Shock!

Harminc éve, 1993. augusztus 10-én, oslói lakásában meggyilkolták Øystein „Euronymous" Aarsethet, a Mayhem nevezetű black metal alapbanda főnökét/gitárosát, és abban a pillanatban minden megváltozott. Oslóban és környékén hirtelen mindenki gyanús lett, aki valamelyik feketefém-zenekar pólóját viselte, a világ más tájain pedig, ezzel egyidejűleg, hirtelen nagyon sokan lettek kíváncsiak rá, mi fán is terem a black metal. Magával a szóban forgó gyilkossággal kapcsolatban meglehetősen egyszerű dolguk volt a hatóságoknak, a mindössze 25 éves gitárost a Burzum név mögött álló Kristian „Varg" Vikernes késelte meg, aki abban a biztos tudatban tehetett beismerő vallomást, hogy Euronymousszal együtt a Mayhemet is sírba tette. Ez aztán mégsem így alakult, de a stílus keresztapáinak öröksége még sokáig csupán magával a véres legendával volt egyenértékű. Euronymous már nem érhette meg a Mayhem első LP-jének kiadását, mindösszesen egyetlen „gyermekét" tarthatta ilyen módon a kezei között. Ez pedig nem más, mint a címében is roppant profetikus Deathcrush EP, amelynek kivesézésével most rá emlékezünk.

Oslo Saul Hudsonja, egy sunburst Gibson Les Paul Standard odaadó tulajdonosa, a Guitar World szavazásán minden idők 51. legjobb heavy metal gitárosának választott zenész, akinek fényképe majdnem felkerült a Norwegian Airlines egyik repülőgépére – mindenképpen ellentmondásos figura. Ha érdemes lenne ezzel foglalkozni, filozofálhatnánk mi is azon, hogy a világ egyik legjólétibb (tudom, nincs ilyen szó) államában mi visz rá két tinédzsert a végletek hajszolására, mindenesetre Euronymous és Vikernes sorsa örökre összefonódott, legkésőbb az előbbi sajnálatosan korai halálának pillanatában.

Mindenesetre amikor Øystein még nem vált Euronymousszá, ő sem sokban különbözött a thrash/death metal underground fanatikusaitól. Annyiban azért mindenképpen, hogy az utóbbiaktól ellesett riffeket rendre továbbgondolta, jellemzően még pusztítóbb formában, és korán kifejlesztett egy sajátságos pengetési technikát. Bármit gondoljunk is róla emberként, zenészként túlzás nélkül milliókra volt hatással, még ha ennek szárba szökkenését ő maga már nem érhette meg. Mindössze 16 évesen alapította meg a Mayhemet, ami már nem is az első kísérete volt gitárosi karrierje kiterjesztésére.

A Deathcrush három demó után érkezett a szárnyait bontogató Mayhemtől, és funkcióját tekintve nyugodtan párhuzamot lehet vonni az első Bathoryval: tesztoszteron-túltengéses, minimálisan sem túlgondolt támadás volt ez a banda erősségeinek első prezentálására. Közös pont még a rögzített anyag mélyen underground megszólalása, mondjuk ki, hallgathatatlansága, amit persze az eltelt évek megszépítettek, és ne tagadjuk, szépen kasszírozott belőle a kiadvány hangulati oldala. Mert azért ez az öt plusz három tétel nem a zeneszerzés és dalszerkesztés magasiskolája, de nem is ezzel a céllal írták őket. Létjogosultságukat fényesen igazolja, hogy a jelenkori Mayhem sem nagyon hagyja el koncertprogramjából a Deathcrush dalait, pedig zeneileg rég (tulajdonképpen már a De Mysteriis Dom Sathanasszal) túllépett ezeken a punkos szellemiségű és rövidségű black/death támadásokon. Ha pedig maguk az „örökösök" ennyire megtisztelik saját alkotásukat, nekünk is illik a kellő tisztelettel közelíteni hozzá. Végül is, ha pusztán a történeti tényeket nézzük, valószínűleg a legelső norvég black metal kiadvánnyal állunk szemben.

A Mayhem tagjaira az imént azért is nyugodt szívvel használtam az örökösök kifejezést, mert a jelenkori és a Deathcrush-korszakos zenekari felállás mindössze egyetlen ponton kapcsolódik össze. Jørn „Necrobutcher" Stubberud bőgősről van szó, aki Euronymousszal együtt megalapította ezt a fura képződményt, és aki a mai napig a banda kabalája (zeneileg tudomásom szerint sosem tett hozzá különösebbet a sztorihoz, ha úgy akarjuk, a Mayhem Andy Fletchere ő). Necrobutcher a Dead halálát követő kollektív megőrülés közepette ki is lépett a galeriből, hogy aztán Hellhammer dobos hívására később visszatérjen. Azzal a Sven Erik „Maniac" Kristiansennel együtt érkezett vissza, aki annak idején dicsőségesen feliratkozott a Deathcrushon közreműködők névsorába, majd igen hamar távozott is az énekesi posztról. Elképesztő torkának teljes regiszterét csak az Euronymous-gyilkosságot követő visszarendeződést hirdető Wolf's Lair Abyss EP-n ismerhettük meg, a Deathcrush kiadásának évében mindössze 18 éves volt, és kizárólag üvölteni akart. Velük és Manheim dobossal lett teljes a Mayhem első stabilnak mondható felállása, amely ezeket a gyűlölettirádákat szalagra rögzítette.

A Deathcrush megtestesít mindent, ami a korai Mayhem volt, és valóban kapukat nyitott ki pusztán azzal, hogy elkészült, hasonlóan mondjuk a Kill 'Em Allhoz. Ne feledjük, a '80-as évek végén tartunk, amikor még senki nem játszotta így a metált, mint Euronymousék. Nem véletlenül fordult a Darkthrone is a death metal felől a black metal irányába, hogy aztán az A Blaze In The Northern Skyjal beelőzzék a De Mysteriist is. A magát „kiárusító" death metal utálata amúgy is közös pont volt a norvég színtéren, de ez már túlmutat a Deathcrush-érán, amikor az elkövetők nem átalltak death metal riffeket is csatasorba állítani. A jelen EP-t rögzítő csapat még nem szégyellte eredendő hatásait, ennek bizonyságául egy Venom-nóta (Witching Hour) feldolgozása is felkerült ide a Welcome To Hellről, szinte lehetetlen módon még az eredetinél is obskúrusabb, primitívebb formában. Euronymous már ezekben az időkben sem vonakodott frontembert cserélni, ha elérkezettnek látta rá az időt, nem meglepő, hogy a Deathcrushon két énekes hallható: Maniac mellett az EP kiadásának idejére már kilépett Eirik Skyseth „Messiah" Norheim is hallatja a hangját három dalban (Witching Hour, Pure Fucking Armageddon, Outro).

A lemezanyagon sok megmagyarázni való igazán nincs, a mindössze 19 éves Euronymous és társai a lehető legszélsőségesebb, leggyorsabb metált akarták játszani, bár ehhez a képességeik nem minden résztvevő esetében voltak adottak. A főnök például egészen bizonyosan a kivételek sorát erősíti, ő már ekkor a leggyorsabban riffelő gitárosok egyike volt, de ami még fontosabb, hogy témáinak már itt is határozottan megvolt a maga zord, epikus hangulata. Ezen túl az ének olyan lett, amilyenre sikerült, általában önveszélyes hangszálgyilkolás, a dobok pedig legendásan pontatlanok (utóbbi posztra hiába sikerült a Deathcrush kiadását követő évben a stílus egyik ikonját szerződtetni, Hellhammer még a De Mysteriisen is ezt a pontatlan, túljátszott stílust hozza, persze lényegesen kifinomultabb formában). Logikus módon a később elkészült, Maniac által felénekelt dalok (Deathcrush, Chainsaw Gutsfuck, Necrolust) a maguk módján összeszedettebbek, kidolgozottabbak, mint a többi, nyilván rengeteg idézőjel közé téve valamennyi jelzőt. A Deathcrush mindezzel együtt a Mayhem-történelem része marad, a Spotify-on is szorosan követi népszerűségben a De Mysteriist, Hellhammerék minden egyéb alkotása messze lemaradva áll tőlük.

Persze leginkább történelmi okai vannak annak, hogy a Deathcrush anyagát black metalnak nevezzük, hiszen köze sincs ahhoz a tremolós hangzáshoz és azokhoz az okkult/sátánista szövegekhez, amelyekben a banda Per Yngve „Dead" Ohlin beszállását követően megmerítkezett. Valójában egy Venom/Hellhammer/Sodom-hatásokban tobzódó, korai demó kipofozott verziójáról van szó az EP esetében, amelyet Euronymous túl jónak érzett ahhoz, hogy csak az eredeti, negyven példányos kiadvány hallgatói élvezhessék. Szerencsés, hogy így alakult, hiszen ahogy a Dead-korszaknak a Live In Leipzig koncertfelvétel, a korai Mayhemnek a Deathcrush állíthat mementót. Különösen a felvétel őszintesége megragadó, hiszen még a túl komolyan vett elitizmus begyűrűzése előtt készült, és a banda tényleg nem akar itt mást, mint fájdalmat okozni. Egyes kollégák epileptikusnak nevezik a zenét, és van is ebben valami. És még egy dolog, ami a későbbi Mayhemből már hiányzott, de itt még megvolt: a sötét humor. Hogy is szól az az outro?

All the little flowers are singing / All the little birds are too / They are very happy / And we hope you are too