Shock!

A Gamma Ray német nyelvterületen a tradicionális heavy metal legsötétebb éveiben is sikeres zenekarnak számított. Ahhoz azonban, hogy tényleg a teljes nemzetközi színtéren láthatóvá váljanak, és szintet ugorjanak, egy meglehetősen magától értetődő, mégis radikális húzásra volt szükségük: hogy Kai Hansen álljon a mikrofonhoz. A Helloween egykori alapembere három Gamma Ray-nagylemez, saját pályáját tekintve pedig egy teljes évtized után lépett elő ismét főállású énekes/gitárossá, a huszonöt évvel ezelőtt megjelent Land Of The Free színvonala és eredményei pedig önmagukért beszéltek. A zenekar ezzel a stílusában perfekt albummal alapozta meg, hogy néhány év múlva az újjáéledt műfaj egyik vezérhajójaként tekintsenek rá.

Kai Hansen kicsit felemás módon indította útnak a Gamma Rayt, miután kilépett a Helloweenből. A zenekar első albuma, az 1990-es Heading For Tomorrow amolyan „gombhoz a kabátot" módon készült, csupán Kai és Ralf Scheepers énekes volt állandó tag, és az album elkészülte után szerveztek normális, turnézó felállást a csapathoz. Az album Németországban és Japánban kimondottan jól fogyott, mint ahogy az 1991-es Sigh No More folytatás is, amely után végre stabilizálódni látszott a felállás: Kai, Ralf és a harmadik betonbiztos embernek számító Dirk Schlachter gitáros mellé Jan Rubach basszer és Thomas Nack dobos sorakozott fel.

Az így elkészült, 1993 szeptemberében kiadott Insanity And Genius lemezzel minden tekintetben szintet ugrott a Gamma Ray. Hansen nem adta fel az ekkortájt tiltólistán lévő, jellegzetesen németes power/speed vonalat, és a kitartás ekkorra meghozta gyümölcsét: a tradicionális metál két védőbástyája, Németország és Japán valósággal megveszett a banda addigi legkerekebb lemezéért. Az album több mint 130 ezer példányban talált gazdára világszerte, amivel a Gamma Ray jócskán, mintegy háromszorosan felülmúlta a Helloween ugyanazon évi, kísérletezős megközelítése miatt rosszul fogadott Chameleon albumának eredményeit. A táborban az is kedvező visszhangot keltett, hogy Hansen a Heal Me című dalban – a Helloween 1985-ös Walls Of Jericho lemeze óta először – ismét a mikrofon elé merészkedett. (Az aktuális turnén a zenekar Magyarországon is fellépett a Manowar vendégeként, 1994. február 18-án játszottak a Petőfi Csarnokban.)

Noha úgy tűnt, minden rendben van, a csapat belső egysége ekkoriban valójában már nem volt makulátlan. Pontosabban az volt – csak éppen a frontember kilógott négy, teljesen egy húron pendülő társa közül. Scheepers: „Öt éven át zenéltünk együtt. Én azonban Stuttgartban éltem, akárcsak manapság, Kai és a többiek meg Hamburgban, és akkoriban még nem úgy mentek a dolgok, hogy küldözgetitek egymásnak az MP3-akat, és emiatt távmunkában is könnyen meg lehet írni a dalokat. Egyszerűen még nem tartott itt a technológia. A srácok azt akarták, hogy költözzek én is Hamburgba, de ezt nem engedhettem meg magamnak, ugyanis még dolgoznom kellett, hogy megéljek, a zene nem bizonyult elegendőnek ehhez. Ez volt az egyik ok, amiért elváltak az útjaink." Kai: „Ralf 700 kilométerre lakott tőlünk. Mindannyian azt szerettük volna, ha az új lemezzel nagyot lépünk előre, így aztán megkértük, hogy költözzön Hamburgba: ez nemcsak a zenekart erősítette volna, de megkönnyíti a dalszerzési folyamatot is. Ő azonban nem volt hajladó erre. Igazság szerint ahhoz sem volt már kedvem, hogy mindig egyedül írjam meg az énektémákat, aztán Ralf már csak az utolsó pillanatban essen be a stúdióba felénekelni a dalokat. Mivel ellenállt, és nem lehetett jobban bevonni a munkálatokba, úgy döntöttünk, inkább nélküle megyünk tovább."

Természetesen hiba lenne elhallgatni: az időegyeztetési problémák mellett közvetve Scheepers legnagyobb kedvence és ikonikus zenekara is közrejátszott abban, hogy ennyire könnyen megváltak tőle. Ralf: „Jelentkeztem a Judas Priestbe Rob Halford távozása után, amit természetesen a többiekkel is közöltem. Megkérdezték, mit csinálnék, ha a Priest engem választana, én pedig azt feleltem: minden tiszteletlenség vagy hasonló nélkül, de természetesen igent mondanék nekik. Meg is értették ezt egyébként, de akkor már nem is volt az igazi a hangulat a csapatban. Kai és Dirk már a Priesthez való jelentkezésem előtt elkezdték felénekelni a saját dalaik demóját, ami természetesen jogukban állt, de végső soron úgy tűnt: talán nincs is már feltétlenül szükségük énekesre. Nagyjából egy hónap alatt összeállt a kép, és szétmentünk. Pár hónapig nem volt igazán felhőtlen a viszonyunk, de ma már megint barátok vagyunk. Soha nem fogok rosszakat mondani a Gamma Rayről, mint ahogy ők sem mondanak rosszakat rólam. Számomra is jó idők voltak azok, rengeteget tanultam akkoriban, amit nagyra értékelek. Jó szájízzel emlékszem vissza azokra az évekre." Hansen: „A Priest-probléma valójában csak a többi nehézség után merült fel. Nem hittem benne, hogy Ralfot választanák, mert a stílusa túlságosan is közel állt Rob Halfordéhoz, így aztán nem lett volna túl érdekes megoldás, de az ilyesmit azért sosem lehet biztosan tudni. Megkérdeztük tőle, mit tenne, ha felvennénk a lemezt, aztán a Judas felhívná, hogy övé az állás. Nem válaszolt egyértelműen, de az értésünkre adta, hogy ebben az esetben otthagyna bennünket. Innentől ezzel a lehetőséggel is számolnunk kellett."

Ha hihetünk a hangszereseknek, Scheepers távozása semmiféle fennakadást nem okozott a gépezetben. „A Dél-Németországban élő emberekre jellemző egy bizonyos mentalitás: szeretik, ha biztonságos mederben zajlik az életük", világította meg a döntés hátterét Lénárd Lacinak adott, a magyar Metal Hammerben megjelent későbbi interjúban Jan Rubach. „Kilenctől ötig dolgoznak, utána söröznek egyet, és így telik el az életük, nem hajlandók semmit kockára tenni: hajtanak a lakásért, a komoly állásért, a jó fizetésért, és csak az számít, hogy a számláikat minden hónapban rendesen kiegyenlíthessék. Számukra ez a rock'n'roll! Ráadásul Ralfnak soha egy fűszálat sem kellett keresztbe tennie azért, hogy rockénekes legyen, mert eleve jó adottságokkal rendelkezik. Miközben egy gitáros vagy dobos szétgyakorolja magát, hogy minél jobb legyen a hangszerén, neki nem volt szüksége hangképzésre, mert jó torokkal született. Éppen ezért nem is tudta igazán értékelni mindazt, amit elértünk a Gamma Rayjel. Egészen furcsa volt, hogy mi négyen egész hétvégén együtt zenéltünk Hamburgban, a hétvégén pedig megjelent egy ötödik tag. Sajnos ötletei sem nagyon voltak. A próbákon, hétközben Kai énekelt, és ha új dal született, megvártuk mindig a hétvégét, hátha lesz valami ötlete Ralfnak az énekdallamokra, de sosem javasolt semmit. Pontosan elénekelte, amit elétettünk, de semmivel sem járult hozzá a zenénkhez. Az összes Gamma Ray-nóta énekdallamainak 90 százaléka Kaitól származott. Nagy ritkán Ralf is hozott egy-egy dalötletet, de ezek szimpla Judas Priest-másolatok voltak."

A fentiek fényében az sem lehet meglepő, hogy a zenekar végül házon belülről oldotta meg a helyzetet. Rubach: „Eszünkbe sem jutott, hogy új énekest keressünk, új problémákkal, természetesen adta magát, hogy Kai énekeljen. Mindannyian szeretjük a hangját, és azt is, ahogy előadja a dalokat, mert érezni rajta, hogy a szövegek belülről jönnek, és nem valaki más adta őket a szájába. Ralf technikailag tökéletes énekes, de egy rock'n'roll zenekarnál nem ez az elsődleges szempont. Mindenki egyetértett, hogy Kai melegebben, érzelemgazdagabban, sőt, energikusabban énekel, mint Ralf: nem válik külön a hangja a zenétől, hanem annak szerves részét képezi." Mindez persze elég komoly szemléletváltást kívánt meg Hansen részéről: „Sosem tartottam magamat énekesnek, különösen nem a korai időkben. Kiabáló voltam inkább, aki szívből beszél. Lehet, hogy ez a maga nemében jó volt, de sosem tanultam énekelni, és a piálás meg a dohányzás sem segítette éppen a kibontakozásomat. Így aztán nagyon korlátozottnak éreztem a lehetőségeimet, és eleve inkább gitárosként tekintettem magamra. Ráadásul szerettük volna összetettebb gitártémákat játszani, és ezzel már nem is annyira lehetett összehangolni az éneket, mert egyszerre kellett volna figyelnem mindkettőre. És valójában mindig is valami olyan arcot akartunk a mikrofonhoz, mint Rob Halford vagy Geoff Tate, akit aztán meg is találtunk Michael Kiske személyében. Remekül is szólt vele a zenekar. Miután pedig távoztam a Helloweenből, már eleve abban gondolkodtam, hogy kell egy énekes az új csapatba, hiszen hozzászoktam, hogy énekessel dolgozom. A demókat én énekeltem fel, és kimondottan elégedett voltam velük, de meg sem fordult a fejemben, hogy a lemezt is nekem kellene felnyomnom. Akkoriban még túl nagy tehernek tűnt volna ez az egész. Egyből Ralf Scheepers neve ugrott be a munkához, mert már a Helloweenbe is őt akartuk bevenni, mielőtt Michael egyáltalán felbukkant volna. Felhívtam Ralfot, épp ráért, így aztán közösen készítettük el a Heading For Tomorrow lemezt."

A Gamma Ray Charlie Bauerfeind producerrel kezdte meg a munkát az új nagylemezen 1994 második felében. Teljesen logikusnak tűnt, hogy az anyagnak komoly Helloween-áthallásai lesznek, ha már egyszer Hansen állt a mikrofon elé, a dolgok azonban ezen a téren is kedvezően alakultak. A Helloween ugyanis épp ekkor definiálta magát újra az Andi Deris énekessel és – a korábban a Gamma Rayt is megjárt – Uli Kusch dobossal készített Master Of The Rings lemezzel. Az album világszerte óriási sikernek bizonyult, ám karakterében már csak a személyi változások miatt is jelentősen különbözött a '80-as évek Helloweenjétől. Vagyis mondhatjuk, hogy a Hansennel énekesként is kiálló Gamma Ray nyomulhatott be abba az űrbe, ami ekkor már évek óta, voltaképpen a Keeper Of The Seven Keys lemezek óta üresen tátongott. Mindez zeneileg aligha volt tudatos matek, hiszen a klasszikus Helloween stílusa jelentős mértékben Hansen stílusát is jelentette. Ha már azonban így alakult, hülyeség lett volna nem kihasználniuk a párhuzamokat.

A végül 1995. május 29-én megjelent Land Of The Free album külcsínjében is egyértelműen jelezte a csapat törekvéseit, és a tagok felvezető nyilatkozatokban is roppant lelkesen beszéltek a lemezről. „Visszatért a borítóra is a Walls Of Jerichóról ismert figura, ha már én is visszatértem az énekléshez, mint akkoriban", mondta ekkoriban Kai. „Annyi a különbség, hogy ma már sokkal jobb zenész vagyok... Vadállati energia fűti ezeket a dalokat, de nemcsak erő van bennük, hanem nagyon kidolgozottak is. Kimondottan szeretem a hosszú kompozíciókat, így ilyeneket is írtunk, hiszen eleve rengeteg ötlettel álltunk neki a munkának. Mindenből a legjobbat akartuk a dalokba, de annyi jó téma merült fel, hogy egyre hosszabbak lettek a nóták. De a leghosszabb így is csak a kilenc percet közelíti, nem a negyed órát..." „Hatalmasat léptünk előre azzal a húzással, hogy Kai lett az énekesünk", így Rubach. „Nyilvánvaló volt, hogy már csak emiatt is sokan megveszik, meghallgatják majd a lemezt, hiszen a régi Helloween a mai napig legendás szerte a világon."

A lemez a Rebellion In Dreamlanddel indul, amelynek már lassú bevezetője, majd az abból kibontakozó monumentális, kissé Priest-ízű riffre érkező énektémák hallatán sem lehet kérdéses, hogy Hansen tökéletes választás volt a mikrofonhoz. Kai kétségtelenül nem perfekt énekes, messze nem olyan magabiztos és nagy hangterjedelmű torok, mint Scheepers, ahogy azonban az egyik fentebb idézett nyilatkozatban is állt, teljesen természetesen cseng a hangja ezekben a dalokban: képes finom dallamokra, ha arra van szükség, de kellően agresszív is. Maga a dal pedig egy csaknem kilenc perces epikus, kosztümös-grandiózus darab, amelyet annak idején számos helyen egyből a Gamma Ray addigi legjobb alkotásaként fogadtak. Olyan nagyon nem is tudok vitatkozni ezzel: mire valamivel a fele után eljutnak a heroikus szólóbetéthez, majd az utána elővillantott begyorsulós részhez, kizárt, hogy ne kenjék vele kenyérre azt, aki valaha is vonzódott a klasszikus Helloween örökségéhez. Az ízig-vérig germánosan nagyívű zárás már csak (sör)hab a tortán, de Hansentől ez is autentikus, egy pillanatig sem merül fel, hogy ne lenne minden hang a helyén. Ez bizony mestermunka úgy, ahogy van.

A nagyszabású nyitás persze egyben valami még nagyszabásúbb kezdete is egyben. Dirk: „A lemez központi témaköre a szabadság, amely a valóságban nem létezik. Emögött mindenféle társadalmi, pszichológiai és fizikai okok húzódnak meg, de a lényeg, hogy a szabadságról mindnyájan csak álmodozunk. Aztán egy idő után nem elég a képzelet, és szeretnénk létrehozni az ígéret földjét, amit megálmodtunk. Ez a harc jelenti az album központi témáját: a lázadás, amely a szabadság földjének visszahódításáért folyik. A sztori a felkelés kitörésével kezdődik, erről szól a Rebellion In Dreamland." A Man On A Mission jellegzetes, kétlábdobos teuton speedelése összekeverhetetlen Hansen-metál, ismét a '80-as évek Helloweenjének világa, amely ugyanakkor helloweenebb volt az ekkori, Deris-féle Helloweennél. És persze ízig-vérig pozitív energia feszíti. Kai: „A Sigh No More idején érződött a zenémen, hogy nem vagyok elégedett a dolgokkal. Akkoriban néha még az is felmerült bennem, hogy felhagyok a zenéléssel. Cinikus lettem, nem élveztem az életet, de aztán rádöbbentem, hogy ez az egész sehová sem vezet. Persze mivel sokat gondolkodom, ma sem vagyok mindig boldog, de ma már az a fő célom, hogy őszinte legyek magammal szemben, és ne csak sodródjak az eseményekkel."

A Fairytale egészen rokon power/speed-indulóként startol és folytatódik, a valódi meglepetést az jelenti benne, hogy szűk egy perc alatt a végére is érnek. Az All Of The Damnedben pár fokozattal visszavesznek, ez a darab egyértelműen a Judas Priest-ihlette vonal képviselője, de a feszes riffelésre természetesen védjegyszerű, sztorimesélős Hansen-melódiák érkeznek. Kiváló darab tökéletesen elkapott szólóval, amelynek egy-két momentumában még a Queen hatása is tetten érhető, de ebben sincs semmi meglepő, hiszen Kai őket is elég gyakran emlegette. A Rising Of The Damned atmoszférikus átvezetője után érkező, zeneileg Rubach által jegyzett Gods Of Deliverance pedig valahol átmenet a lendületes és a lábdobokat megdolgozó témák között. Az együtténeklős kórus vérbeli német heavy metal, ezt leszámítva viszont egyáltalán nem tipikus darab, a gonoszul ide-oda facsart verzeriff pedig különösen gyilkos.

A Schlächter által szerzett Farewell zongorás bevezetőből kibontakozó lírája megint nem kevés Queent rejt, és ugyan Kai messze nem Freddie Mercury, hangja itt is tisztán, őszinte szenvedéllyel cseng, és még limitált adottságaival is képes a kellő érzelmi töltettel felvértezni a dalt. Kiváló tétel, amely a középrészben ráadásul megint olyan irányba kanyarodik, amire nem feltétlenül számítana a hallgató. (A számban egyébként Hansi Kürsch is vokálozott a Blind Guardianből, akik szintén nagyjából a Land Of The Free-vel párhuzamosan jelentették meg saját addigi legjobb lemezüket, az Imaginations From The Other Side-ot.) A Salvation's Calling ehhez képest még a döngölősebb, modernebb témákat is felvillantó középrész és szólóblokk ellenére is tipikusabb szám, de stílusgyakorlatnak ez is kitűnő.

A lemez egyik legnagyobb durranása persze ezzel együtt is a címadó szám, ahol – akkoriban igazi underground szenzációként – maga Michael Kiske szegődik Hansen mellé énekfronton. „Michaellel már azelőtt felvettük ismét a kapcsolatot, mielőtt kirúgták volna a Helloweenből", mondta ekkoriban Hansen. „Ő keresett meg, mert nem akart rosszban lenni velem, addigra ugyanis rájött, hogy nem feltétlenül én voltam a hibás a régi dolgokban. Nagyjából ugyanazért akart távozni a zenekarból, mint előtte én, de mielőtt megtehette volna, kirúgták. Mivel manapság sokkal jobb a viszonyunk, megállapodtunk, hogy ismét kellene közösen zenélni." Ekkoriban többször is felmerült a pletyka, miszerint előbb-utóbb Kiske lesz majd a Gamma Ray énekese, ennek azonban nem volt komoly alapja, már persze amennyiben hihetünk az érintetteknek. Én a magam részéről hiszek, elvégre eléggé közhelyszámba megy, mennyire más pályán járt fejben és szívben ekkoriban, majd az utána következő hosszú-hosszú években is Kiske. Mindenesetre a speedelést epikus ízekkel ötvöző dal így is óriási, és Michael jellegzetes magasai tényleg sokat tesznek hozzá.

A The Saviour átvezetéséből kibontakozó Abyss Of The Void kalandozósabb, kevésbé nyilvánvaló bevezetőből vált át fémesen zakatoló, mégis védjegyszerű, meseszerű Hansen-dallamokkal és bombasztikus vokál-, illetve szimfo-hatású billentyűs megoldásokkal operáló darabbá. Utóbbiakért az egész albumon Sascha Paeth felelt, aki akkoriban még természetesen elsődlegesen a Heavens Gate agyaként volt ismert, nem pedig stúdiós guruként. Ahol jelen volt, elég sokat hozzátett a lemezhez, megoldásai a lemez kevésbé nyers, letisztult, a dalokon végigvonuló sztorihoz passzoló hangzásához is jól mennek. Rubach: „Eredetileg nyersebb hangzást képzeltünk el, a szólók, a gitárdíszítések, a himnikus kórusok azonban megváltoztatták a megszólalást. Jóval tisztábban és erőteljesebben szól a lemez, mint az Insanity And Genius album. Én inkább a tiszta, erőteljes riffek híve vagyok, Kai viszont imádja ezt a bombasztikus, nagyzenekari megszólalást, és a Gamma Ray az ő bandája." Hansen: „A nagy komolyzenészek közül rengetegen németek voltak: Beethoven, Wagner és a többiek. Szóval valami biztosan van a vérünkben vagy az időjárásban, ki tudja... Ugyanakkor Németországnak nincs igazi rockzenei öröksége. Még mindig csak keressük az utunkat a rockzenében, és lemásoltunk bizonyos dolgokat, például a NWOBHM-hullám bandáit. De lassan azért csak kezd kialakulni a saját jellegzetes hangzásunk..."

A Time To Break Free ehhez képest ismét karcosabb élt villant, a riffelés itt egyértelműen a '80-as évek elejének Judas Priestjét hozza, és ha mindez nem lenne elég, itt a fő énekszólamért is végig Kiske felel – azt hiszem, ehhez nem kell mit hozzáfűznöm, tökéletes darab úgy, ahogy van. Ezután pedig már csak a zeneileg újfent Rubach által jegyzett Afterlife marad, amelyben címéhez passzoló módon rejlik valami sajátosan álomszerű és ködös, pedig egyébként ez is kimondottan húzós darab, ahol egy tökéletesen megformázott staccato riff viszi a prímet, meg persze Hansen védjegyszerű énekdallamai. Nálam mindig is nagy kedvenc volt, még ha nem is feltétlenül jellemzi maradéktalanul az anyag egészét. (Kai egyébként a lemez megjelenése előtt néhány hónappal öngyilkosságot elkövetett egykori helloweenes kolléga, Ingo Schwichtenberg emlékének ajánlotta a számot.)

A lemez sikere ilyen alapozással gyakorlatilag borítékolható volt: a rocksajtó hatalmas lelkesedéssel fogadta a Land Of The Free-t, a zenekar körül pedig gyorsan felforrósodott a levegő. Mindehhez a Rebellion In Dreamland klipje is hozzájárult, amelyet az európai MTV Headbanger's Ballja is rendszeresen nyomott ekkoriban. Magát a videót egyébként Magyarországon forgatták, bár a végeredmény összességében azért elég borzalmas lett a low-budget kosztümökkel, amelyek láttán az ember ösztönösen is korabeli pornófilmekre asszociál, és még a legártatlanabb hozzáállással is végig arra számít, hogy a kamera mindjárt átsvenkel egy análjelenetre Angelica Bella vagy Elizabeth King főszereplésével. És ha esetleg valaki most a régiségére hivatkozna, ki kell ábrándítanom: ez a videó már a maga idejében, az én akkortájt 14-15 éves fejemmel is kiábrándítóan gagyinak tűnt, hiába nyűgözött le a dal első hallásra is.

A Land Of The Free-ből végül közel 200 ezer darab fogyott világszerte, és viszonylag gyorsan a Gamma Ray addigi legnagyobb példányszámban elkelt albuma lett. A csapat ázsiója továbbra is német nyelvterületen, illetve a Távol-Keleten bizonyult a legnagyobbnak, ám határozottan megindultak vele a térképen Európa egyéb területein is. A fogadtatás olyan kedvezően alakult, hogy 1996-ban még egy élő anyag is kijött tőlük Live '95 címmel. Hansen: „Kicsit tartottam előzetesen a turnétól, mert nem tudtam, hogy bírja majd a torkom a folyamatos kiképzést. Rendelkeztem bizonyos kellemetlen tapasztalatokkal, hiszen a korai Helloween-időkben elég sokat koncerteztünk, és le is strapálódott közben a hangom. Csakhogy akkoriban még nem ismertem a megfelelő technikákat. Most már a hosszú turnézás sem tudta kikészíteni a torkomat, mert rengeteget tanultam az éneklés technikájáról a közben eltelt időben. A koncertlemezről ugyanakkor pont a nehéz énektémák miatt maradt le néhány Gamma Ray-klasszikus, mert néhány nótát kezdetben inkább kihagytunk a programból. De mire Japánba értünk, már annyira magabiztos voltam, hogy a Heaven Can Waitet vagy a Dream Healert is be mertem vállalni."

Valahol bizarr, hogy egy ilyen sikersztori kellős közepén komoly személyi változásokra került sor a felállásban, mégis így történt: Rubach már a turné vége előtt, Nack pedig a koncertezés befejeztével távozott. Hansen: „Dirk valójában inkább basszusgitáros, már az első Gamma Ray-album két dalában is basszusgitározott vendégként, viszont akkoriban másodgitárosra volt szükségünk, így erre a posztra szállt be nálunk. De egyre inkább úgy érezte, hogy nem ez az igazi terepe. Az a vicces a dologban, hogy Jan viszont valójában, a felfogását tekintve inkább gitáros volt. Azt szerettük volna, ha nem változik a felállásunk, Jan viszont valamiért nem látott ebben fantáziát, és inkább kilépett. És ugyan mindketten az Anesthesia nevű zenekarból kerültek hozzánk, amely ismét dolgozni kellett, Thomas inkább azért ment el, mert egy soul/pop-zenekarban is dobolt, és saját projektjeként inkább arra akart koncentrálni."

A turné utolsó szakaszában Schlächter már basszerként játszott a színpadon, másodgitárosnak pedig Henjo Richter csatlakozott hozzájuk. A csapat nem sokkal később Dan Zimmermannban találta meg fix dobosát, és a Gamma Ray végül ebben a felállásban vált a '90-es évek második felében kibontakozó új underground heavy metal hullám egyik vezető zenekarává. Az 1997 augusztusában megjelent Somewhere Out In Space albumban minden együtt is volt ehhez, bár a csapat – nagyon okosan – nem akarta vele megismételni a Land Of The Free-t. Kai: „A Land Of The Free nagyon komoly respektet hozott a zenekarnak, és mindenkinek megmutatta, hogy a Gamma Rayjel számolni kell. Másrészről viszont, ha készítesz egy olyan lemezt, ami nagyjából mindenkinek tetszik, utána az emberek automatikusan azt várják majd, hogy a következő ugyanolyan lesz. Ami természetesen kizárt, hiszen egy zenész nem akarja mindig ugyanazt és ugyanazt ismételni, mert unalmas lenne, hanem inkább kipróbál a zenéjén belül más dolgokat is. Ha pedig esetleg mégis megpróbálkoznál vele, mindenki érezné, hogy a végeredmény kiszámított, megtervezett és már nem izgalmas." Jellemző, hogy az új mozgalom vezéralakja, a Hammerfall is Hansenék nyitóbandájaként bonyolította le első komolyabb európai turnéját.

Szerintem egyértelműen ezek voltak a Gamma Ray legjobb, legtermékenyebb évei. A csapat a Land Of The Free-vel, a Somewhere Out In Space-szel és az 1999-es Powerplanttel igazi mesterhármast alkotott, ezekbe a lemezekbe tényleg a legrosszabb indulattal sem tudnék belekötni, mindhárom ott van a valaha kiadott legkerekebb, legjobb német heavy metal kiadványok között. Az évtized végére a Gamma Ray már Európa- és Ázsia-szerte többezres csarnokokat megtöltő címlapbandának számított, vagyis Hansen kitartása, eltökéltsége hosszabb távon meghozta a kívánt eredményeket. Ezzel együtt később nálam már nem voltak annyira radaron: a 2001-es No World Order! nem hozott igazán újat, és belekötni ugyan nem tudtam, de messze nem hallgattam annyit, mint elődeit, a 2005-ös Majestic pedig szinte teljesen elkerült. Utána meg kifejezett szarvashibaként értékeltem, amikor a csapat 2007-ben előrukkolt a Land Of The Free második részével. Kai: „A Majestic igen sötétre, agresszívre sikeredett, így aztán megint valami mást szerettünk volna csinálni. Amikor meghatároztuk, merre induljunk el a következő albummal, több dologban is egyetértettünk: nem akartunk túl szerteágazóak lenni, és abban is egyetértettünk, hogy az anyagnak derűsebbnek, pozitívabbnak, felemelőbbnek kell lennie. Így aztán a beszélgetések során valahogy mindig a Land Of The Free-hez kanyarodtunk vissza, mert ezzel tudtuk a legjobban leírni, mit szeretnénk elérni. Innen pedig már adta magát az ötlet, hogy akkor készítsük el a Land Of The Free második részét, vagy legalábbis próbálkozzunk meg vele."

Tedd, vagy ne tedd, de soha ne próbáld, szól az örökérvényű bölcsesség. A második részről a korabeli kritika óta sem változott a véleményem, főleg, hogy utána, 2010-ben minden idők alighanem legrosszabb Hansen-albuma következett a teljesen ötlettelen, üres, megfáradt To The Metallal. A 2014-es Empire Of The Undead már jobban sikerült, de a csapat azóta nem rukkolt elő új zenékkel, a rajongók által oly régóta várt Pumpkins United turné pedig végül elszólította Kait saját gyermekétől. A Gamma Ray jelenleg inaktív, és egyelőre nincs okunk azt feltételezni, hogy belátható időn belül visszatérnének. A héttagú Helloween bevallottan tartós jelenlétre akar berendezkedni, emellé pedig aligha fér be egy másik fullosan vitt zenekar.

Értelmezés és személyes preferenciák kérdése is, miként éljük meg mindezt. Szerintem a Gamma Ray alapvetően lefutotta a saját köreit, a legjobb lemezeiket nyilvánvalóan kiadták magukból a '90-es évek második felében, így ki tudok egyezni a jelenlegi helyzettel. Az említett mesterhármasból nehezen tudnék kedvencet megnevezni, mert ahogy írtam, mindegyik tökéletes, de ha nagyon muszáj, valószínűleg a Land Of The Free-t választanám. Maga Kai is különleges anyagként tekint az albumra a mai napig: „A Land Of The Free olyan időszakban készült, amikor ezt a fajta heavy metalt tulajdonképpen halottnak nyilvánították. Majdnem ott tartottunk, hogy ha egy dobos előállt egy kétlábgépes témával, az emberek azt mondták: na, húzzál már innen, haver... Mindenütt csak Kurt Cobain nevét lehetett hallani, minden az alternatívabbnál is alternatívabb zenékről szólt. Mi viszont nem törődtünk ezzel, és elkészítettük a lemezt, ami nagyon sikeresnek bizonyult – ez nemcsak örömteli volt, hanem különlegességnek is számított azokban az években. Szerintem végül a közönség is a Land Of The Free révén fogadta el a Gamma Rayt valódi zenekarként ahelyett, hogy Kai Hansen projektjeként tekintettek volna rá."

Germán vonalon bizony a mai napig etalon ez az album.