Shock!

„A rock and roll hamis; többnyire kretének éneklik, írják és játsszák." Ezzel az örökbecsű Frank Sinatra idézettel kezdődik a túlzás nélkül legkultikusabb magyar rockfilm, Szomjas György mesterműve, az 1981-es Kopaszkutya. Filmszatíra és road movie, szociográfia és koncertfilm, mindez egyszerre és külön-külön is, egyszóval igazi beskatulyázhatatlan műalkotás. Halhatatlan jelenetek tárházát nyújtja, gondoljunk csak például az isten háta mögötti művházban kábé öt életunt, és a műsor iránt tökéletesen érdektelen néző előtt teljes erőbedobással Bye Bye Johnnyt játszó Coloradóra, vagy éppen arra a jelenetre, amikor az egyik gitáros (Szénich Janó) lyukas zoknis lábával a vécécsészébe állva mos lábat. Vagy ott van a legkultikusabb, egyben fokozhatatlanul szürreális momentum, amikor is az önmagát játszó (éppen Magyarországon tartózkodó, és a felkérésre egyből rábólintó) Allen Ginsberg a vidéki kisvárosban, szakadó esőben a földi szenvedésről magyaráz az őt istenítő Énekesnek (Hobo), aki odainti a Főnököt (Schuster Lóri) is. „Ez itt apánk, Allen Ginsberg" mondattal várja az áhítatot, a nevet igazából hova tenni nem tudó Főnök azonban szenvtelen képpel ráz kezet a költővel, szimpla „Béla vagyok" bemutatkozás mellett. Zseniális jelenetsor!

Az igazság persze az, hogy a filmnek valóban elvitathatatlan érdemei vannak – többek között egy igencsak problémás és korábban mások által nemigen ábrázolt új társadalmi réteg, a lecsúszott, szakadt külvárosi fiatalság ábrázolása tekintetében – azonban mégsem ez ugrik be elsőre vele kapcsolatban. Hanem az a közel tökéletes dalcsokor, ami a Hobo Blues Band (illetve zeneileg kevés kivételtől eltekintve Póka Egon, szövegileg pedig természetesen Hobo) nevéhez fűződik, és ami jó tizenkét éven keresztül nem jelenhetett meg hanghordozón. Legalábbis a maga eredeti formájában, hiszen az 1981-ben elkészült, és eredetileg a HBB második lemezének szánt filmzenealbum csak 1993-ban láthatott napvilágot, a Szocialista Blues Múzeuma című box-setben, az első négy HBB-sorlemez társaságában, majd később persze külön is kapni lehetett. De ne rohanjunk ennyire előre, nézzük meg inkább, ki fia-borja is ez a Hobo, a magyar rockzenei élet egyik ikonikus, ám sokszor félreismert-félremagyarázott alakja.

A majd kétméteres, langaléta Földes László 1945. február 13-án – „viharban" - született Újpesten, pontosan azon a napon, amikor a baráti szovjet hadsereg felszabadította Budapestet. Egykoron ígéretes kosárlabdázó-tehetség, majd vegyész-technikus, később történelem-népművelés szakos tanár, nem mellékesen költő, novellaíró, dalszövegíró, aki színdarabokban és filmekben is szerepel. És lassan, nagyon lassan énekes is, bárminemű énekhang nélkül, akinél zenei előképzettségként – elmondása szerint – mindösszesen általános iskolai érdemjegye (hármas) szolgál, illetve első zenekara, egy gyors lefutású kísérlet, az elsődlegesen (természetesen) a Stones hatására létrehozott 1969-es Lepkék és Virágok. Életének tán legnagyobb kettősége, sőt, ellentmondása, hogy a legfelsőbb társadalmi rétegbe születik bele: édesapja egykori partizánparancsnok, majd kommunista képviselő, sőt, miniszterhelyettes, az ifjabbik Földes azonban önmagát hobónak tartja, és a lecsúszott emberekkel érez nagyobb sorsközösséget, kedvenc költője pedig a proletár József Attila (A dilemma egyik legplasztikusabb megjelenítése a Rózsadomb bluesban található.)

Mióta – mezőtúri katonáskodása alatt – először meghallotta az egyik legalapabb blues dalt, Willie Dixon Little Red Roosterjét, a stílus elkötelezett híve, aki ennek megfelelően rajong a Stonesért és a Doorsért, vagy épp Tom Waitsért is. Aztán 1976-ban Zágrábban megnézi a Rolling Stonest, és elhatározza, hogy blues rock zenekart alapít, „soha nem késő"-jelszóval. (Ne feledjük, Hobo 31 éves ekkor, hősei közül ilyen korukra néhányan már abbahagyták, kiégtek, vagy éppen elpatkoltak.) Fontos kitétel még – túl azon, hogy a blues rock ösztönös alapjáig akar visszaásni – hogy valami intellektuálisat szeretne művelni, amibe egyszerre tartozik bele Jimi Hendrix, József Attila, Allen Ginsberg, Jim Morrison és Baksa Soós János megismertetése is a rajongókkal. Ez pedig csak és kizárólag a legprofesszionálisabb társakkal lehetséges.

Az olyanokkal, mint például a kőbányai, és Hobónál jó nyolc évvel fiatalabb, ám a HBB szempontjából második legfontosabb összetevőt jelentő Póka Egon Benedek, aki 1978 novemberében csatlakozik az eredetileg áprilisban, egy Lajos utcai kocsmában megalakult „szombat esti hobbizenekarhoz", és végérvényesen professzionalizálja is azt. A muzikális családból származó Póka egyrészt '78-ra már szépen bedolgozta magát a magyar rockélet sűrűjébe, ismert mindenkit, aki számított, másrészt pedig ő volt az egyedüli tag, aki az akkoriban nélkülözhetetlen ORI-vizsgával is rendelkezett. Egon igencsak agilis természetéhez híven jól át is alakította a zenekart, az alapító csapatból Hobo, és az Ikarusos Kőrös „Buksi" József gitáros kivételével mindenki szélnek lett eresztve, viszont olyan tagok lettek meginvitálva, mint a Radics Béla mellől is ismert Döme Dezső dobos, illetve a nagypofájú vagány, emellett igen profi cuccal rendelkező gitáros, Szénich János. Legvégül pedig a blues koronázatlan királya, a „legfeketébb fehér énekes", a '79-ig csak vendégként szereplő, később rendes taggá avanzsáló Deák Bill Gyula. A nagy példaképek közé pedig – szintén Egon révén - beérkezik a Led Zeppelin és a Cream is.

A HBB nagyon gyorsan rendkívül nagy népszerűségre tesz szert, amit csak növel, mikor Döme Dezső helyére a korábban a P. Mobilban is megfordult Pálmai Zoli érkezik. A hatalmasságok nyilván nem nézik jó szemmel ezt a csoportosulást – miként a Beatricét és a P. Mobilt, azaz a másik két fekete bárány formációt sem – a folyamatokat azonban nem merték megállítani, mivel Hobótól az apja révén – hiába nem beszéltek már egymással hosszú-hosszú évek óta – azért bizony tartottak. Emellett pedig a csapatnak olyan támogató barátai akadtak, mint az Magyar Hanglemezgyártó Vállaltnál (MHV) jól fekvő Presser Pici, valamint Benkő Laci és Kóbor János az Omegából, akik ahol csak tudták, lökdösték előre a csapat szekerét. Ennek volt köszönhető először egy kislemez 1980 elejéről (Rolling Stones Blues/3:20-as Blues), majd ugyanezen évből a legelső nagylemez is, a Közép-európai Hobo Blues.

A bemutatkozó nagylemez remek dalokat tartalmazott – köztük Hobo több olyan öndefiniáló művét, mint a ráolvasásszerű Ki vagyok én?, vagy a vitathatatlan mestermű Közép-európai hobo blues II. - ám valami hihetetlenül csapnivalóan szól. Persze, ez nem volt véletlen, a hanglemezgyár ugyanis úgy döntött, hogy ha már nem tudja megtiltani nekik, hogy lemezük legyen (mint tették azt a Beatrice és a P. Mobil esetében), legalább ellehetetlenítik őket. A stúdióidőt rettenetesen rövidre szabták, a költségeken még menet közben is folyamatosan farigcsáltak, a korábban főleg a korszak abszolút befuttatni kívánt sztárcsapatával, a Neoton Famíliával dolgozó hangmérnök pedig ott szabotálta a lemezfelvételt, ahol tudta. Póka Egon szavaival: „Ahogy a P. Mobillal megtették, hogy nem lehetett lemezük, velünk ezt nem merték megtenni. Nekünk inkább azt mondták, hogy jó, legyen lemez, van rá összesen 200 órátok, miközben például Koncz Zsuzsa kapott 500 órát sok lemezzel a háta mögött. Közülünk pedig korábban egyedül én és Pálmai Zoli voltunk egyáltalán stúdióban, ráadásul volt egy hangmérnökünk, aki rosszindulatú volt, és az volt a dolga, hogy a lemez – amennyire csak lehet, rossz legyen." Pálmai Zoltán: „Bementünk a stúdióba, kaptunk egy hangmérnököt, aki kizárólag a Neotonra kihegyezve gyártotta a tucat diszkóslágereket. Gondolta, ki a faszom ez a banda? Ez volt a hozzáállása. Na, úgy is szól az általa készített felvétel."

Ennek ellenére a lemez hatalmas sikert aratott (közel százezer eladott példány!!), majd bejelentkezett egy ősrégi haver, Szomjas György is, egy már nagyon régen közösen dédelgetett ötlettel: egy szociografikus igényű rock and roll filmet kellene csinálni, egy kitalált zenekar köré építve a sztorit, aminek a tagjait a HBB zenészei játszanák. A zenekaron belüli kettősségre is jól jellemző, hogy Póka az első pillanattól fogva támogatta az ötletet, Hobo viszont nagyon fázott tőle. Végül igaza lett, hiszen pontosan az jött be, amitől félt: a közönség túlnyomó többsége egyszerűen nem fogta fel, hogy amit lát és hall, az nagyrészt fikció, és nem az igazi Hobo Blues Band, a koncerteken pedig pontosan a film dalait kezdték el követelni, Hobo kedvencei, a József Attila-, és Allen Ginsberg- versátdolgozások kárára.

Hobo emiatt minden interjúban igyekszik kihangsúlyozni, hogy ez volt a HBB karrierje során az egyetlen eset, amikor is megrendelésre dolgozott, a dalok egy részét soha nem érezte igazán magáénak, és az, amit a filmben látunk, sokkal inkább a P. Mobil és a Beatrice zenekarra és annak közönségére volt jellemző, mint a HBB-ére. Így került egyébiránt a filmbe a Mobil-főnök Schuster is, akit a pártvezetés annak ellenére simán engedélyezett kábé főszereplőként szerepelni, hogy a Mobilt ott lehetetlenítették el, ahol tudták (egyébiránt néhány pillanatra Nagy Feró is felbukkan). A film és a hanganyag erejéből és minőségéből ez persze semmit nem von le, maximum azt teszi érthetővé, hogy a későbbiek során miért is került el bizonyos számokat annyira a HBB (például Bunkó vagyok, Torta).

A lemez a magyar rockzene egyik legfogósabb és legismertebb gitártémájával indít, ami a címadót vezeti fel, Bill és Hobo váltott énekével, a refrénben pedig a programot adó „Le kell menni kutyába / légy a kutyák királya / ne királyok kutyája!" sorral. A szakadt fiatalokat ez a sor elevenében találta el, nem csoda hát, hogy később a Hobo koncertek egyik legtöbbet kért slágerévé vált a dal. Kicsit furcsa is, hogy azonnal egy hamisítatlan, szájharmonikás blues szerzemény követi, Mississippi Fred McDowell You Gotta Move-jának félig-meddig magyarítása, ami egy kicsit le is ülteti a hangulatot. Ami aztán újfent felpörög a híres Tobacco Road tempós bluesa alatt, ami eredetileg John D. Loudermilk szerzemény, azonban a Nashville Teens tette világhírűvé, és Hobóék is tőlük ismerték. A recept amúgy ugyanaz, mint a You Gotta Move esetén: egy verze eredeti nyelven (nem túl tökéletes angolsággal) előadva, majd a többi szöveg magyarítva. Chuck Berry mindenki által ismert Johnny B. Goode-ja (itt Bye Bye Johnny néven fut) viszont teljesen magyar nyelvű, és jóval energikusabb, mint eredetileg, nem is lehet neki ellenállni, csakúgy, mint személyes kedvencemnek, a hatalmas vonyítást követően berobbanó Farocknak sem. „Tanítottak szépre-jóra, agyamra ment a sok óra. / Nem tudom én, mi a barokk, nem maradt más, csak a farock!" – ahányszor hallom, röhögnöm kell ezen a felütésen, maga a szélvész rock and roll pedig alig két perc alatt rohan tova, megállíthatatlanul és megismételhetetlenül.

A következő dalban aztán végre visszatér Bill, a Király, később védjegyévé váló hajlításaival, és többet nem is kell elmondani ennél, lévén a magyar rocktörténet egyik legismertebb klasszikusáról beszélünk, bőven elég, ha idevésem a címét: Kőbánya blues. A Belladonna követi, a lemez messze legkomorabb darabja, a prostituálttá váló, nincstelen lelenclány története, ami kicsit ki is lóg a dalcsokorból, és erre a hatásra csak rájátszik a viszonylag lágyabb, billentyűkre építő muzsika is. Talán az egy fokkal intellektuálisabb szöveg is hozzájárult ahhoz, hogy Hobo később több interjúban is – némileg meglepő módon - éppen ezt a darabot nevezte meg egyik kedvenceként a lemezről.

A Bunkó vagyok könnyed hülyesége gond nélkül rántja vissza a hallgatót a földre, majd az a külvárosi proli-létet lefestő Édes otthon követi, amiben Bill ismét remekel, és ami már a legelső HBB nagylemezen is szerepelt. Nem csoda, hogy ez a tipikusan billes dal azóta is minden Deák Bill koncert egyik csúcspontja. Az Illatos dalt aztán ismét többen éneklik, újfent könnyedebb hangvétellel, és ugyan nem a legsikerültebb számuk, ám a fő-gitártéma és Szénich Janó szájharmonika játéka itt is egészen kiemelkedő. Ismét Bill érkezik, és ha ő jön, akkor egy komolyabb darabról van szó, így is van, a Tetovált lány is a koncertek nagy kedvence volt, lírai hangvételű, sokszor Led Zeppelint idéző megoldásokkal, és újfent remek herflijátékkal, ráadásul ebben van Bill kedvenc sora is („Csapat csak egy van: Ferencváros!"), amit az újpesti Hobo nem tudom, mennyire csíphetett.

Mivel a változatosság volt talán a fő rendezőelv, újfent egy vidámabb dal jön, a duett-forma minden lehetőségét maximálisan kihasználó Enyém, tiéd, miénk (Bill utánozhatatlan „óóóóó igen"-jeivel), majd a szintén mindenki által ismert Hosszúlábú asszony (a refrén „Téged meg kell kapnom"-ját koncerteken időnként máshogy énekelték) Bill ezerszínű dallamaival, végül pedig a lemez talán leginkább mostohaként kezelt dala, a szexuálisan túlfűtött, humoros Torta. (Egyébként remek szövege miatt talán mondanom sem kell, ez is titkos favoritom.) A lemezt végül – azt keretes jellegbe foglalva - a Kopaszkutya lényegében stúdió-verziójával mindenben megegyező koncertfelvétele zárja, amit 1980. október 6-án vettek fel a tabáni koncerten, ahol több mint húszezer ember gyűlt össze, és talán mondanom sem kell, hatalmas sikert arattak.

Amit arról már szó volt, a lemezt az MHV hatalmasságai nem engedték kiadni, ami azért is több mint érdekes, mivel a filmet viszont „elfelejtették" betiltani hozzá, így az már 1981. szeptember 10-én megindulhatott hódító útjára, amit azonnal meg is tett. Hobo: „Felkérésre készítettük a film dalait, Fogarasi István, a gyártásvezető pedig forradalmi ötlettel kitalálta, hogy mi az egyetlen mód arra, hogy az MHV-t kikerüljük. A zenés filmek zeneanyagára már volt kiadási joga a Filmgyárnak, Bors Jenő és dr. Erdős Péter, az MHV teljhatalmú urai pedig beszartak, hogy 100 százalékos monopóliumuk megdől, és innentől kezdve mások is kiadhatnak majd lemezeket. Kitalálták, hogy a film zenéje botrányos, a közönség szét fogja törni a székeket a moziban, ilyesmi hülyeségeket. Attól is féltek, hogy elveszítik azt a pénzt, amit a lemez kiadása jelent, hiszen az első HBB-lemez százezer feletti példányszámban fogyott. Ma sem tudom, hogyan jutottak hozzá a ki sem adott filmzene egyik kópiájához, ám sikeresen megakadályozták az album megjelenését 1981-ben. A Torta című dal kapóra jött nekik, mivel kiszivárgott, hogy arról a tortáról van szó, amit Hernádi Gyula és Jancsó Miklós Aczél György 60. születésnapjára készíttetett. Belülről kirágnám, mint a fát a féreg – ez a szöveg aztán az ő olvasatukban azt jelentette, hogy a szocializmust rágom szét. El sem jutottunk addig, hogy változtatnunk kellene a szövegeken, mert a lemezt a fenti okokból mindenképpen be kellett tiltatniuk."

Így is tettek, ez azonban a HBB diadalútját nem lassíthatta le, mint ahogy előbb Szénich, majd Kőrös távozása sem – amik leginkább szakmai okokból történtek. Póka Egon: „Elég hamar kiderült, hogy a gitárosok nem tudnak megfelelően gitározni, ezért kezdetben a lemezeken a gitárokat is én játszottam fel. Igen, a szólókat is." Később Egon régi barátja, Tátrai Tibusz kezdetben vendégként, majd rendes tagként való csatlakozása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a HBB elkészíthette mind zeneileg, mind szövegét tekintve fő művét, a dupla Vadászatot, majd a Hobo tán legszemélyesebb szövegeit tartalmazó Esztrádot, és ezzel a zenekar rálépett egy másik útra, ami már sokkal kifinomultabb, intellektuálisabb volt, mint a Kopasz kutya világa. Hobónak még sokáig fájtak a „Nem kell nekünk Vadászat, le kell menni kutyába"!" hangok a koncerteken, később azonban mindinkább keresztülverte akaratát a többieken.

Egon ugyan nem igazán értett egyet a mind inkább módosuló, és a rock hátrányára valóban egyre bluesosabbá váló művészi(eskedő) irányvonallal, ám egészen 1993-ig hűséges társ maradt. Igazából pont addig az évig, amikor is a Kopaszkutya végre teljes valójában megjelenhetett (darabokban addigra már lényegében minden egyes dal elérhető vált valamilyen formában). Zárszóul álljanak is itt az ő mondatai: „A HBB-t később teljesen azonosították a Kopaszkutya zenekarral, amit Hobo gyűlölt, és próbálta háttérbe szorítani azokat a dalokat. Szerintem ebben tévedett, mert részben a film, részben az akkori dalok miatt nagyon komoly státuszunk lett a magyar zenei életben. A Kopaszkutya és a Vadászat után egyszerűen nem volt ellenfelünk. Ezt aztán két irányba lehetett továbbvinni, és vittük is: Bill a kutya-vonalnál maradt a Rossz vérrel, Hobo pedig tolt minket tovább egy művészibb irányba az Esztráddal. De mindkettőhöz a Kopaszkutya volt a közös eredő."

Ami számomra mindmáig talán a legerősebb magyar blues rock lemez, és ráadásul – ahogy Vince barátunk szokta mondani – több, mint remek kordokumentum is egyben.