Shock!

A Destruction kétségkívül ott tanyázik a német – és így az európai – thrash metal színtér topcsapatai között. Ráadásul már a hőskorban, a műfaj megszületésekor is jelen voltak, így régi adósságot törlesztünk most, amikor harmadik nagylemezük, a Release From Agony megjelenésének tavaly év végi, harmincöt éves jubileuma kapcsán végre róluk is megemlékezünk a Klasszikushockban.

Megoszlanak a vélemények azt illetően, melyik volt a legelső német thrash metal csapat, lévén, hogy a nagy Teuton Thrash Trió mindhárom tagja 1982 környékén alakult. A Kreatort akkor még Metal Militiának, a Destructiont meg Knight of Demonnek hívták ugyan, de tény, hogy mindhárom csapat ott bábáskodott a műfaj megszületésekor. Az első germán, kvázi thrash metalnak tekinthető nagylemez azonban nem az ő nevükhöz, hanem egy később az érintetteknél lényegesen kisebb karriert befutó velberti bandához köthető. Mike Sifringer gitáros 2011-ben elevenítette fel a korai éveket a Shock!-nak: „A Sodom és a Kreator is körülbelül akkor indult, amikor mi. Igazából nem vagyok biztos benne, hogy ki volt az első. Az viszont biztos, hogy a Living Death előttünk indult, de ők kicsit poweresebbek voltak. Bár az is igaz, hogy akkoriban senki sem hívta a saját muzsikáját thrashnek, szóval nehéz megmondani, ki lehetett az első."

Tény, hogy a Living Death megalakulása 1981-re datálható, illetve első nagylemezük, a Vengeance of Hell is megjelent már 1984-ben, amikor a többiek még csak demózgattak. A később Atomic Steifet és Jörg Michaelt is csatasorba állító csapatnak pedig kétségtelenül voltak már egyfajta proto-thrashnek tekinthető dalai (Heavy Metal Hurricane, Hellpike, My Victim), de lazább, rock′n′rollosabb darabokkal is operáltak (lásd Night Light). Az a dühös, zajos, zabolázatlan európai thrash metal, amit később a német vonallal azonosítottak, tehát csak a már említett Kreator és Sodom, meg persze a Destruction korai anyagaival szabadult a világra.

Míg tengerentúli társaik már egész a korai időkben is kiforrott produkciókkal álltak elő, addig a germánoknál kezdetben a káoszon és a zsigeri zajongáson volt a hangsúly. Ha egymás mellé teszed mondjuk a Bonded By Bloodot és a Sentence Of Death-t vagy az In The Sign Of Evilt, a szintkülönbség egyértelmű. A technikás thrasheslés a '80-as évek elejére még nem érkezett meg az Óhazába, itt ekkor még sokkal inkább az atmoszférára és a polgárpukkasztásra koncentráltak. Mike: „Tényleg úgy néztünk ki akkoriban, mint a Sentence Of Death borítóján. Komoly, mi? Marhára sokkoltuk az embereket ezzel az öltözködéssel, és pontosan ez is volt a szándékunk."

A Destruction azonban már kezdetben is kilógott kicsit a sorból, hiszen legkorábbi cuccaikon is ott volt annak az egyedi riffelésnek egy korai verziója, ami később a csapat legnagyobb erőssége lett. Mike játékának zsenialitása már kiérezhető a Mad Butcher és a Total Desaster dalok egészen korai, Bestial Invasion Of Hell demós, 1984-es verziójából is. Persze igen hosszú út állt még előttük ekkor, hiszen amellett, hogy tinédzserekként maguk se nagyon tudták, mit csinálnak, Nyugat-Németországban egyáltalán nem volt olyan hangmérnök vagy producer sem, akinek bármi elképzelése lett volna, mit lehet kezdeni az ilyen, minden addiginál koszosabb és zajosabb zenével. Mike: „Az indulás nagyon nehéz volt, mert mindenki azt gondolta, hogy csak kibaszott zajt csinálunk, nem zenét, és nem is vagyunk igazi zenészek. Az első lemezünk tényleg eléggé zajos volt, de hogyan tudnál előállni egy igazán jó produkcióval, ha csak három napod van a stúdióban?! Ráadásul olyan emberekkel a keverőpult mögött, akiknek fingjuk sincs a metálról. Fiatalok is voltunk, és valóban nem voltunk túlzottan képzett zenészek, de később sokat fejlődtünk és sikerült bebizonyítanunk, hogy igenis igazi muzsikusok vagyunk." Marcel „Schmier" Schirmer: „Mikor először stúdióba vonultunk, az kész horror volt. Fiatal vidéki kölykök voltunk, tapasztalat nélkül, de rengeteg szenvedéllyel. Akkoriban marha nehéz volt igazán jó hangzást kikeverni, a producerünk meg el se akarta hinni, mennyi zajt préselünk ki a hangszereinkből. Fogalma sem volt, mit kezdjen velünk, úgyhogy elengedte a dolgot és inkább csak folyamatosan betépett."

Amikor pedig Mike arra hivatkozik, hogy lenézték őket, zenéjüket pedig szimplán csak zajként aposztrofálták, akkor nem túloz. A tényleg sokkal képzettebb zenészekkel felálló, messze muzikálisabb amerikai csapatokkal szemben a németeket sokáig elintézték egy legyintéssel, illetve néhány lesajnáló jelzővel, a sajtó pedig kifejezetten utálta őket. Amellett, hogy ez persze rendkívül idegesítette a Schmier és Mike által vezetett csapatot, remek katalizátornak is bizonyult, a Destruction pedig tényleg látványosan fejlődött, és öles léptekkel haladt a saját maga által kijelölt úton. A bizonyítási vágy persze nem csak őket fűtötte. Elég megnézni, milyen fejlődésen ment át néhány év alatt a Sodom és a Kreator is, a Living Death cuccain hangmérnökként dolgozó basszusgitáros Ralf Hubert pedig még egy atomtechnikás saját csapatot is összehozott kizárólag azért, hogy megmutassa: Németországban is vannak elsőrangú metálmuzsikusok. Ez lett a Mekong Delta, akiknek Dances Of Death című lemezéről szintén olvashattál már a rovatban.

A Destruction tehát megalkuvást nem ismerve, szépen haladt előre, fejlődésük szempontjából pedig kétségtelenül igen komoly fordulópont volt, mikor a bemutatkozó minialbumot, a Sentence Of Death-t, illetve az első két nagylemezt, az Infernal Overkillt és az Eternal Devastationt rögzítő hármas felállást egy doboscserével egybekötve négyfősre bővítették 1986-ban. A gyeplőt magabiztosan tartó basszusgitáros/énekes, Marcel „Schmier" Schirmer és Mike kitették Thomas „Tommy Sandman" Senmann dobost a bandából, helyére pedig Oliver „Olly" Kaiser érkezett, továbbá a koncerteken való teltebb megszólalás érdekében Mike mellé csatasorba állították Harry Wilkenst is. Mike: „Az Eternal Devastation rögzítését követően egy próbára lejött a menedzserünk, Haensel és meghallgatta velünk a végső mixet, majd közölte, hogy minden szuper, de a dobokat újra kellene venni. Persze ennek semmi realitásalapja nem volt, de Tommy azért nem igazán örült a viccnek."

Nem tudni, hogy végül a dobos lecserélésében mennyire volt szerepe a menedzsernek, illetve fentiek kapcsán is igaz-e a „minden viccnek igaz a fele″ mondás, de tény, hogy Tommy a lemez megjelenését követő igen rövid időn belül kikerült a bandából, és ezzel a zenei karrierje is véget ért. Vendégként ugyan felbukkant a csapat 2009-es koncertlemezén, de más bandája sosem volt, újabb lemezeken már nem játszott. Már az Eternal Devastation is igen komoly ugrást jelentett a bemutatkozó Infernal Overkillhez képest, de kétségtelen tény, hogy a négyes felállással még ehhez képest is hatalmasat léptek előre. Olly egyértelműen technikásabb dobos volt elődjénél, az akkoriban megszállottan gyakorló Harrynél pedig kevés jobb gitáros mozgott a színtéren. Schmier: „Harry és Olly lenyűgöző technikai tudást hozott a bandába, ami nagyon inspiráló volt Mike-nak és nekem is." Harry Wilkens: „Akkoriban a környéken én voltam az egyetlen gitáros, aki egy bizonyos szinten tudott szólózni. Mike és Schmier megnéztek, aztán egy héttel később már a csapat tagja voltam."

Egyfajta bemelegítésként a Steamhammer először egy EP-t hozott ki az új felállással. Ez volt a Mad Butcher, melyre a címadó új – a Rózsaszín Párduc zenéjével kiegészített – verziója mellett egy kissé meglepő Plasmatics-feldolgozás, a The Damned, valamint két új dal, a Schmier akkori, kanadai barátnőjével való szakítása által ihletett Reject Emotions és az instrumentális The Last Judgement került. Az új felállás zökkenőmentesen vette tehát az első akadályt. Mike: „Kábé két hete stúdióztunk, mikor szólt a kiadónk, hogy kellene még egy új szám, és azzal együtt kiadnák egy minialbumként azt, ami már kész van. Harry és én egy nap alatt elő is álltunk a kért plusz egy dalötlettel, ami végül egész jó is lett; ez volt a The Last Judgement." A Mad Butcher EP-t a Karo stúdióban vették fel, Brackelben, 1986-ban, és végül 1987. március 6-án jelent meg. Mivel a tapasztalatok jók voltak, az EP jól sikerült és a rajongóknak is bejött az új verziójú Destruction, a banda nem is tökölt a folytatással: még 1987-ben visszamentek Brackelbe és folytatták az új ötletek rögzítését. Harry: „Ha ma meghallgatom a Release From Agony lemezen hallható szólókat, szinte alig hiszem el, hogy én magam játszottam fel őket. Akkoriban vagy napi tizenöt órát gyakoroltam, a többi meg a bulizásról szólt. Mi mást is akarhatna az ember az élettől?"

A Destruction harmadik nagylemeze 1987. december 1-én jelent meg a Steamhammer gondozásában, és volt vele gond bőven. A Joachim Luetke (lásd még Meshuggah, Dimmu Borgir, Kreator, Arch Enemy, Marilyn Manson) festményébe csomagolt korong kiállítása sokaknak megfeküdte a gyomrát, ráadásul a végső verzió finoman szólva sem dörrent meg úgy, ahogy a banda tagjai elvárták volna. Schmier: „A borító eléggé kiverte a biztosítékot akkoriban. Őrjöngő szülők telefonálgattak a kiadóhoz, hogy ez a kegyetlen kép milyen hatással lesz majd a gyerekeikre. Ma már egy kétévest sem tudnál megijeszteni egy rémálom megjelenítésével – ez volt ugyanis a kép koncepciója –, de akkor sokan kiakadtak." Olly: „A megjelenés napján a producer felhívott minket és közölte, rájött, miért szól olyan rosszul a master. Kiderült, hogy összekevert két gombot a stúdióban, ezzel tönkretéve minden idők egyik legjobb német thrash metal lemezét."

Tény, hogy a Release From Agony nem szól igazán jól, de a végeredmény azért közel sem olyan borzalmas, hogy tönkretételről beszélhetnénk. Az energia, a hangulat maximálisan átjön az anyag hallgatása közben, ahogy az is, hogy kétséget kizáróan ez volt a csapat addigi legerősebb dalcsokra. A lemezre végül nyolc szám került fel, beleérte a rövid, meglepően muzikális intrót, a Beyond Eternityt, melyet aztán a brutális és gyors címadó követ. A sound még a kor standardjaihoz képest is roppant száraz, és szinte teljesen mentes a mélyektől, de a dal így is működik. Ahogy korábban már írtam, a Destruction mindig is alapvetően a zseniális, egyedi riffelésről szólt, de végre megérkeztek az ugyan még mindig nem agyonkomplikált, de minden korábbinál emlékezetesebb refrének is. Schmier persze továbbra sem mozgott kifejezetten széles tartományban, de jellegzetes hangjára most karakteresebb, kidolgozottabb énektémákat írtak.

A kettes Dissatisfied Existence hozza el talán a kedvenc riffemet a lemezről, lévén egy közel sem szokványos, hullámzó, groove-os gitártéma vonul végig az egész dalon, melyhez remekül illeszkedik a csordavokálos refrén is. A két speed/thrash-gránátot a hangulatfestő intróval és akusztikus gitárral indító, középtempós, csaknem hétperces Sign of Fear követi, egy olyan dal, melyet az első felállással sosem tudtak volna tető alá hozni. Más az ebben hallható zene, mint amit megszokhattunk tőlük, de ez a lassabb, baljós hangzásvilág is remekül állt nekik. Az Unconcious Ruins rögtön az elején bedob egy tekerős gitárszólót, egyben pedig visszatér a szélvész vonalhoz, de később azért alaposan megtördelik, minek köszönhetően a lemez legtechnikásabb darabja lesz belőle. Az Incriminated, mely Destruction-mércével mérve kifejezetten progresszív, összetett darab, alaposan kihasználja a dupla lábdob adta lehetőségeket, közben pedig Harry villant benne ismét csak egy remek szólót, igazolva, hogy akkoriban tényleg nem sok hasonló kaliberű bárdista mozgott a színtéren. Az Our Oppression talán kicsit elsikkadt az évek alatt, pedig ez is egy kiváló, technikás thrash darab, tőlük addig szokatlan hangzású, Bay Area-ízű kórussal. Zárásként az extra súlyos, összetett és technikás Survive To Die érkezik, ami a lemezanyag egyfajta összefoglalásának is tekinthető – fedje örök homály, miként került a végére Glenn Miller In The Moodjának nyúlfarknyi kis megidézése!

A Release From Agony hossza mindezzel együtt is alig haladja meg a 35 percet, ez a bő fél óra viszont bárminemű üresjárattól vagy tölteléktől mentes. Kétségtelen, hogy ezzel az anyaggal nőtt fel igazán a zenekar, hiszen egy olyan technikás thrash metal alapművet villantottak vele, amely már bárkivel szemben nyomós érvként volt felhozható. Olly és Harry érkezése magasabb osztályba repítette a Destructiont, akik ebben a formában egyértelműen lekörözték nem csak korábbi saját magukat, de a többi korabeli banda nagy részét is. Ám ahogy ez azonban lenni szokott, hiába volt a tarsolyukban egy remek lemezanyag, illetve hiába turnézhattak vele minden korábbinál többet, ráadásul remek társaságban, az égen már gyülekeztek a viharfelhők. A klasszikus „emberi és zenei nézetkülönbségek" mellett pedig az sem tett jót a csapaton belüli hangulatnak, hogy a menedzsment túlhajtotta őket. Schmier: „Túl sokat turnéztunk akkoriban: több mint száz koncerten nyitottunk a Motörheadnek, ami hatalmas élmény volt, de talán túl sok volt számunkra. Nem csak Amerikában játszottunk velünk, hanem Európában is, ahol szinte az összes országban felléptünk. Ráadásul Amerikában önállóan is turnéztunk, meg a Cro-Mags-zel és a Nevermore-ral is. Nagyon jól futott a banda akkoriban, a menedzserünk meg túl sok bulit kötött le. Egy idő után már azt éreztem, nem vagyunk képesek lejátszani az összes koncertünket. Egy nagy turnét követett két fesztiválsorozat is, és ez mentálisan és fizikailag is megviselt minket, iszonyúan kimerültünk."

A feszültség természetesen a két fővezér, Schmier és Mike között ütközött ki, ráadásul ők voltak azok, akik egymással totál ellentétes irányba állították volna a Destructiont. Míg Schmier dallamosodni szeretett volna, addig Mike még technikásabb zenére vágyott, így elkerülhetetlenné vált a szakítás. 1989. január 1-én ugyan még megjelent a Live Without Sense koncertanyag, de az énekes/basszusgitáros még ebben az évben kikerült a csapatból, hogy saját, Headhunter néven összehozott bandájával valóban melodikusabb vizekre evezzen. A többiek a svájci André Grieder énekessel (lásd még: Poltergeist) kihoztak egy lemezt Cracked Brain címmel, majd Mike Neo-Destruction néven, gyökeresen felforgatott felállással és struktúra mentén vitte tovább a csapatot, kevés sikerrel. Mike: „Már nem élveztük az együttzenélést, sok volt köztünk a vita. Én komplexebb zenét akartam játszani, Schmier pedig épp ellenkezőleg, ami viszont feszültséget szült. Borzalmas volt a hangulat is a zenekarban, a stúdióban is csak baszakodtunk egymással, úgyhogy itt volt az ideje váltani."

Bár mind a Schmier-mentes Destructionnek, mind pedig a Headhunternek voltak kifejezetten jó pillanatai, egyik formáció sem tudta még csak megközelíteni sem az addigi sikereket. Míg a Cracked Brain simán csak nem fogyott jól, addig a Neo-Destruction modernebb megközelítését már kifejezetten gyűlölték a rajongók (ma már a zenekar is megtagadja ezeket a lemezeket, hisz hivatalosan nem is szerepelnek a diszkográfiájukban), és a Headhunter népszerűsége sem tudott felkapaszkodni arra a szintre, ahol a Release From Agonyval álltak. Mike és Schmier nagy összeborulását aztán a 2000. év hozta el, amikor is a dobos Sven Vormann segítségével olyan lemezt rántottak elő, mely száz százalékig követte a régi idők irányvonalát, de tette mindezt a korszellemnek megfelelő formában és hangzással. Ez volt a hibátlan All Hell Breaks Loose – de ez már egy másik történet.