Shock!

Nem vita kérdése, hogy Kai Hansen élő legenda, akinek a klasszikus Helloween és Gamma Ray albumokért minden körülmények között kijár a maximális tisztelet, ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy tévedhetetlen. Miután a '90-es évek közepén Kai elragadta a mikrofont a nála technikailag sokkal jobb képességű, ám sarkos Ralf Scheeperstől, a Gamma Ray folyamatosan egyre jobb albumokat csinált, alaposan hozzá is járultak a tradicionális heavy metal életben tartásához, majd újonnani megerősítéséhez.

Aztán érdekes módon pont a már kedvezőbb külső körülmények között, 2001-ben kijött No World Orderrel látszottak beállni alapjáratra... A következő Majestic előtt már négy teljes évnyi laufot és rákészülést hagytak maguknak, de az eredmény így sem lett sokkal izgalmasabb, a legutóbbi Land Of The Free II anyagnál pedig eljutottunk odáig, hogy elkezdtem a fejemet csóválni. Eleve rossz ötletnek tűnt folytatást írni a '95-ös eurometal klasszikushoz, de ha már megtették, többre is futhatta volna tőlük a megszokott Gamma Ray klisék visszaöklendezésén kívül...

Jó híreim most sincsenek, a To The Metal hallatán ugyanis a fejcsóválás mellé már legyintés is társul. Ez az album ugyanis számomra a Gamma Ray eddigi mélypontját jelenti. Ilyen zenészek esetben nyilván nem hallgathatatlan a végeredmény, de egy Kaihoz hasonló formátumú dalszerzőtől jóval többet várnék attól a fantáziátlan, üres önismételgetéstől és vérszegény közhelyhalmaztól, amit itt társai élén elővezet. Az anyag minimum fele olyan hatást kelt, mintha csak az utóbbi években felgyülemlett, de végül lemezre nem került töltelékdalokat pakolták volna egybe rajta. Nem az a bajom, hogy nem újítanak, elvégre Kai is elmúlt 47 éves, nem kell feltalálnia a spanyolviaszt, tett már eleget a heavy metalért a '80-as évek fénykorában és a '90-es évek ellenséges közhangulatában. Az utolsó album után már annak is örülni tudtam volna, ha csinál egy olyan tipikus Gamma Ray lemezt, mint az azt megelőző kettő... Ezekkel az invenció legkisebb szikrájától mentes, ötlettelen és karakter nélküli szerzeményekkel azonban nem tudok mit kezdeni. Mintha csak egy halvány fénymásolatot kaptunk volna a régi albumokról...

Pedig az Empathyval még ígéretesen is indul a To The Metal, Kai összekeverhetetlen és szerethető fahangján nem kicsit halfordos dallamokat hoz a bevezetőben, de jók a zakatolós riffek is. A refrén azonban már furcsán nem visz sehová, és ez sajnos a folytatásban is általános marad: mindenütt akadnak bomba riffek, remekül elcsípett tempók, amikből aztán jól nem hoznak ki semmit. Az egyik kivétel pont a másodikként érkező All You Need To Know védjegyszerű speed-témája, amiben nem kisebb figura vendégszerepel, mint maga Michael Kiske, de a dal szerencsére nem kizárólag ettől erős. Szándék szerint vélhetően a Time To Live-nek kellene betöltenie itt a Send Me A Sign szerepét, de hiába pofásak ezek a hard rockba oltott Judas Priest riffek, ha a refrénben és úgy általában a nóta egészében nincs meg az a potenciál, ami ügyeletes slágerré tehetné. A nagyon durván a '80-as évek első felének Judas Priestjét idéző címadóról sajnos még ennyit sem tudok elmondani. Ennek az ökölrázós, barázdabillegetős témának körülbelül annyi az egyetlen erőssége, hogy tényleg baromira priestes. Őszintén kíváncsi vagyok, hány percbe telhetett megírni, ha tízre tippelek, lehet, sokat mondok...

A monumentális bevezetőből kibontakozó, speedes Rise lényegesen jobb, de valami ebből is hiányzik, ami igazán kiugróvá tehetné, a Mother Angel pedig ugyanabban a betegségben szenved, mint a Time To Live. A hard rockosan szellős kezdés hallatán az ember dörzsöli a kezét, hogy na, ebből végre kisülhet valami, de már a bridge-nél azon veszi észre magát, hogy unatkozik, a dögletesen vérszegény, fáradt refrén pedig egyszerűen nem méltó Kaihoz. Itt még ő maga is olyan hatást kelt, mint aki baromira unja az egészet... A Shine Forever lendülete szerencsére felpörgeti kicsit a hangulatot, bár a kórus ebben is lehetne izmosabb, a Deadlands azonban kiköszörüli a csorbát és visszahozza az életkedvet aránylagos fogósságával, remek szólóival. Ha az egész album hozná ezt a színvonalat, egy rossz szavam sem lenne: semmi olyan nincs a nótában, amit még ne hallottunk volna ezerszer a Gamma Raytől vagy ifjabb követőitől, de a klisék mellől az a bizonyos szikra sem hiányzik. A szintén gyorsabb Chasing Shadowsról is csak jókat tudok mondani, így nagy kár, hogy az igazi mélypontot épp a végére tartogatják a No Need To Cry balladájával, ami nemcsak kínosan banális, de rémisztően giccses is lett. A dal Dirk Schlachter basszusgitáros elhunyt édesapjának állít emléket, de Hansen fantáziátlan énekdallamai és a nyálasan nagyívű refrén sajnos büntetően rosszak. Szerencsére az akusztikus gitáros, erősen a '70-es évek nagyjait idéző középrész és az abból kibontakozó rövid, de erős szóló valamelyest megmentik a mundér becsületét.

Talán rosszindulatúnak tűnhetek, pedig alapvetően mindig is kedveltem a zenekar albumait. De ha egy teljesértékű kiadvány volt a cél, nem pedig a Gamma Raytől bármit bekajáló németországi rajongótábor faarcú, jéghideg bezsebelése, a To The Metalból legfeljebb egy EP-t lehetett volna kihozni. Őszintén sajnálom, hogy ilyet kell mondanom, de Kai Hansen megfáradni látszik...