Shock!

Bármennyire is hihetetlen, Gary Moore saját jogon még nem szerepelt a Klasszikushock rovat hasábjain, mindössze a Thin Lizzy Black Rose mesterműve kapcsán ejtettünk szót eddig az észak-ír gitárprófétáról. Pedig páratlanul gazdag szólókarrierje épp elég okot szolgáltatott ahhoz, hogy ne így legyen, hiszen örökérvényű lemezek egész sorával ajándékozta meg az európai hard rock, majd a blues szerelmeseit. Mivel idén töltötte be harmincadik születésnapját az a korong, amivel Gary pontot tett a hard rock zene világában való ténykedésére, kézenfekvőnek tűnik megemlékezni az After The Warról, ami az 1985-ös Run For Cover és a két évvel későbbi Wild Frontier mellett ma is a legnépszerűbb Moore-anyagnak számít a rockrajongók körében. Az album készítésének körülményeit Gary egykori hű fegyverhordozója, a jelenleg ismét a UFO soraiban zenélő Neil Carter billentyűs-gitáros segítségével göngyölítjük fel.

Gary Moore 1968 és 1971 között a Skid Row névre hallgató dublini bluesrock-banda tagjaként tett szert nemzetközi ismertségre. Miután kiszállt, megalapította saját csapatát The Gary Moore Band néven, és 1973-ban ki is jött bemutatkozó lemezük Grinding Stone címmel. A projekt nem bizonyult hosszú életűnek, mivel Gary régi cimborája, Phil Lynott hívására beszállt tüzet oltani a Thin Lizzybe. Phil és Gary még a Skid Row-időkből ismerték egymást, hiszen 1967-68-ban maga Lynott is lehúzott egy évet a zenekarban. Amikor 1973 szilveszterén, egy koncert után Eric Bell benyögte az unalmast, Phil azonnal Garyhez fordult segítségért. A turnét már a Lynott-Downey-Moore-trió fejezte be és Gary egészen '74 áprilisáig a bandában maradt. Három új dalt dolgoztak ki közösen a Nightlife albumhoz, melyek közül a Still In Love With You végül Gary játékával került fel a lemezre.

A gitáros következő bandája a Jon Hiseman által vezetett Colosseum II volt, amelyben progresszív jazzrockot játszott '75-től '78-ig, közben azonban másodszor is kihúzta a Lynottot a csávából, amikor Brian Robertson alkoholproblémái miatt gitáros kellett a Queen három hónapos észak-amerikai turnéján vendégeskedő Lizzybe 1977 legelején. A következő évben dolgozott Andrew Lloyd Webberrel, valamint felvette első igazi szólólemezét Back On The Streets címmel, majd '78 nyarán harmadízben is a Thin Lizzy gitárosa lett. A már említett Black Rose album felvételeit követően, az amerikai turné kellős közepén viszont újra lelépett Lynott mellől, hogy immár kizárólag a saját dolgaira koncentrálhasson.

G-Force néven összehozta saját bandáját és leszerződött a hírhedt Don Arden által vaskézzel irányított Jet Recordshoz, miután megcsípett egy kiváló turnés lehetőséget: a Van Halen számára kellett volna nyitni. A bandához gyorsan leakasztotta Mark Nauseef ex-Lizzy/Gillan/Elf-dobost és az éppen szabad vegyértékű Glenn Hughest, utóbbi azonban olyan lerobbant állapotban volt, hogy ki kellett cserélni a Captain Beyond énekesével, Willie Dee-vel. A triót a sessionista Tony Newton egészítette ki, aki a Motownban és a Lifetime-ban pengetett korábban. A G-Force a lemez megjelenését követően azonnal feloszlott, Gary pedig Greg Lake-kel kezdett zenélni. Ugyanebben az időszakban történt, hogy Don Arden Ozzyval szerette volna összeboronálni a gitárost, a frigyből azonban szintúgy nem lett semmi. Gary szólópályája istenigazából a Virgin kiadóval 1982-ben kötött szerződést követően vett lendületet, bár a zenészek továbbra is egymásnak adták a kilincset a csapatában: többek között Tommy Aldridge, Jimmy Bain, Charlie Huhn és Don Airey is játszott vele. A felállás az akkoriban inaktív Deep Purple dobosa, Ian Paice, illetve a Whitesnake hajdani basszusgitárosa, Neil Murray csatlakozásával kristályosodott ki valamelyest. Velük készült az 1982-es Corridors Of Power, a következő évben pedig csatlakozott Neil Carter billentyűs-gitáros, aki korábban három stúdióalbumot készített a UFO tagjaként, majd a Trevor Rabin producelte szupergroup, a Wild Horses soraiban tevékenykedett.

Carter a Victims Of The Future albumon mutatkozott be a másik későbbi alapember Bob Daisley basszusgitárossal egyetemben, és belépőként egyből megírta Moore-ral az Empty Rooms gyönyörű balladáját, amellyel gyümölcsöző együttműködés vette kezdetét a két zenész között. A szélesebb közönségsiker felé vezető úton a fordulópontot azonban az 1985-ös Run For Cover lemez jelentette. Sokak szerint – közéjük tartozom én is – a komoly személyi apparátust megmozgató album Gary legjobb rocklemeze, ami lehet, hogy kommerszebb hangot ütött meg, mint elődei, ám vitán felül áll, hogy dalok és a zenészi teljesítmények tekintetében is méregerős alkotás, másodpercnyi üresjárat nélkül. Habár Glenn Hughes hangja négy dalban is szárnyal, a basszusgitárt pedig öt tételben kezeli, a legnagyobbat mégis a Phil Lynott-tal közösen elkövetett Out In The Fields és a Military Man című Grand Slam-nóta ütötte. Az elkeseredett Lizzy-tábor persze ennek megfelelően egy emberként vetette rá magát a korongra. Az öt különböző producerrel – Gary mellett Peter Collins, Beau Hill, Mike Stone és Andy Johns feleltek a zenei rendezésért – készült Run For Cover máig a legsikeresebb Moore-album, amely előkelő helyet foglal el a legjobb '80-as évekbeli rocklemezek listáján is. A kelta világ felé tendáló folytatás, a '87-es Wild Frontier dobgéppel készült dalai okán kissé felemásra sikeredett az erőtlen hangzás miatt, de dalok tekintetében ez is jól eltalált anyag volt, amely megerősítette Gary pozícióját az európai rockszíntér első vonalában. A turné stockholmi állomásán egy zseniális koncertvideó is készült, amit valamiért sosem konvertáltak át hivatalosan VHS-ről DVD-re, mindenesetre az igazi fanok között azért komoly respektje van a bootleg verziónak is.

Az idén jubiláló After The War megírásakor Gary és társai nagyon hasonló recept szerint dolgoztak, mint az előző két sikerlemeznél, a '89-es eresztés pedig szinte tökéletes keresztmetszetét adta a Run For Cover és a Wild Frontier világának. Míg a kelta beütések továbbra is jelentőségteljes keretet biztosítottak az anyagnak, addig a produkció nagyszabású jellege inkább a Run For Covert idézte, ugyanakkor jelzésértékkel már a későbbi éra körvonalai is kezdtek felsejleni rajta. A dalok írását Gary Neil Carterrel kezdte, és itt át is adom a szót a billentyűsnek: „Elég sok dalt írtunk közösen arra a lemezre. Egy hónapra felmentünk Dublinba, csak ő és én, ami rengeteg demót eredményezett. Jó szívvel emlékszem vissza erre, nagyon jól kijöttünk. Mivel sok dalt írtunk meg együtt az évek során, ennek köszönhetően kialakult egy bizonyos metódus, amit általában követtünk. Az esetek többségében egymagam kezdtem neki az írásnak, aztán az ötleteimet megmutattam Garynek. Ő erre kimazsolázta azokat a részeket, amik megtetszettek neki, vagy amire éppen szüksége volt. Lehetett ez bármi, riff vagy dallam, a lényeg mindig az volt, hogy beilleszthesse valami befejezetlen dal vázába vagy éppen egy teljesen új darabot építhessen köré. Sokszor persze olyannyira megváltoztatta a témáimat, hogy a végén már rájuk sem ismertem, de ő már csak ilyen volt!"

Peter Collins producer, tanulva az előző anyag fiaskójából, ellentmondást nem tűrően kormányozta vissza a megszólalást ahhoz a bombasztikus hangzáshoz, ami a '85-ös művet jellemezte. Ehhez segítségére volt Duane Baron, aki a keverést végezte, de nyilván szükség volt egyéb kompetens társakra is, elsősorban dobosokra. A stúdiózást Dániában kezdte a gitáros Neil Carterrel és egy Roland Kerridge nevű programozóval, és noha súlyos dobos-fóbiában szenvedett, végül belement abba, hogy hús-vér ütős is szerepeljen a dalokban. Többek között Cozy Powell, Simon Phillips és Brian Downey kapták feladatul a lemezanyag dinamikussá tételét, amit meg is oldottak, de nem akármilyen áron. Tudni kell, hogy Gary a dobtempókat is szerette maga komponálni, mert így jobban kontroll alatt tarthatott mindent, ezért készült például a Wild Frontier dobos nélkül. A korabeli pletykák szerint a gitáros a legtöbb dobtempóért felelős Cozy Powell-lel óriási harcokat vívott a stúdiómunka során, és ezt a billentyűs is megerősíti: „Egy online fórumon egyszer már bajba kerültem amiatt, hogy erre a kérdésre túl őszintén válaszoltam! Az igazság, hogy Cozy kiváló ember volt, és természetesen önálló jogon is legendának minősült, mindazonáltal a cipők, amiket Gary szánt neki, túl kicsinek bizonyultak a lábaira, ha érted, mire gondolok. Gary rengeteg munkát fektetett abba, hogy kialakítsa a dalok dobtémáit, Cozy azonban a maga ura volt, és nem vette figyelembe Gary irányelveit: ment a saját feje után és azt ütötte, amit jónak látott. Természetesen érthető volt, hogy ellenállt, de ez rossz vért szült közte és Gary között, a próbákon pedig mindannyian ittuk ennek a levét. Egyre rosszabb és rosszabb lett a hangulat a csapatban. Nagyon sajnáltam, mert akárcsak Glenn Hughes esetében, a Cozyval való együttműködés is óriási lehetett volna. Sokkal több volt ebben a kollaborációban, mint ami végül kisült belőle. Amikor Cozy a turné előtt lelécelt, azt szerettem volna, ha visszajön Eric Singer, de az idő ellenünk dolgozott, úgyhogy gyorsan szükségünk volt valakire. Chris Slade segített ki minket, aki remek munkát végzett, és mellesleg mindent úgy csinált, ahogy Gary előírta neki... Persze ez a sztori szemernyit sem von le Cozy Powell érdemeiből, mert tényleg ragyogó dobos volt, csak éppen túl erős egyéniségnek bizonyult Gary számára."

Akárhogy is történt, a tempókba éppúgy nem lehetett belekötni, mint a zeneanyagba. Kelta dallamokat feszegető instrumentális darabokkal foglalta keretbe a dalcsokrot a gitáros, ez a Dunluce két része, amivel tulajdonképpen megszabta az egész korong arculatát. Iskolateremtő játéka teljes pompájában vonult fel eme tételekben, hatalmas pátosz áradt a hangszeréből. Talán egy gitáros van még a bolygón, aki Garyhez foghatóan képes lírát gitározni, ez a valaki pedig nem más, mint Jeff Beck. A Dunluce első részét követően a címadó After The War indította be az albumot, ami nagyjából ugyanarról a tőről fakadt, mint a Run For Cover dal. Lendületes, himnikus darab óriási refrénnel és csodás szólókkal. Eszelős gitározás határozta meg a Simon Phillips dobjátékával megalapozott Speak For Yourself perceit, ami Gary valaha írt legsúlyosabb szerzeménye: a halálosan kemény, sebészi pontosságú riffelés egészen a Judas Priest világáig merészkedik. Neil Carter így emlékszik a dalra: „Rendkívül erőteljes téma, ami tipikusnak volt mondható abban az időben. Együtt írtuk, de hogy pontosan mivel járultam hozzá, már meg nem tudnám mondani. Jó példa arra, amit már említettem, vagyis hogy Gary annyira megváltoztatta a témáimat, hogy a végén már köszönőviszonyban sem voltak az eredeti elképzelésekkel."

Az ezt követő Livin' On Dreams könnyedebb, amerikai ízű tétel, ami kábé azt a szerepet töltötte be, mint a Run For Coveren a Once In A Lifetime. Ezután érkezett a lemez egyik leghíresebb témája, a Led Clones, amit szintén Carterrel írt Gary, méghozzá a Led Zep hagyatékát hajmetalos közegbe helyező, és ezzel nagy amerikai sikereket elérő Kingdom Come zenekarról. A maró gúnnyal elővezetett dalt maga Ozzy Osbourne énekelte, a vokálokért pedig Chris Thompson felelt a Manfred Mann's Earth Bandből. „Gary szenvedélyesen gyűlölte a Kingdom Come-ot", taglalja a dal születésének körülményeit Carter. „Ozzy pedig magától értetődő választásnak bizonyult a Led Clones felénekléséhez, hiszen egyrészt tökéletesen passzolt a hangjához, másrészt Garyvel mindig egymás látókörén belül voltak, Sharon egy rövid ideig menedzselte is Garyt. Teljesen természetesen adta magát, hogy Bob Daisley szintén szerepeljen benne, ahogy különböző vokalisták is. Azokban az években amúgy sok vendégénekessel dolgoztunk a stúdióban, az After The War felvételeinél ott volt Chris Thompson, Sam Brown és Andrew Eldritch a Sisters Of Mercyből, a kedvencem viszont egy Judy Tzuke nevű lány volt, aki az Over The Hills & Far Awayben nyújtott kiváló teljesítményt két évvel azelőtt."

A Led Clonest az instrumentális The Messiah Will Come Again követte, ami egy Roy Buchanan-feldolgozás. Akárcsak a The Lonert két évvel korábban, ezt is teljesen sajátossá tette Gary patetikus gitározása, döbbenetes tűz és szenvedély uralja a számot. Magától értetődően rengeteg blues rejlik benne, ezáltal amolyan előfutárnak is tekinthető volt, hiszen nyílegyenesen mutatott az egy évvel későbbi Still Got The Blues irányába. Tónusát tekintve is mértékadó a dal, ez a fajta vastag, Les Paul-os gitárhangzás meghatározta Gary '90-es évekbeli soundját. A tétel lecsengését követően ismét a hard rocké lett terep, mert érkezett a riffelős Running From The Storm, ami struktúrájában erős hasonlóságot mutatott az Out In The Fieldsszel. Akkoriban néhányan nem átallottak Moore szemére vetni, hogy ismétli önmagát, ami bizonyos fokig igaz is volt, ám ettől függetlenül a Running From The Storm zseniális szólókkal megáldott, kiváló szerzemény.

Érdekesen alakult a lemez második fele, mert a This Thing Called Love percei alatt ismét amerikai vizekre evezett a gitáros, a leplezetlenül Van Halen-es shuffle-ütemek és riffek valami olyat eredményeztek, ami addig kevésbé volt jellemző az északír legendára. A Ready For Love hasonlóan laza dallamos rocktémának született, de bluesos alapja okán sokkal könnyebben vállalt közösséget Gary régebbi munkáival. A korong legfontosabb tétele a végén kapott helyet, ez az epikus méreteket öltő, kelta dallamokban dúskáló Blood Of Emeralds, amit szintén Neil Carterrel írt Gary: „Volt egy ötletem, amit a Thin Lizzy Black Rose dala inspirált", meséli Neil. „Imádtam a témát, úgyhogy feldemóztam egymagam otthon, majd komplett formában átadtam Garynek. Mivel nem vagyok szövegíró, mindenképpen szükségem volt arra, hogy megírja az énektémákat. A végleges változat egyfajta kiterjesztése volt az enyémnek. A fő riffet Gary alakította ki, és itt-ott változtatott kicsit a szerkezeten, de összességében azt az irányt követte, amit eredendően kitaláltam hozzá. Talán ez az egyetlen közös dalunk, ami végül tényleg olyan lett, amilyennek szántam. Két fázisban vettük fel, az első rész teljesen különálló entitásként létezett. Hangszerelésében és textúráiban roppant komplikált darab, pedig hallgatva nem tűnik annak. Mindig úgy gondoltam, hogy megérdemelte volna a teljes nagyzenekari hangszerelést, és pár hónappal a halála előtt mondtam is Garynek, hogy csináljuk meg a következő lemezéhez..."

Ahogy Carter említette, a turné előtt Cozy Powell átadta dobszékét Chris Slade-nek, akivel messze nem volt annyira dinamikus a banda élőben, mint Eric Singerrel. Noha arénákban léptek fel masszív teltházak előtt a kontinensen, ekkor már érezhető volt, hogy valami nem stimmel. A zajos siker ellenére Gary éppúgy nem élvezte a körutat, mint billentyűs kollégája, azaz benne volt a levegőben, hogy valami másnak kell következnie. A gitáros villámgyors és radikális elfordulása a hard rocktól sokakból értetlenséget váltott ki, de ha jobban belegondolunk, ez volt a legokosabb, amit tehetett: a '80-as évek végére elmondott mindent, amit a veretes európai rockzene nyelvén el lehetett, a blues pedig mindig a vérében volt, tehát adta magát az újradefiniálás lehetősége, amit kiváló érzékkel ki is használt.

Noha tervbe volt véve, 2011. február 6-i halála megakadályozta Garyt abban, hogy két évtizednyi bluesolást követően visszatérjen a kelta hard rock zenéhez. A Live At Montreaux 2010 koncertalbum három új dala mindenesetre jól mutatta, hogy nem felejtett el parázs rockmuzsikát játszani, és milyen lehetett volna a visszatérő lemez. Bárhogy is alakította a sors, Gary páratlanul gazdag életművével egyedülálló módon alkotott maradandót több műfajban is, ezt már nem veheti el se tőle, se tőlünk senki és semmi. John Norum, John Sykes és Vivian Campbell valószínűleg egyetértene ezzel.