Shock!

Néhány nappal ezelőtt, életének 69. évében elhunyt Póka Egon Benedek, Magyarország egyik legismertebb és legelismertebb basszusgitárosa. Aki persze jóval több volt ennél, hiszen remekül elboldogult dobon és gitáron is (ezen olyannyira, hogy az első két Hobo Blues Band anyagon bizony ő játszotta fel a gitársávokat a stúdióban, hiába volt két gitáros is a bandában), de tudott zongorázni, sőt harsonázni is – annál is inkább, mivel ez utóbbi két hangszeren valóban tanult játszani, ellentétben a többi felsorolttal. Ügyes hangmérnök volt, és határozott egyéniség, aki csapataiban általában a profizmust jelentette - alapított zenesuliként is funkcionáló stúdiót, és sokak által követett játékstílust. Megkapta a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét, de valószínűleg sokkal büszkébb volt arra, hogy szűkebb hazája, Kőbánya díszpolgárrá avatta, mivel egész életében kőbányaiként tekintett magára – az általa szerzett Kőbánya blues nem csak Deák Billről szólt, hanem bizony róla is. A HBB-ben töltött bő másfél évtized alatt írt több tucatnyi közismert dalt, amelyek egy része azon a lemezen található, amely nem csak a zenekar főműve, hanem a magyar rockzene történetének egyik megkerülhetetlen, összegző jellegű alkotása is.

1983/84-re a Hobo Blues Band vitán felül az ország egyik legsikeresebb rockzenekara. Már a '80-as debütlemez is több mint százezres példányban kel el, amit aztán még meg is fejelnek a betiltott Kopaszkutya helyett kiadott – és részben annak darabjait tartalmazó – Oly sokáig voltunk lenn... albummal, amit amúgy számos rajongó tart mind a mai napig a legsikerültebb HBB anyagnak. A hármas Még élünk a zenekar történetének legsötétebb, legkomorabb alkotása, amely arra is jó, hogy József Attila-, Cseh Tamás/Bereményi Géza-, valamint Allen Ginsberg-átirataival mind messzebb vigye őket a Földes László által igazából soha nem kedvelt Kopaszkutya-vonaltól. És még egy nagyon fontos dolog: ekkorra csábítják át magukhoz véglegesen az ország egyik legjobb fiatal gitárosának tartott Tátrai Tibort, az egykori Radics Béla-tanítványt, a nagypofájú angyalföldi vagányt, aki ifjúsági bajnokságot nyert ökölvívásban, hogy aztán végképp a gitár mellett horgonyozzon le. A Pókával rendkívül jó barátságban lévő Tibusz alig harmincpár évesen már túl van bő féltucatnyi neves zenekaron (Tűzkerék, Juventus, Syrius, Mini, Olympia, Generál), Egonékhoz Frenreisz Karesz mellől, az Új Skorpióból érkezik, és míg az Oly sokáig...-on csak egy-két tételben szerepel, a Még élünk-ön már állandó vendégként jelölik meg.

A csapat tartóoszlopait jelentő Hobo-Bill-Póka trojka tehát előbb Szénich Janó, majd Kőrös Buksi kiebrudálását követően ily módon kiegészül egy, a korábbi gitárosoknál jóval karizmatikusabb és nagyságrendekkel tehetségesebb zenésszel, akiről ráadásul nagyon hamar kiderül, hogy remek dalszerző is. A valamennyi Fekete Bárány zenekart megjárt Pálmai Zoli dobos viszont a harmadik lemez után kikerül a képből, helyére a véleményem szerint gyengébb képességekkel rendelkező, ám jóval feszesebben és szikárabban játszó Döme Dezső kerül vissza (ő a csapat őskorszakában már játszott itt), és tag marad a jobbára marginális szerepre kárhoztatott Bodonyi Attila szájharmonikás is.

Egy konceptalbum ötletét már régóta dédelgető Földesnek – saját bevallása szerint – egy Jethro Tull-lemez adja meg a végső lökést: „Vonattal utaztam Miskolcra, mert ott próbáltam a színházban a Lulu című darabot. Délután kettőkor egy lélek nem volt a vonaton, éppen Jethro Tullt hallgattam, a Thick As A Brick című albumot. A Jethro Tull zenéje összefüggő, két tételes mű, azért lett kettő, mert a lemezt meg kellett fordítani. A szöveget nem értettem, és nem is lehetett megszerezni 1983-ban, a zene összetettsége viszont felgyújtotta a fantáziámat, és ott azonnal, egy füzetbe leírtam 40-50 címet és témát. Utána két napon át írtam a refréneket és versszakokat, francia kockás papírokra. Majd néhány nap alatt – főleg a Római strandon – megírtam az összes szöveget. Aztán az egészet egy taxiban felejtettem. Később, amit lehetett, fejből rekonstruáltam – ez lett a Vadászat."

A konceptlemez, mint forma persze kihagyhatatlan lehetőséget jelentett Hobónak arra, hogy lényegében mindent integráljon, amit csak valaha szeretett volna: rock, blues, sanzon, népdal, komolyzene, operett és opera, de jelen van – természetesen – a zenén túl a színház, az irodalom, a mese, a vers és a dráma is. Ugyanilyen fontos azonban a választott téma, a vadászat toposza: az ősi mesterség, amely a kezdeti, szimpla túlélést, majd megélhetést biztosító tevékenységből a nemesi világ fényűző életmódja mindennapi velejárójának továbbéléseként, minden egyes korban megmaradt egyfajta úri huncutságnak – és ebbe bizony markánsan beletartozott a lemez elkészítésének időszaka, a „működő szocializmus" érája is, amikor a legvidámabb barakkban talán senki sem volt vidámabb a vadászoknál, akik sokszor külföldről érkezett baráti elvtársaikkal kiegészülve indulhattak a vad tivornyákra. Hobo ezt a világot nem leplezett undorral szemléli és szemlélteti: „Régóta kerestem valamilyen foglalkozást, rítust, eseménysorozatot, ami az emberiség életét kezdettől fogva végigkísérte. Vadászok mindig voltak, vadászat volt, van, és lesz is. (...) Kiskoromban elvittek párszor vadászni. Rémálom volt, ahogy a már korábban odaszoktatott szarvas kijött a tisztásra, majd a magaslesről, távcsöves puskával lelőtték. Nekem ez mészárlás volt. Gyűlöltem. Emlékszem, az első vadászat után, mint kis vadászt, bevittek a vadászházba. Lehúzták a nadrágomat, hasra kellett feküdnöm, és egy makkos tölgyfaággal elverték a seggemet. Ez volt az avatás. Iszonyú volt, sírtam a megaláztatástól. Mindenki azt hitte, hogy a meghatottságtól bőgök, hogy igazi vadász lettem. Sosem akartam olyan 'férfi' lenni, mint ők."

A huszonöt tételes, szövegileg természetesen Hobo, zeneileg pedig a Póka-Tátrai páros szerzeményeit tartalmazó monstre anyag a mű színdarab jellegét erősítve színházi közvetítéseket idéző közönség-zaj után a Prológussal (A vadászat alapelvei) nyit, amely idézet a Nemzetközi Vadászati Tanács alapelveiből származik, és amelyet a korszak vezető színész-kádere, Major Tamás mond el. „Major Tamást Miskolcon ismertem meg, ott dolgozott a színházban, én meg ott játszottam, életemben először. Hallotta a Nagyon fáj és A hetedik József Attila-versfelvételeinket. A miskolci színház, büféjében gratulált nekem, hogy ő, bár elmondott több száz József Attila verset, a Nagyon fájt nem merné előadni. Így kezdődött. Később összebarátkoztunk, még a lakására is meghívott többször. (..) Azt akartam, hogy a lemez kezdődjön úgy, hogy a közönség ül a nézőtéren, és morajlik, majd előlép a Mester, aki az akkori magyar művészvilágban számomra Major Tamás, vagy Garas Dezső volt. Garast még nem ismertem, csak csodáltam, így Majort kértem meg, mondja el a szöveget. (...) A szöveg pedig onnan volt, hogy 1971-ben Budapesten rendezték a Vadászati Világkiállítást, aminek az apám volt a főnöke (az idősebb Földes akkoriban miniszterhelyettesként funkcionált – N.A.), ők pedig kiadtak egy hatalmas képes albumot. Ebben találtam egy bevezetőt, és ebből született A vadászat alapelvei."

Az első tényleges dal rögtön a legnagyobb sláger: a mindenki által ismert, lírai hangvételű, fél-akusztikus Hajtók dala, a hiú feleségét az önfeladásig imádó kisember himnusza, aki annak ellenére hajtó lett, hogy a kutyától fél, a vértől hány. Nem győzött soha, és most sem nyer, így aztán örökkön-örökké másoknak hajt, mások hajtják. Tibusz keze már itt megvillan, a refrén pedig kitörölhetetlenül erős. A vadászok gyülekezője egy könnyedebb, játékos alapokra vett seregszemle, Hobo duettet énekel Billel, amit aztán az első oldal kulcsdala követ, a Mesél az erdő, amely szintén könnyedén kezd, mind szövegében, mind pedig finom, már-már latinos ritmusaiban. A mesehősöket némileg gunyorosan felemlegető szöveg Tibusz remekbe szabott szólóját követően fordul át valami nagyon súlyosba: az erdő többé már nem a kedves mesealakok otthona, hanem menekülő bujdosóké, és saját sírjukat ásó meztelen embereké. A dalt lezáró akusztikus gitárszólót háttérbe szorító úttörőkórus sem igazán tudja feloldani a benne vibráló feszültséget, jó is, hogy egy direktebb, keményebben megdörrenő tétel követi, a Fut a nyúl a mezőn, Bill énekével, és egy igencsak áthallásos szöveggel („a katonák az erdőt lesik, az asszonyokat leteperik, a férfiakat messze viszik"), amit nem is igen értek, hogyan engedélyeztek a tisztes cenzorok. Végül A kerítés mögött fegyveresek fáklyával alig egyperces, finom szövésű, ám fenyegető hangulatú sorai zárják az első oldalt.

A második oldal már vegyesebb képet mutat, A Vészbanyák dala például nem is igazi szám, hanem Shakespeare Macbeth-jéből származó idézetek sora, ami alá Döme Dezső pakol kissé kaotikusnak tűnő témákat. Hagyományosabb tétel a lódobágassal kísért A királyfi vágtat a réten, itt ismét Bill kapitányé a főszerep, a szöveg pedig felidézi a legnagyobb, Magyarország területén „átmenetileg állomásozó" nemzetek tagjait. Az 'Ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát' – zokogja az erdész lánya című darabnak nem csak az elnevezése megdöbbentő, ez voltaképpen az eredeti, Szenes Andor féle negédes sanzon egy szál tangóharmonika-kísérettel (Bergendy István vendégeskedése) és Igó Éva színésznő (Hobo akkori párja) énekével előadott változata, és el tudom képzelni, mekkora pofán csapást jelenthetett az egykori blues rajongónak, hogy ilyesmikkel kellett szembesülnie kedvencei lemezén. A renomét a lemez – Hajtók dala melletti – kettes számú slágere rántja helyre, a remek szöveggel és gitárjátékkal felvértezett A fattyú reménytelen szerelme és halála. Később kapunk még egy dalként elég nehezen értelmezhető Jack Kerouac vers-átdolgozást (A remete története), a Földes apa-fiú kapcsolatot metaforikusan megjelenítő, egy kicsit keményebb bluest (Száműzött lovag), és Carl Maria von Weber A bűvös vadász operájából egy részletet (A vadászok kara), amiben az a poén, hogy a kardalt végig a HBB zenészei éneklik, úgy, hogy a két énekes még csak be sem segít nekik.

Hobo a későbbiekben minden alkalommal, amikor csak tehette, elmondta, hogy milyen büszke a Póka-Tátrai páros zeneszerzői teljesítményére, akiknek rettentő nehéz dolguk volt, hiszen egy dupla lemeznyi dalhoz kellett erősen eltérő jellegű zenéket kreálniuk. Azt sem hallgatta azonban el, hogy voltak olyan tételek is, amelyeket kudarcként élt meg, és erre példaként általában A vadállatok táncát említette, amiben nem sikerült elérni azt a hatást, mintha a sokféle vad különböző zenékre táncolna, ezért maradt maga a dal is instrumentális, kizárólag a Fővárosi Állatkertben felvett állathangokkal kiegészítve. Jóval erősebb akkor már A tigris és a medve utolsó találkozásának Póka kőkemény basszus-alapjaira épült harsány blues rockja. Az áldozatok áriájában leginkább Tátrai laza csuklóval elengedett, sokadszorra is remekbe szabott gitárszólója a lényeg, míg a második lemez kulcstétele Az üldözés rövid, de véres. Az életükért menekülő áldozatok és a vérszagtól megvaduló üldözők folyamatosan gyorsuló tempójú rohanását a halálos lövés zárja le. Ezután történik meg a hatalmas zsákmány számbavétele, melynek során nem csak az elejtett vadállatokat, hanem az erdő egyéb lelőtt lakóit (mesebeli lények, kurucok, labancok, szökevények, csavargók) is felírják, plusz az olyan járulékos károkat, mint egy véletlenül lelőtt vén hajtó (talán éppen a Hajtók dalában megismert figura?). A vak zenészek kara lassan lépked a fűben végül csak egy percnyi átvezetés az utolsó etaphoz, amely az egész mű legkaotikusabb része.

A vadászok bevonulása és az ünnepség kezdete még hagyományosabb blues rock darab, humorosabb szöveggel, A lakomával azonban bevadul a banda. Major Tamás visszatér egy A walesi bárdok-részlet elszavalásával, majd A hetedik átiratából már ismert gitártémára épülő dal Erkel Bánk bánjának Keserű bordalába, majd némi részeg hőbörgésbe torkollik. A vendégsereg tánca könnyed dallamokkal és veretes sorokkal (a lezárásban pedig népzene-imitációval) vezet át Az orgia szexuális víziókat megjelenítő szabadverséhez, melynek közepén – valami nagyon oda nem illőként - Pilinszky János Négysorosa hangzik el, a zárásban pedig József Attila Szabad ötletek jegyzékéből a Sosem lesz vége. A jódlizást idéző zárlat után mindenki aludni tér, egyedül a Hobo által megjelenített Bolond van ébren, aki egy rendkívül kiábrándult búcsúlevelet ír a kisfiúnak, és azért, hogy mégse ilyen komoran legyen vége az eltelt szűk másfél órának, egy kisgyerek végül elmondja az Ez elment vadászni kezdetű gyermekmondókát – mintegy jelezve azt is, minden kezdődik elölről.

A fentiekből egyértelmű, hogy a Vadászat egyben végighallgatva rendkívül tömény és nehéz darab, ami igen nagy nyitottságot (és irodalom iránti érdeklődést) vár el hallgatójától, pedig még csak meg sem tudtak mindent valósítani abból, amit szerettek volna. Így például nem kapott zöld utat sem Petőfi A kutyák dala/A farkasok dala verskettősének feldolgozása, sem a tiltólistán lévő Faludy György Ballada a senki fiáról-jának átirata, a még inkább tiltott Konrád György sorainak szerepeltetése, vagy épp a Kex együttes Zöld sárga című szürreális dalának átértelmezése sem. A régi rajongók jelentős részének persze ez is túl sok volt. „A Vadászat lemez valóban megosztotta a Hobo Blues Band közönségét, bár ez leginkább csak a Kopaszkutyára vonatkozott, a HBB egyéb lemezei, különösen pedig a Még élünk nem álltak távol a Vadászattól. A közönség jelentős része azonosult a film mondanivalójával, de őket inkább a Beatrice képviselte volna, ha nem oszlik fel. Én viszont sosem törekedtem arra, hogy a közönség érzelmeit és helyzetét mondjam el, inkább csak a sajátomat. Sosem képviseltem magamon kívül senkit. Ez a kopaszkutyázókat irritálta, el is veszítettük sokukat. De ez a lemez olyan embereket hozott közénk, akik a mai napig kitartanak mellettünk. Az is tagadhatatlan, hogy mindkét lemeznek van kultusza. És szerintem nem is zárják ki egymást" – nyilatkozta Hobo.

A Vadászat koncepciója szinte üvöltött a színpadi megvalósításért, némileg meglepő módon erre azonban – legalábbis a kétezres évekig – mindösszesen egyetlen alkalommal került sor: 1984. december 26-án, a Budapest Sportcsarnokban, Szikora János rendezésében, méregdrága díszletek között, számos vendégszínész részvétele mellett, és teljes telt házzal – ami akkor kábé tizenháromezer embert jelentett! A helyszínen megjelent a Magyar Televízió is, aki azonban állítólag elrontotta a felvételt, így soha nem kerülhetett adásba. A Budapest Sportcsarnok pedig – mint a produkció jogtulajdonosa – soha többé nem volt hajlandó átadni a zenekarnak az előadás jogait. Kis érdekesség: A BS-t akkoriban igazgatóként egy Schmitt Pál nevű úriember vezette, aki a produkciós ajánlatra első körben egyetlen szót írt rá: „Nem", mivel nem szerette a HBB-t. Később ugyanez az úriember volt az, aki – akkor már köztársasági elnökként – 2011-ben, a HBB megszűnésének évében átnyújtotta Hobónak a Kossuth-díjat. Hiába, tényleg az élet a legjobb forgatókönyvíró.

Földes László egyébként teljes mértékben sosem volt képes szakítani a vadászat-koncepciójával, a banda „rendszerváltás-lemezét" jelentő Tábortűz melletten még csak egyetlen dal erejéig (A vadászok kivonulása) jelenik meg újra a téma, később azonban újra és újra elkészítette a folytatást-átértelmezést, hol kisebb (Vadaskert I-II.), hol nagyobb sikerrel (Bolondvadászat). Különös módon egyébként éppen a Vadászat nagy sikere okozza a csapat kreatív magjának széthullását, előbb Deák Bill Gyula távozik – alig három hónappal a nagy sikerű BS-előadás után, de hát őt már várja egyrészt a szólókarrier (a debütáló Rossz vér lemez még kizárólag Hobo szövegeivel, és Póka-Tátrai zenével készült el, mondani sem kell, remekül), illetve az István, a király elsöprő sikerének farvizén érkező rockoperák világa. Sajnos a vándormadár Tátrai is továbbáll, hogy kezdetben egyesítse erőit Török Ádámmal, majd pár évvel később megalapítsa saját zenekarát, a Tátrai Bandet (1990-ben egyébként visszatért a HBB-be is).

Marad viszont Póka Egon, az akkor még rendíthetetlennek tűnő társ, aki az újabb kreatív szerzőpartnerek (előbb Fuchs László, majd Tóth János Rudolf) érkezésével is megmarad a legfőbb támasznak – egészen 1993-ig. A történet persze csak úgy lehetett igazán kerek, hogy a HBB utolsó néhány koncertjére újra Pókával a basszusgitár mögött került sor, hogy végül egy évtizeddel ezelőtt végleg letegyék a lantot. Márpedig úgy tűnik, valóban végleg – a tömött bajszú kőbányai multi-instrumentalista fazon nélkül nem lenne szép folytatni.