hogy Glenn igencsak határozott elképzelésekkel rendelkezik arról, milyen zenét szeretne játszani, olyannyira, hogy abba még zenésztársainak sincs túl sok beleszólása. „Való igaz, hogy én írom az összes zenét és a szövegeket is, sőt, sokszor még egyes gitárszólókat is én írok meg Johnnak. De sokszor mutatok témákat Eerie-nek is. Ezt azonban nem úgy kell elképzelni, hogy hangról hangra mindent eléjük teszek. Ezek többnyire csak vázlatok, amelyeket úgy töltenek meg tartalommal, ahogy csak akarnak. A klasszikus darabokat is megírták már elég régen, de attól még nem mindegy, ki játssza el őket. John is, és Eerie is ettől függetlenül még remek zenészek, akik nem is nagyon szoktak panaszkodni emiatt. Ezt az egészet inkább csak az újságírók szeretik boncolgatni, hogy újfent elmondhassák, hogy Glenn Danzig mekkora hatalmas zsarnok seggfej."

A klasszikus Danzig felállásban ettől függetlenül már csak egyetlen sorlemeznyi muníció volt, igaz, az az egy (Danzig 4) legalább ugyanolyan remek lett, mint az előzőek, bár már megjelent rajta egy-két olyan dolog, ami előrevetítette: nagy változások várhatóak. A négyes 1995 nyarán széledt szét végleg (úgy látszik, a tagok mégiscsak nehezményezték egy kicsit, hogy semmi beleszólásuk nincs semmibe), Danzig pedig egy időre utat tévesztett. Összeveszett a régi barát Rick Rubinnal, elhagyta a Def Americant, majd a tábort totálisan megosztó (vagyis inkább majdnem egybehangzóan utált) Blackacidevillel indusztriális metalra cserélte korábbi muzsikáját. Innentől kezdve nem is sikerült neki sem állandó tagságot összeszedni, sem igazán kiugró lemezt készíteni, egészen a tavalyi Deth Red Sabaothig, ami ugyan nem mérhető a klasszikusokhoz, de már legalább teljes mellszélességgel felvállalható. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a három ex-tag sem futott be karriert kirúgását/kiválását követően, úgyhogy minden bizonnyal igenis szükségük volt a jó öreg zsebdiktátorra.

Danzig bácsi világéletében kiszámíthatatlan figura volt, így semmit sem lehet nála biztosra venni, ennek ellenére úgy vélem, hogy akkora lemezt, mint a Lucifuge, vagy a How The Gods Kill volt, már nem fog tudni kiadni. Aztán cáfoljon csak rám egészen nyugodtan!