Shock!

Glenn Hughes pszichedelikus hullámvasútra emlékeztető munkásságának jól dokumentált állomásai, tehát a Trapeze és a Deep Purple vele készült korszakalkotó lemezei, félresikerült Black Sabbath-szerepvállalása, majd rehabilitált szólókarrierje és különböző szupergroupok, illetve vendégszereplések keretében történt másod- és harmadvirágzásai minden magára valamit is adó rockrajongó előtt ismertek. Ugyanakkor a Rock Hangja számos érdekfeszítő és nem annyira magától értetődő kollaboráció fő letéteményeseként is elkövetett jó pár olyan kultikus művet, melyekről méltánytalanul kevés szó esik: a Phenomena projekt albumai, a Geoff Downes-szal közösen létrehozott The Work Tapes lemez vagy éppen a Robin George-dzsal készített Sweet Revenge korong mindenképpen ezen érdekességek sorát gyarapította az elmúlt évtizedekben. A kicsivel több mint negyven évvel ezelőtt megjelent, felejthetetlen Hughes/Thrall-album viszont alighanem a legkülönlegesebb mind közül, ami egyben máig lezáratlan fejezetét képezi a Glennről szóló krónikáknak.

Az 1977-es év nem kecsegtetett túl sok jóval Glenn Hughes számára: noha továbbra is a legnagyobb rocksztárok fényűző életét élte Kaliforniában, a sötét fellegek egyre csak gyülekeztek a feje felett. A Deep Purple már egy évvel korábban feloszlott, a Trapeze-zel való újbóli együttműködés lehetősége pedig néhány közös '76-os koncertet követően kútba esett, az igazi csapást azonban Tommy Bolin 1976. december 4-én bekövetkezett halálával mérte rá a sors. „Amikor megtudtam, hogy Tommy kábítószer-túladagolásban meghalt, az egész világom megállt. Tommy a halála előtti napon küldött nekünk egy képeslapot, amiben azt írta, hogy Karácsonykor vagy újévkor találkozunk Los Angelesben... Nincsenek testvéreim, de Mel Galley-t leszámítva Tommy volt az egyetlen, akivel testvéri kötelék tartott össze. Olyan ember volt, akibe beleszerettél, akit át akartál ölelni" – írta önéletrajzi könyvében.

Ismerősei körében senkit nem lepett meg, hogy az akkortájt legsúlyosabb kokainos kríziseinek egyikét élő Hughes barátja elvesztése felett érzett mély megrendülése csak súlyosbította állapotát és még jobban elmerült saját drogfüggőségében: „1977-ben lemondtam a Beverly Hills-i házamról. Két év után vissza akartam menni Angliába. Úgy gondoltam, hogy Tommy halála után vissza kell mennem. Persze amikor drogfüggő vagy, a betegséged követ téged, magaddal viszed mindenhova. Mégis azt gondoltam, hogy visszamegyek Angliába, letelepedem egy Penkridge nevű faluban, mérföldekre mindentől, és egy időre elmenekülök előle. Persze ez hiú ábrándnak bizonyult. Nyilvánvalóan nem menekülhetsz a démonjaid elől, mert már az első napon felhívsz egy londoni dílert, hogy üljön vonatra és szállítsa a cuccot..." Bármennyire nem találta a helyét, Glenn végül mégis Kaliforniában maradt és óriási partizások közepette elkészítette első szólólemezét, ami Play Me Out címmel jött ki még abban az évben. A Trapeze-es kollégáival, Mel Galley-vel és Dave Hollanddel, valamit Pat Travers és a későbbi G_Force-os zenésztárs Mark Nauseef közreműködésével felvett anyag a funk és a soul műfajaiban gyökerezett és remek kritikákat kapott, az egyre hangosabban dübörgő punkrock-hullám miatt azonban nem kapta meg azt a kiemelt figyelmet, amit megérdemelt volna.

Glenn és zenésztársai ettől függetlenül meg voltak győződve arról, hogy a Play Me Out újra pályára állítja az énekes karrierjét, a drogmámor csábítása azonban újfent erősebbnek bizonyult nála. Pedig Glenn annyira hitt magában, hogy még Ozzy ajánlatát is visszautasította, amikor arra kérte 1978-ban, hogy csatlakozzon az éppen formálódó Blizzard Of Ozz zenekarhoz. Először még úgy tűnt, hogy a Trapeze-rajongó sztárproducer, a Kansasszel elért platinasikerei miatt felkapottá vált Jeff Glixman fogja egyengetni Hughes útját, a közös munka azonban hamvába holt. Glenn: „A kokainpszichózisom akkor már javában tartott, a zene pedig az utamban állt. Míg a legtöbb ember betépett, majd abbahagyta, addig én folyamatosan be voltam állva. Paranoiás voltam és rengeteg munkát jelentettem a körülöttem lévő embereknek. Iszonyatos hallucinációim voltak, állandóan nácik, zsaruk és koboldok után kutattam a szekrényben és az ágy alatt. Mindezek tetejében szörnyű férj voltam. Néha, mielőtt beszálltam a Jaguarba és elhagytam a házat, azt mondtam Karennek (aki Tommy Bolin korábbi barátnője volt – a szerk.), hogy elmegyek tejért vagy valamiért – majd egy hétig nem mentem haza. Egészen addig nem szerettem senkit, amíg meg nem ismertem a második feleségemet, Gabit. A betegségem lehetetlenné tette, hogy bárki is szeressen, mert saját magamat sem szerettem. Kizárólag arra tudtam koncentrálni, hogy minél több kokót szívjak, amit időnként némi speeddel tettem még pusztítóbbá. Egyre csak feljebb és feljebb és feljebb akartam menni, hogy minél magasabban repülhessek. Egészen zavarba ejtő dolgokat műveltem amikor betéptem: például rendszeresen bementem mások otthonába és ha találtam egy zongorát, akkor odaültem játszani és énekelni. Annyira készen voltam ilyenkor, hogy beszélni is alig tudtam, de bármit el tudtam énekelni, tökéletesen, hangról hangra. Bizarr volt és az emberek rendesen kiakadtak tőle."

A '70-es évek vége ebben a lélekgyilkos állapotban telt Glenn számára, 1980-ban aztán történt valami, ami végre visszarántotta őt a valóságba: „Lementem egy Pat Travers-koncertre. Az előzenekar egy Def Leppard nevű fiatal banda volt, tisztán emlékszem. Még csak gyerekek voltak és alig ismerték őket, én viszont már akkor éreztem, hogy hatalmasak lesznek. A színpadon Pat Travers mellett Pat Thrall gitározott, bár akkor még nem tudtam, hogy ki ő. Ahogy meghallottam a játékát, egyből azt mondtam: a kurva életbe, ez az új Tommy Bolin! Ezt a srácot nekem teremtették! A koncert után meg is mondtam neki, hogy egyszer együtt kell játszanunk, őt pedig legalább annyira felcsigázta az együttműködés lehetőségének gondolata, mint engem. Pat egészen zseniális volt már akkoriban is, ő volt James Brown, Hendrix és Prince egyszemélyben."

A kaliforniai születésű Thrall profi karrierjét 1972-ben kezdte a Cookin' Mama nevű San Franciscó-i zenekarban, a valódi szakmai kiugrás lehetősége pedig négy évvel később, 1976-ban jött el számára: ekkor csatlakozott a Stomu Yamashta billentyűs vezette Go szupergrouphoz, amiben Al Di Meola, Steve Winwood, Michael Shrieve, valamint Klaus Schulze oldalán kóstolt bele a jazz-fúziós muzsikába. Két lemezt követően beszállt a progresszív rockot játszó Automatic Man soraiba, de session-zenészként közreműködött Narada Michael Walden és Alphonso Johnson lemezein is, 1978-ban pedig már Pat Travers zenekarában pengetett második szólógitárosként. Travers-szel közösen klasszikus lemezek egész sorát készítette el, köztük a rocktörténelem legjobb koncertlemezei közé tartozó 1979-es Live! Go For What You Know albumot, melyen a hithű Stratocaster-játékos Thrall úttörő technikai és technológiai arzenálja teljes pompájában vonult fel. Egyedi delay-beállításokon alapuló, jellegzetes játéka a mai napig hivatkozási alap többek között Paul Gilbert és Nuno Bettencourt számára, de maga Gary Moore is köszönetet mondott Thrallnak az inspirációért a G-Force album bookletjében. 1980-ban a mértékadó Guitar Player magazin közönségszavazásán a legjobb új tehetségnek választották, nagyjából ekkor kerültek egymás látókörébe Hughesszal: „Glennre akkor figyeltem fel először, amikor a Purple 1974-ben fellépett a California Jam fesztiválon. Láttam a koncertet a TV-ben, és nem lehetett nem észrevenni a basszusgitáros srácot a sok hajjal a fehér öltönyben, ahogy David Coverdale mellett énekel. Később, amikor már Pat Traversszel játszottam, Pat megmutatta nekem a Play Me Out albumot, ami totálisan lenyűgözött. Azt gondoltam magamban: "Egyszer majd muszáj lesz csinálni egy lemezt ezzel az arccal."

Nagyjából 5 hónappal első találkozásukat követően Thrall lelécelt Pat Travers mellől és egyből felhívta Hughest, aki azon nyomban felajánlotta a gitárosnak, hogy költözzön hozzá egy időre és kezdjenek neki a közös munkának. Időközben viszont adódott még egy csábító lehetőség Glenn számára, amit nem hagyhatott figyelmen kívül: Gary Moore jelent meg a színen és mindenképpen Glennt akarta épp alakulóban lévő bandája, a G-Force élére tenni. Az énekes persze örömmel csapott az ír legenda tenyerébe, majd aláírtak a hírhedt Don Arden-féle Jet Recordshoz, ahol Ozzy későbbi felesége, Sharon kezdte intézni az ügyeiket. Glenn ugyanakkor továbbra is rettenetes fizikai állapotban volt a kokaintól, amit csak tetézett a kalóriaforrás gyanánt ládaszámra vedelt világos sörrel. „Alultáplált voltam, mégis elhíztam és pocakos lettem, amikor ugyanis egy pillanatra kijöttem a kólázásból, mindössze két dologra vágytam: cukorra és zsírra. Egy kiló Dairy Milk csokoládét gond nélkül meg tudtam enni egy ültő helyemben, majd utána toltam a fish & chipset meg a curryt, végül egy újabb tábla csokit. Annyira beteg voltam, hogy olyasmi például eszembe sem jutott, hogy keressek egy csajt és megdugjam, mert még magamtól is undorodtam. Nem voltam kívánatos sem lelkileg, sem szellemileg, sem fizikailag. Nyilván nem tetszett a tény, hogy kövér lettem, de nem tudtam abbahagyni a zabálást a drogok miatt. Sharon persze árgus szemekkel figyelt és megpróbált annyit elérni, hogy legalább a sörről váltsak át borra, vagy valami egészségesebbre..."

Az egyaránt masszívan drogellenes Sharon és Gary, illetve a narkó közelébe soha nem is merészkedett Mark Nauseef idővel kezdték sejteni, hogy nem lesz jó vége a Glenn-nel való együttműködésnek, aki végül egy szerencsétlen születésnapi tortás incidenst követően kissé meggondolatlan módon és sértődöttségtől vezérelve beadta a felmondását. Habár másnap megpróbált visszatáncolni, Gary örült, hogy megszabadult a fő problémától, és esze ágában sem volt folytatni Hughesszal. A fiaskó azonban nemhogy kijózanította volna Glennt, hanem életvitelnek nevezett pokoljárását csak tovább erodálta, Pat Thrall-lal közös szerelemgyerekéről azonban nem mondott le. Tulajdonképpen ma is rejtély, hogyan volt képes abban az állapotban olyan csodálatos zenei teljesítménnyel előhozakodni, ami a Hughes/Thrall-lemezre végül felkerült. Bármennyire is szét volt esve fizikailag és szellemileg, Glenn egészen elképesztő hatékonysággal használta ki kreatív energiáit, amihez persze szükség volt a minden téren kivételes képességű gitárosra, aki a legjobbat hozta ki belőle, és ezt maga Hughes is így látja: „Már a legelső otthoni próba után nyilvánvalóvá vált számomra Pat személyének jelentősége, úgyhogy rögvest leszögeztem, nem zenekarban fogunk gondolkodni, hanem egyenrangú partnerségben, amit Hughes/Thrallként kell elnevezni. Megszállottan dolgoztunk a házamban, pedig akkor sem hazudtoltam meg önmagam és mindig legalább egy hétre elegendő kokainadagot hozattam haza a San Fernando-völgybe a díleremmel. A feleségem, Karen elutazott, Pat és a barátnője, Garnette pedig átjöttek. Ők ketten a tévészobában húzták meg magukat, én pedig a zeneszobámban voltam – alig láttuk egymást. Persze óriási jövés-menés zajlott a házban, én viszont csak írtam a Hughes/Thrall albumhoz dalokat, hogy Pat befejezhesse őket. Kibaszott őrület volt. Már akkor feltűnt, hogy Pat és én teljesen ellentétes típusok vagyunk: én nagyon spontán módon közelítek mindenhez, ő pedig nagyon-nagyon módszeres. Míg a lemezanyaggal bíbelődtünk, szinte állandóan a hálószobájában szöszmötölt, nyolcsávos demókat készített, átnézve minden apró részletet. Ezzel nagyon tudott bosszantani, mert azt akartam, hogy több időt szánjon rám, de így is nagyszerű csapatot alkottunk. És mint minden különleges partnerséget – Jagger és Richards, és még sorolhatnám –, a miénket is a személyiségünkből fakadó különbözőségek tették naggyá. Csodálatosak voltunk együtt és a folytatás még fényesebb lehetett volna, ha a drogok nem állnak az utunkba."

Akárhogy is történt, Hughes és Thrall dalain valami egészen más érződött: leginkább elképesztő frissesség, pozitív energia, párját ritkítóan ambiciózus szellemi termékenység, illetve mindent átható alkotóerő, amire a szakma is hamar felfigyelt. Először az Atlantic kiadó emberei kopogtattak náluk, ám a Boulevard Records ajánlatával nem tudtak versenyre kelni: az Epic leányvállalataként épp akkor alakult cég ugyanis őrületes 250 ezer dolláros büdzsét biztosított a lemez elkészítéséhez. A pénz nagy részét Hughes persze elverte kokainra, de ez akkori mércével mérve olyan hatalmas összegnek számított, hogy a maradék bőven fedezte a stúdióidőt, a produceri díjazást és a session-zenészek gázsiját. A felvételekhez nem volt szükségük túl nagy zenészgárdára, de a megfelelő dobos felkutatása így is rengeteg időbe telt. Eredetileg a Little Feet ütősét, Richie Haywardot szemelték ki, aki örömmel vállalta volna a feladatot, ám egy évvel korábban eltörte a lábát, emiatt pedig nem volt edzésben, így inkább nem kockáztatatták meg a szerepeltetését. Glenn elmondása szerint több mint száz ütőst hallgattak meg és végül három zenész maradt fenn a rostán: a későbbiekben Glenn első számú dobosává vált Gary Ferguson mellett a nagymenő Los Angeles-i session-muzsikus Gary Mallaber (Steve Miller Band, Eddie Money, Bruce Springsteen satöbbi) és a Quiet Riot-os Frankie Banali szerepelt az albumon.

Producernek két szakembert is felbéreltek: a kaliforniai Rob Fraboni a felvételeknek részben otthont adó Malibu-i Shangri-La stúdió tulajdonosa volt és korábban olyan előadókkal dolgozott hangmérnökként és zenei rendezőként, mint Bob Dylan, a The Band és a Rolling Stones, míg brit kollégája, Andy Johns a Led Zeppelin, a Free és Jimi Hendrix anyagain nyújtott teljesítményével vált sűrűn foglalkoztatott csúcsproducerré. A zseniális Johnsról köztudottan legendák keringenek szakmai körökben és Hughes-nak is megvan a maga sztorija róla: „Andy Johns egy 198 centis, lapátkezű angol volt, aki állandóan cowboykalapban járt és nem ritkán még a pisztolytáskát is felcsatolta az övére, amiben egy méretes mordály lapult. Egy 44-es Magnum volt, amit olyannyira nem félt használni, hogy az utolsó felvételt követően közvetlen közelről a fejem fölé lőtt vele! Még mindig cseng a fülem tőle... Nagyon jóban voltam vele, de amikor ivott vagy szívott, akkor igazi mániákussá vált. Noha sosem láttam verekedni, mégis kurvára tartott tőle mindenki, annyira fenyegető volt a fellépése. Viszont elsőrangú szakember volt, aki pedagógiai érzéknek sem volt híján. Tulajdonképpen ő volt a villámhárító köztem és Pat között. Mivel Pat halálra idegesített a túlzott aprólékossága miatti lassú munkatempójával, Andyre hárult a feladat, hogy mediátorként elsimítsa az ebből adódott nézeteltéréseinket."

Ha így is volt, a lemezanyag ettől függetlenül egy tökéletes szimbiózisban lévő duót láttatott, akik életük formáját futották. Thrall korszerű hangszerelési megoldásokról szőtt innovatív elképzeléseivel egy mozdulattal hajította át az énekest a '80-as évekbe, hallatlanul nagyra törő dalszerkezeteiben lenyűgöző módon ötvözte a Van Halen-iskola bombasztikusságát a new wave zene gazdag textúráival. Teljesen sajátos hangzásvilágot hozott ezzel létre, amiben elképesztően jól érvényesültek Glenn csodaszámba menő dallamai, aki szinte lubickolt a szerepkörében. Az anyagot indító I Got Your Number elsöprően lendületes, szikrázó hard rockja nem akárhogy adta meg az alaphangot: egyfelől egy újjászületett Glenn Hughest mutatott (bármilyen messze is állt ez a valóságtól), másrészt Thrall szövevényesen rétegzett gitársávjai és meghökkentően újszerű szólója is azt mutatták, hogy valami brutálisan komoly dolog készült a műhelyükben. A fenomenális nyitónóta milyenségéből mindazonáltal nem lehetett messzemenő következtetéseket levonni. Bármennyire is jelentőségteljes darab volt, nem feltétlenül határozta meg az utána következő tartalmat. Már a westcoastosan arénarockos második dal, a The Look In Your Eye sem ugyanazt a magas oktánszámú, macsó hard rockot hozta, hanem egy némileg árnyaltabb tónust, amiben a szexuálisan túlfűtött énektémák himnikussága és a sorok között elrejtett megannyi hangszerelési finomság dominált. A kísérletező jelleg a roppant fogós Beg, Borrow Or Steal perceit még erőteljesebben áthatották: a tipikusan '80-as évekbeli billentyűs témákra és előretolt basszusgitárra épített szerzemény slágergyanús mibenlétét a süket is hallhatta, mindemellett éles dinamikai váltásai, valamint a dal kétharmadánál beiktatott mesteri modulációk a legkényesebb zenerajongók igényeit is kielégítették.

Az album egyik legkülönlegesebb darabja az alig háromperces Where Did The Time Go volt, melynek éteri hangulatát Thrall gitárszintetizátorral előállított telt akkordjai szabták meg. Még ma is nehezemre esik stílusilag behatárolni, mert nagyjából egyenlő arányban merített a new wave, a popzene és a dzsessz világából, a zavarba ejtő eklektikusság csapdáját mégis játszi könnyedséggel kerülte el. Hughes gúzsba kötően finom dallamvezetésében hallatlan rádiós potenciál rejlett, érthetetlen, miért nem repítette legalább aranylemezig a korongot. Bársonyosságával azért némileg feszegette a lemez komfortzónájának határait, talán pont ezért tették rögtön utána a végtelenül gonosz riffel felvértezett és mázsás súlyokat cipelő Muscle And Blood-ot, ami a dalcsokor kiemelkedően legmasszívabb és leghagyományosabb felfogású tétele volt, viszont nem a legjobbja, mert az a cím minden bizonnyal a Hold Out Your Life-nak járt: tényleg nehéz szavakkal érzékeltetni e műremek horderejét, mert manapság ilyen muzikalitással már nemigen találkozni. Voltaképpen ez a dal önmagában definiálta Hughes és Thrall zenei játszóterének összes lényegi aspektusát, tehát a Police-módra felhúzott struktúrák kirobbanó hard rockkal való házasítását, továbbá az így kapott elegy teljesen új dimenzióba helyezését delayben úszó tiszta hangszínű gitárok és szintetikus hangszínek segítségével. Nem véletlenül írta anno a Guitar Player magazin, hogy elsősorban Pat Thrall monolitikus szerkezetű tiszta hangzásai tették annyira gyilkosan előremutatóvá ezt az albumot, Hughes páratlan dallamérzéke mellett valóban ezektől vált annyira egyedülállóvá a korong anyaga.

A hard rock és a new wave újabb perfekt fúziójaként is jellemezhető Who Will You Run To katartikus percei alatt is ellentmondást nem tűrően hozta azokat a vastag szövetű textúrákat, amelyekhez foghatóan ötletes dolgokat tényleg csak a Police-os Andy Summers, a U2-s The Edge, a Rush-gitáros Alex Lifeson és talán a Yes agytrösztje, Trevor Rabin produkált akkoriban, Thrallnak ugyanakkor a kisujjában volt a Van Halen-es virtuozitás és a veszettül extrém tremolókaros manőverek minden csínja és bínja is, amiket előszeretettel hangoztatott lenyűgözően intonált szólóiban. De ha már terítékre kerültek az egyéni teljesítmények, a világklasszis gitározás és a szintúgy félelmetes dobolás mellett essen szó Glenn Hughes basszusozásáról is: szinte sosem beszélünk róla, holott az aranytorkú vokalista sosem volt utolsó bőgősnek sem. Ezen a lemezen számos tételt alapjaiban határozott meg a játéka, sok helyen a gitárral egyenértékű szerepet töltött be négyhúros hangszere. Iszonyat dögös húzást adott a Who Will You Run To-nak, de a Hold Out To You lüktetése is tanítani való volt. A basszusgitár ugyancsak fontos részét képezte a First Step Of Love-nak, ami az új értelmet nyert Trapeze-feldolgozást, a légies Coast To Coastot követően zárta le az albumot.

A szintén a new wave és a hard rock határán billegő First Step Of Love megint csak briliáns momentumokat tartogatott, telis-tele volt Hughesból kiszakadó elfojtott feszültséggel és Pat megunhatatlanul fifikás - ismételten pontozott nyolcadokra állított delayjel megbolondított - tiszta hangszínű riffjeivel. A Pink Floyd-osan experimentális elszállásokat pedig parázs elektromos részekkel állították kontrasztba, hogy a dal hangulatingadozásai a lehető legdrámaibb hatást válthassák ki. Ironikus, de szinte bizonyos, hogy a páros dolgát pont az ilyen váratlan zenei csemegék és a korábban sosem hallott fúziós megközelítés túlzottan előrehaladott szellemisége nehezítette meg az eladhatóság terén. Hiába ordított a lemezről a minőség, hiába lehetett volna kis képzelőerővel felfuttatni akár a még éppen felfelé ívelő westcoast-hullámon, akár a szinte még nem is létező hajmetálos vonalon, a maga idejében túlságosan nonkonform volt ahhoz, hogy a nagy tömegek ráharapjanak.

Az album megjelenését követően Glenn és Pat még töretlenül bíztak a sikerben és elutaztak Japánba egy rövidebb promóciós körre is, majd leforgatták a Muscle And Blood és az I Got Your Number klipjeit, hogy az MTV képernyőjén jelen lehessenek. Nem sokkal ezután viszont elindult a kokain fűtötte lemezbemutató turné, ami Glenn kontrollt vesztett narkós ámokfutásaitól volt hangos, melyeknek olyan kollégák is szemtanúi és szenvedő alanyai voltak, mint Steve Lukather vagy Neal Schon. Frivol szexkalandjairól szintén mindenki tudott, a nejét például egyszerre csalta Lukather sógornőjével, a runawayses Cherie Currie-vel, valamint egy Marisa Roebuck nevű modellel, aki azelőtt Gary Moore-ral kavart. Mindeközben elhanyagolt felesége Pat Thrall bátyja, Preston karjaiban vigasztalódott, amire Hughes persze rájött és annak ellenére, hogy nem volt hozzá erkölcsi alapja, hatalmas balhét csapott. A józan életmódot folytató gitáros így már nem csupán Glenn minden korlátot átlépő drogfogyasztásától érezhette kényelmetlenül magát, hanem a testvére hülyesége miatt is főhetett a feje, aki Los Angeles összes nője közül pont azt választotta, aki a legnagyobb gondot okozhatta neki.

A rossz hangulatot csak fokozta, hogy a napnál is világosabb arénarockos felhangok és a new wave divattal ápolt közeli rokonság dacára a Hughes/Thrall album eladásai nem úgy alakultak, ahogy azt mindenki eltervezte és ez a listás helyezéseken is megmutatkozott. A Beg, Borrow Or Steal a Billboard Hot 100-as listáján mindössze a szerény 79. helyre volt jó, míg az I Got Your Number a kevésbé rangos Mainstream Rock listán jutott a 28. pozícióba. A kereskedelmi siker elmaradása ellenére a kiadónak nem szegte kedvét a projekttel való foglalkozás és mindenképpen azt akarták, hogy Hughes és Thrall záros határidőn belül készítse el a folytatást. Habár az énekes és a gitáros között továbbra sem állt fenn rossz viszony, emberileg már nem voltak egy hullámhosszon és a zenei irányvonalat illetően sem értettek egyet. Glenn a súlyosabb funkvonal felé tendált volna, Pat viszont inkább az elektronikus hangzásokban látta a jövőt, szóval hiányzott a kémia és a közös nevező. Négy dalt kalapáltak össze, de ezek nem hozták az első lemez színvonalát, így jó időre pont került a történet végére. Pat Thrall: „A kiadó még egy esélyt akart adni nekünk, de Glennt lehetetlen volt rávenni a próbákra. Jó esetben fél órát maradt, aztán elment egy klubba az éjszaka hátralévő részére. Azt hiszem, a próbákat ürügyként használta, hogy kimozduljon otthonról és távol legyen a feleségétől. Szörnyű volt. Mindketten depressziósak voltunk, hogy az első album, amibe olyan sokat fektettünk, ennyire nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket."

Thrall ezután leginkább session-muzsikusként kereste a kenyérre valót, többek között Tina Turner nagy sikerű Foreign Affair lemezén dolgozott gőzerővel, játéka a The Best című gigaslágerben is hallható. 1988-ban Jack Bruce-szal turnézott, de Eric Claptonnal szintén játszott, két évvel később pedig az újjáalakult Asia gitáros posztját foglalhatta el, amit a moszkvai és nottinghami koncertanyagok dokumentálnak. A '90-es évek java részében Meat Loaf gitárosaként üzemelt, részt vett a 14 millió példányban elkelt Bat Out of Hell II: Back into Hell elkészítésében és turnéjában, majd basszusozott Joe Satriani Engines Of Creation albumán. Közben egyre jobban beleásta magát a stúdiótechnika világába, Pro Tools-szakemberként az elmúlt két évtizedben a legtöbbet foglalkoztatott hangmérnökök egyikévé vált. Elton John, Tim Rice, Beyoncé, Dave Stewart, Bono és The Edge, Peter Gabriel, a Dream Theater, Joey McIntyre, a Queen – csupán néhány név, akik számára dolgozott az évek során, de részt vett például Miles Davis és Sly Stone életműveinek újrakeverésében is.

Hughes '80-as évekbeli kalandjai Gary Moore-ral és a Black Sabbathtal külön sztori, nem is megyek bele most, lényeges és idevágó azonban, hogy az első Hughes/Thrall-ról lemaradt Still The Night dalt magával vitte a Phenomena projektbe, 1992-ben pedig felénekelte John Norum Face The Truth lemezére is. A másik kiadatlan dal, a hangulatos Love Don't Come Easy az album 2006-os újrakiadásán jelent meg, az el nem készült kettes lemezhez felvett demók közül pedig a You Were Always There és a Devil In You számára szolgáltatott igazságot az énekes, amikor feltette őket az 1994-es From Now On korongra. A két jómadár végül Glenn 1995-ös Feel lemezén talált ismét egymásra, amire két új dalt írtak közösen és ez olyannyira meghozta az étvágyukat, hogy ismét elővették a Hughes/Thrall 2 kérdését. Egyes pletykák szerint már 1997-ben nekiálltak a tervezésnek, ami akkortájt Thrall lassú tempója és egyéb elfoglaltságai okán akadt meg, Glenn azonban másképp emlékezett, amikor 2017-ben egy interjú során nekiszegeztem a kérdést: „Való igaz, létezik a második Hughes/Thrall-anyag, kábé tíz évvel ezelőtt kezdtünk dolgozni rajta Pattel. Viszont valamiért nem fejeztük be, a kérdés pedig azóta is napirenden van. Az a tervünk, hogy amint lesz rá mindkettőnknek ideje, véglegesítjük a korongot. Én magam különösen emellett vagyok, mert nem szeretem az elvarratlan szálakat, az anyag pedig túl jó ahhoz, hogy veszni hagyjuk. Az első lemez nyílegyenes folytatására viszont senki ne számítson, mert a dalok inkább a dzsessz és a funk mezsgyéjén találhatóak."

Tavaly júliusban személyes találkozásunkkor Glenn újból megerősítette, hogy a kettes számú Hughes/Thrall továbbra is bakancslistás, amit előbb-utóbb ki kell pipálni, és bár biztosak lehetünk benne, hogy ugyanazt az eufóriát ennyi év huzavonát követően már nem fogja kiváltani, mint überkult elődje, azért jó lenne végre hallani. Addig viszont lehet vigasztalódni ezzel a korát fényévekkel megelőző mesterművel, mert egy biztos: zeneileg ma legalább annyira progresszívnek hat, mint negyven évvel ezelőtt volt, bár a teljesen kiüresedett könnyűzenei paneleket elnézve inkább azt mondom, szerteágazó muzikalitása ma még döbbenetesebb. Számomra mindig is Glenn Hughes munkásságának abszolút csúcsát jelenti majd.