Shock!

Vélhetően egyetlen progrock-rajongó sem fog pisztolyt szegezni a halántékomhoz, miután csak úgy kijelentem, hogy pontosan negyven esztendővel ezelőtt, ezen a színpompás októberi napon jelent meg minden idők egyik legjobb prog/artrock-lemeze, amely az amerikai Kansas zenekarhoz kapcsolódik. A Point Of Know Return a csapat ötödik albuma, amely szinte egyenes folytatása volt az előző, nagyobb ismeretséget is hozó Leftoverture-nek, ráadásul Steve Walsh és társai képesek voltak rajta még magasabb szintre jutni a friss szerzeményekkel. Emlékezzünk meg tehát néhány mondat erejéig erről a csodáról is!

Az időgép kijelzője melletti potmétert tekercseljük is gyorsan vissza 1977 forró júniusára, a helyszínt pedig állítsuk be úgy, hogy pontosan Louisianára mutasson, azon belül is a fiúk jól bevált főhadiszállására, a bogalusai Studio In the Countryra, ahol is a Point Of Know Return oroszlánrészét mesterszalagra préselték (bár az anyag egy részét a nashville-i Woodland Soundban rögzítették). A Leftoverture, illetve a róla kimásolt Carry On Wayward Son című dalocska sikerének persze gyökeresen meg kellett volna változtatnia mindent a zenekar háza tájékán, ám elég csak belefülelni a soron következő új album dalaiba, s örömmel megtapasztalni azt, hogy itt bizony semmi gyökeres változás nem történt – legalábbis zeneileg. Az ősrajongók továbbra is elégedetten dörzsölhették össze a tenyerüket, hiszen a sikerek ellenére is megkapták a zenekartól azt a fajta igényes és színvonalas rockzenét, amire már hosszú hónapok óta várakoztak.

Igaz, a csapat frontemberének számító énekes/billentyűsnek, Steve Walshnak egy időre teljesen elment a kedve az egész zenekarosditól, meg attól, ahogy egyesek kezelték, illetve kritizálták, így időszakosan el is hagyta a bandát. Szerencsére döntése nem bizonyult tartósnak, ugyanis Walsh – miután átgondolta helyzetét – Kerry Livgren és Phil Ehart mellett továbbra is a csapat oszlopos húzóembere maradt. Tanulhatatlan őstehetsége nélkül már semmi nem lett volna ugyanaz, hiába ontotta magából a gitárokat és a billentyűket is egyaránt kezelő Livgren élete leghatalmasabb szerzeményeit, ezeket a nótákat egyértelműen Steve összetéveszthetetlen hangjára írták. A csapat klasszikus felállása tehát most is változatlan maradt Eharttal a dobok mögött, Robby Steinhardt hegedűssel és másodvokalistával, Rich Williams gitárossal és Dave Hope basszerrel, valamint a stúdiómunkát felügyelő Jeff Glixmannel és Don Kirshnerrel. Az előzményeket ismerve ebből a kooperációból már eleve semmi rossz nem sülhetett ki.

A borító – Nem esek túlzásokba azzal, ha azt állítom, hogy valójában a Point Of Know Return borítója vált az idők során a legikonikusabbá a banda kiadványai közül. Már első ránézésre is percekre odaszegezi a tekintetet, elgondolkodtat, s persze tökéletesen kifejezi a címadó nóta mondanivalóját is, ami igazából arról a pillanatról szól, ahonnan már nem létezik visszaút. A dobos és Kerry valami hasonló ideával kereste fel a '75-ös Song Of America borítóját is megalkotó Peter Lloydot, aki az instrukciók alapján alkotta meg e festményt, s természetesen miután megmutatta a többieknek, pillanatok alatt le is nyűgözött vele mindenkit. Ehart: „Ezek után már csak Don Kirshner logóját kellett valahogy eltüntetnünk, ezért feltettem a kérdést a menedzserünknek, Budd Carrnak: Budd, mi lenne, ha levennéd valahogy Don oda nem illő fehér labelét a borítónkról? Annyira jól néz ki, hogy bűn lebutítani ezekkel a hivatalos, lélektelen szarságokkal. Mire Bud nekem ugrott: ember, manapság csupán a Pink Floydnak és Barbara Streisandnak lehet saját labelje... De Budra mindig lehetett számítani, és végül el is értük, amit akartunk. Ő adta az ötletet egyébként arra is, hogy változtassuk meg a címben szereplő no szócskát know-ra, így aztán a Leftoverure-höz hasonlóan az új lemez címéből is szójáték lett."

E szójátékos címadó nótával indítják el a lemezt is, és a Point Of Know Return amellett, hogy rögtön odaszögezi az egyszeri rajongót a hangfalak elé, még a huszonnyolcadik helyig is felkúszott az amcsi hivatalos listán. Popos hangvétele mellett tipikus, a zenekarra jellemző, kivételesen magas technikai színvonalon előadott, játékos zenei megoldások fogadják rögtön a hallgatót. Steinhardt hegedűfutamai és a Hammond orgona gyakorlatilag uralják is a nótát, amelynek énekdallamait a későbbiekben sem lesz képes semmi kitörölni az ember lelkéből, de igazából a folytatásban hallható, progresszív rock és a country keverékéből született Paradox az a tétel, amitől mondjuk minden egészséges (tehát nem született csodagyerek) zenész és vájtfülű hallgató haja kihullik egy időre. Maga a dal egyébként nem pont az a tipikus eljátszhatatlan fajta, azonban ahogyan Livgrenék ezt elővezetik, egész egyszerűen taníthatatlan. Arra a lazaságra, gördülékenységre és felkészültségre, ami itt hallható nem igen volt még példa a '70-es években, ha csupán a rockzenében nézünk körül. Bármennyire is szeretem például a tizenöt-húsz évvel később befutott Dream Theatert, az ő mechanikus, keretek közé szorított Paradox-feldolgozásuk csupán annyit bizonyít, hogy a Kansashez képest Petrucciék bizony annak idején túlságosan is beletapostak a túliskolázottság csapdájába. Bármennyire is hihetetlen, de nekik egyszerűen nincs meg az a géniuszuk (vagy csak eltompította a sok tananyag), ami a topekaiakat jellemezte.

Aztán Walsh soron következő instru tétele megintcsak mestermű. A The Spider igazából csak a soron következő nótát vezeti fel, azonban amit ebbe a két percbe belesűrítettek, az szintén lélegzetelállító. Legalábbis annak biztosan, aki zenészfüllel hallgatja, de talán még egy laikus zenehallgató sem intézi el egy kézlegyintéssel az itt hallottakat. Aki viszont játszik valamennyire billentyűs hangszereken, és ismer olyan fogalmakat, mint „pókozós" vagy „szaladgálós" motívum, annak már elsőre is különlegesség lesz e vintage billentyű hangszereken „nyolc ujjal" elprüntyögött nóta, amelynek ugye nem véletlenül lett ez a címe. A szerző pedig végre azt is bebizonyítja, hogy nem csak az énekléshez kapott tanulhatatlan tehetséget odafentről... Az orgona hirtelen lekapcsolásával aztán észrevétlenül át is siklunk a következő Portrait (He Knew)-ra, ami ezek után meglepetésre „lépegetős" bluesos figurákban folytatódik, Walsh és Robby roppant meggyőző éneklésével megtámogatva, majd a bólogatós középtempót egy óriási, felpörgetett zenélgetéssel befejezve. Livgren egyébként a mai napig meg nem értett, a korát jócskán megelőző Albert Einsteinről írta ezt a nótát, de talán így jobban hangzik: róla festette meg ezt a makulátlan zenei portrét.

Ahogyan Steve Walsh az esetek nagy részében a zenekar populárisabb oldalát domborította ki, úgy Kerry Livgren mindig is a komolyabb hangvételű, eklektikusabb szerzemények mestere volt, ahogyan például a csapat egyik legtekintélyesebb művének is nyugodtan tituálható Closet Chronicles példája is mutatja. A megható szöveg itt kivételesen Steve-é, aki ráadásul élete egyik legjobbját írta meg, valamint az album egyik legfelemelőbb énekdallamát is itt hallhatjuk az epikus magasságokba emelkedő középrészben, melyet ezúttal Robby Steinhardt követ el. Ezer pontos, érzelmes, gazdagon hangszerelt, igazi progresszív balladáról van itt szó, amelyet tényleg bűn nem ismerni a műfaj kedvelőinek. Mint ahogyan a szintén nagyrészt Steinhardthoz köthető, elképesztő gitár és hegedű futamokkal izgalmassabbá tett Lightning's Handet is, amely talán a legtökéletesebben domborítja ki a csapat rockos oldalát. A két gitár/Hammond/hegedű felállásból itt egy olyan hibátlanul kidolgozott és komplex elegyet raktak össze a fiúk, hogy akárhányszor is hallgatom meg, újra és újra képtelen vagyok hinni a füleimnek. És megint csak nem a technikai megvalósítás nyűgöz le, hanem inkább az a görcsmentesség és zsigeri természetesség, ahogyan a kompozíció megdörren. A precízen kimunkált terces ikerszólók és tempóváltások, de még Robby agresszív fröcsögése is igazi csemege.

Ez után jól is esik egy kis lecsillapodás a Dust In The Wind balladával, ami ugyan a banda legsikeresebb pillanatává nőtte ki magát (az amerikai listák hatodik helyéig jutott), mégsem jellemzi a zenekar szerteágazó stílusát. A pofonegyszerű, de ettől még rengeteg bölcsességet is magában hordozó szöveggel és kimagasló színvonalú zenei megfogalmazással persze több millió ember tudott pillanatok alatt együttérezni, s ez a népszerűség még a mai napig is töretlen. (Itt most szigorúan nem Magyarországra, Dél-Szudánra és Észak-Koreára gondolok.) Az akusztikus gitárokkal elkísért, elsőre rögzülő énekdallam és persze a röpke életünk értelmét kereső tartalom szinte mindenkit képes megérinteni valamilyen szinten. Keletkezése is hasonlóan egyszerű, hiszen Kerry eleinte csak ujjgyakorlatokat végzett otthon a gitáron, mire a felesége rábeszélte, hogy ebből akár még dal is lehetne. Lett is... Méghozzá valaha rögzített legnépszerűbb akusztikus daluk, amelynek csúcspontját egyértelműen Robby drámaian felsíró hegedűjével teremtették meg.

Kerry Livgrent a bölcs gondolatok mellett a politika és az önkényuralom is foglalkoztathatta valamilyen szinten, hiszen miután elolvasta George Orwell 1984-ét, úgy érezte, hogy a történet megér egy megzenésítést is. Ebből születetett a következő Sparks Of The Tempest nóta. Ahol ugyancsak Robby és Steve játszák el felváltva a főszerepet, s szintén a dinamikusabb, rockosabb szellemben dörrennek meg a hangszerek a fiúk kezei alatt. Azt a bólogatásra és léggitározásra is hajlamos emberkéket megcélozó riffet, amit például odaraknak a dal levezetésére, aligha fogja bárki is elfelejteni, aki egy kicsit is szimpatizál a zenekarral. Ahogyan az ezt követő, nagyzenekart megidéző intróval induló érzelmes balladát, a Nobody's Home-ot sem, amelyet Steve olyan átéléssel énekel, hogy az valami csoda. A legfurcsább azonban az, hogy Steinhardt hegedűje még e csúcskategóriás dallamokat is mennyire finoman és ízlésesen egészíti ki. Az elsőre megfejthetetlennek tűnő verszakok pedig igazából egy nálunk fejlettebb civilizáció küldöttjének gondolatai, aki egy mindent elpusztító atomháború után érkezett, lakatlan földünkre. Az érzelmekbe csomagolt világvégi hangulat pedig mi mással is zárulhatna szebben, mint egy heroikus hangvételű, spirituális eposszal, ahol mintaszerűen egyesülnek az évezredes bölcsességek a színvonalas muzsikával: a drámai Hopelessly Human a nagyszerű zenei utazás tökéletes lezárása.

Akárhogy is nézzük, a Point Of Know Return lett a zenekar legsikeresebb albuma, 1978 januárjában egészen a negyedik helyig tornázta fel magát az amerikai listákon, és végül több mint 4 millió példányban kelt el az Államokban elsősorban persze a banda legsikeresebb dalának, a Dust In The Windnek köszönhetően. Ha egyébként gondolatban sorrendet kellene felállítani a kedvenc Kansas-lemezeimmel kapcsolatban, akkor a Point Of Know Return minden bizonnyal benne lenne az első háromban, mondjuk az utána következő Monolithtal és bármelyik '70-es években született anyaggal egyetemben (Kansas, Song For America, Masque, Leftoverture, Audio Visions), azonban felesleges ilyesmin túl sokat agyalni, hiszen ez az életmű amúgy is önmagáért beszél.

Az 1978-ban kiadott Two For The Show koncertlemezt követően a minőség természetesen továbbra is a csillagos egekben volt, hiszen Steve Walsh hangját még további két soralbumon is megcsodálhattuk. S, bár a szakma – érthetetlen okokból - ezeket az anyagokat már nem magasztalta úgy az egekbe, nekem ennek ellenére ugyanúgy ott vannak a legnagyobb kedvenceim között. A '79-es Monolith lemezen hallható muzsikára például ugyanúgy illik a mágikus jelző, mint elődeire, hiszen az olyan összetett, de ennek ellenére mégis rengeteg érzelemmel és elképesztő énekdallamokkal megfűszerezett dalokkal, mint például a Glimpse Of Home, vagy a bonyolult váltásokkal és csúcskategóriás gitártémákkal telepakolt How My Soul Cries Out For You (no és persze a Stay Out Of Trouble), tévedni nem lehet. De ez a sokszínű album ugyanúgy tartalmaz gyönyörűségesen kibontakozó drámai momentumokat az Angels Have Fallenben (Steve mélyről felszakadó ordítása itt fenomenális), mint ahogyan életvidám, pozitív pillanatokat is (Away From You). Ugyanez persze elmondható a már '80-as évekbe forduló abszolút ezer pontos Audio Visionsről is, amit már csak azért sem vesézek ki jobban, mert részemről itt le is zárnám a Kansas bemutatásáról szóló cikkeim sorozatát. Akit ezek hatására valamilyen szinten elkapott a csapat zenéje, már valószínűleg úgyis bepótolta a hiányosságot, én pedig csak remélni tudom, hogy sikerült néhány emberrel megismertetni e kultikus zenekar életművét.

A csapat különleges és összetett muzsikáját persze nagyon sokan nem képesek befogadni, elsősorban komplexitása és nagy odafigyelést igénylő tartalma miatt, amelynek következtében talán létre is jött valahol egy „ellentábor", akik szerint ez a muzsika nem több lélektelen ötlethalmaznál. Pedig hát a Kansas pon nem erről szól, s akinek van hozzá füle, annak szinte elsőre lejön, hogy itt kábé ugyanakkora arányban kell ösztönösségről is beszélnünk, mint aggyal összerakott kompozíciókról. Elég csak Walsh őserejű vokalizálására és az improvizációkból született, zabolátlan témákra hagyatkozni, de talán Phil Ehart szavai kellőképpen bizonyítják azt, hogy ebben a bandában is érzelmekkel „megáldott" emberek és igazi művészek alkotnak robotok helyett: „Kerry dalai és azok, amelyeket ő és Steve együtt írtak, sokkal jobb zenésszé változtattak engem annál, mint amilyen előtte voltam. Rengeteg dolgot úgy játszottam, ahogy azt a melódiákban vagy a billentyűk által játszott dallamokban hallottam, és fogalmam sincs, hogy miért tettem ezt így. De idővel észrevettem, hogy ennek így sokkal nagyobb értelme volt, mintha csak sima négynegyedet toltam volna minden egyes motívum alá. Ez a munkamódszer talán azért alakult így ki, mert egyikünk sem vett semmilyen leckét zeneelméletből, és még csak kottát sem tudtunk olvasni. Így aztán, amit a lemezeken hallasz, azt kivétel nélkül mind hallás útján tanultam meg, és igazából a mai napig fogalmam sincs róla, hogy az tulajdonképpen micsoda... Nem hiába hallottam számtalan dobos ismerősömtől az alábbi szavakat: akármit teszel, soha ne tanulj meg előtte semmilyen leckét! Ezt megfogadva a mai napig szinte mindent a szívemből játszom, ami sokkal többet jelent nekem annál, mintha kottából olvasnám. Fogalmam sincs az időzítésről és a sebességről, de ez a tudatlanság mindig is boldogsággal töltött el."

Én pedig itt és most meg is köszönöm, hogy végszóként ideírhattam Phil bölcsességét, valamint hogy lehetőséget kaptam – immár harmadszor is – írni erről a remek zenekarról! „All is rhythm, all is unity..."