Shock!

Pusztán jellegüknél fogva a Klasszikushock tárgyává a legritkább esetben válnak koncertlemezek, kivéve azon ritka alkalmakat, ahol az adott felvétel jelentősége mellett – annak megismételhetetlen mivolta okán – semmiképpen sem mehetünk el szó nélkül. Amikor huszonöt évvel ezelőtt a máris rendkívüli társulat hírében álló Mayhem a lipcsei Eiskeller klub színpadára lépett, a szalag kétségtelenül egy ilyen rendkívüli eseményt rögzített, amelynek főszereplői – ahogy maga a zenekar is – mindössze két évvel ezt követően már a halálukban megdicsőült legendák sorát gyarapították. Minden fésületlensége ellenére sem túlzás tehát azt mondani, hogy a Live In Leipzig album mérföldkő a feketefém műfaj történelmében, annak egy hallatlanul véres korszakának lezárója és mementója.

Bár vitathatatlan, hogy jelen koncertlemez esetében a black metal történelmének egyik alapvetéséről beszélünk, könnyen meglehet, hogy a kiadvány ebben a formában sosem lát napvilágot, ha bizonyos külső tényezők másként alakulnak. Amikor azonban 1991. április 8-án a zenekar által bérelt krakstadi házban Euronymous rátalált az énekes Pelle „Dead" Ohlin holttestére, a Mayhem-sztori döntő fordulatot vett. Az üzleti kérdésekben meglehetős tapasztalattal bíró bandavezér/gitáros – groteszk, de a maga módján érthető módon – a lehető legteljesebb mértékben ki kívánta aknázni az énekes öngyilkosságának hírére a Mayhem körül szárnyra kapó publicitást. Ennek a folyamatnak a terméke volt többek között a The Dawn Of The Black Hearts bootleg borítóképe, valamint a Dead körüli misztikumot tápláló, egyre vadabb városi legendák köztudatba kerülése. Az elhunyt társuk előtti „tiszteletadás" legkorrektebben kivitelezett formáját azonban mindenképpen ez az 1993 nyarán végül hivatalosan is kiadott koncertlemez jelenti.

Dead szerepét nem szabad és nem is lehet elvitatni a Mayhem körüli kultusz létrejöttében – a roppant szerencsétlen sorsú énekes életével és (főleg) halálával egyaránt ezt furcsa, sötét tüzet táplálta. A legenda szerint Jon „Metalion" Kristiansen, a Slayer Magazine és a Head Not Found kiadó alapítója, a korai norvég black metal mozgalom ikonikus alakja említette meg a Morbid nevezetű stockholmi zenekar akkori énekesének, hogy Euronymousék éppen énekest keresnek sokadik frontemberük helyére. Dead bemutatkozásként a vele felvett December Moon demót (apró érdekesség, hogy ezen az anyagon nem más, mint a későbbi Entombed-énekes, L.G. Petrov ült a dobok mögött) egy keresztre feszített egér kíséretében küldte el az oslói brigádnak, a helye pedig ezzel biztosítva is lett a Mayhem arcaként. A corpsepaintet viselő és előszeretettel hullabűzös ruhákban fellépő Dead egy egészen új szintre jutatta a zenekar koncertjeinek légkörét – a vérző állattetemek színpadi kellékként való hasznosítása és az öncsonkítások programba iktatása is nagyjából ekkortól datálódik. A krónikákban sajnos ennél lényegesen kevesebb szó esik azonban nevezett hallatlanul „ihletett" szövegírói tevékenységéről.

Honnan is ez az ihletettség? Per Yngve/Pelle/Dead 1969 januárjában látta meg a napvilágot Anita és Mikael Ohlin legfiatalabb gyermekeként, négy testvére társaságában pedig már korán különc és nehezen kezelhető személyiségnek bizonyult. Képregényekben és humorban egyaránt a sötét, véres tematikát kedvelte, fantáziavilágába való bezárkózását szülei válása pedig csak tovább mélyítette. Nehéz természete miatt társai persze kiközösítették, és nem ritkán fizikailag is bántalmazták. 13 évesen csaknem életét is vesztette egy iskolai verekedésben, az eset pedig – meg nem erősített módon, de nagy valószínűséggel – agyi károsodást, ennél fogva az évek során egyre jobban előtérbe kerülő személyiségzavart is okozott nála. Bár klasszikus értelemben vett énekesi képességeket sosem csillogtatott, az őt körülvevő morbid aura és az okkultizmusban elmerült szövegei révén mégis hamar felfedezte őt az underground, és olyan csapatok frontembereként bukkant fel később, mint az Armageddon, a Scapegoat, majd a Morbid. Utóbbi társulat már valóban távol állt attól, hogy egy kézlegyintéssel elintézhessük, a rövid életű zenekar számos EP-t és koncertlemezt is kiadott, amikor Dead azt sorsára hagyta.

A Mayhem számára Pelle/Dead mindenképpen kapóra jött, hiszen a Pure Fucking Armageddon demó, majd a Deathcrush EP ugyan egyértelműen a térképre helyezte a norvégokat, az általuk megálmodott státuszhoz azonban ennél többre volt szükség - mindenekelőtt állandó tagságra. A ma is „klasszikusként" hivatkozott felállás ekkor alakult ki, amelynek Euronymous és Dead mellett az alapító bőgős Jørn „Necrobutcher" Stubberud és a szintén 1988-ban csatlakozott Jan Axel „Hellhammer" Blomberg dobos volt részese. A bizarr műhely ezekben az években azután valóban egészen más dimenzióban fogott alkotásba, és mind a hangszeres témák, mind a szövegek minősége hatalmas mértékű fejlődést kezdett mutatni. Olyan klasszikusok nyertek végső formát az 1988-1990 közötti időszakban, mint a Funeral Fog, a Freezing Moon vagy a Pagan Fears, és összességében elmondható, hogy a De Mysteriis Dom Sathanas albumra később felkerült valamennyi dal alapjai készen álltak már ekkor. Az Euronymous által elnökölt oslói black metalos közösség híre mindeközben beszivárgott Európába is, amely heves izgalommal és tárt karokkal várta a hírhedt norvégokat.

A kvartett tehát 1990. november 26-án, alig két hónappal Németország újraegyesítését követően, teljes zenekari felszerelésével együtt, vonaton érkezett meg a hajdani keleti blokk egyik művészeti központjának számító Lipcsébe. A koncert helyszíne a helyi szélsőbalos csoportok által favorizált Eiskeller (ma Conne Island névre hallgató) klub volt, amely valamikor a Hitlerjugend központjaként is szolgált, ekkorra pedig punk/hardcore/metal összejövetelek helyszíneként híresült el. A Mayhem természetesen nem fukarkodott a körítéssel: a színpadot fakarókra húzott disznófejek ékesítették, nem maradhatott el a húsdobálás sem, Dead pedig – szokásához híven – ejtett magán néhány komolyabb vágást az előadás közben. Az eljátszott dalok közül akadt jó néhány, a kezdeti időszakből exhumált tétel (Deathcrush, Necrolust, Chainsaw Gutsfuck) is, a fókusz azonban már a friss szerzeményeken volt, amelyek első hallásra is meggyőzhettek bárkit arról, hogy Euronymousék zsebében néhány húscafatnál és hullaszagnál jóval több lapul. Természetesen sem a hangszeres játék, sem a hangzás nem tökéletes, az „énekről" már nem is beszélve, de akkor és ott ez aligha foglalkoztatott bárkit is.

A Dead és Euronymous által megteremtett mítosz, nagyjából előbbi 1991 tavaszán elkövetett öngyilkosságáig, mindenekelőtt zenei téren létezett és virágzott, az ezt követő időszakban azonban számos dolog fontosabbá vált a mozgalom ideológusai számára a muzsikálásnál. A nyomasztó légkörben olykor egymással is konfliktusba keveredő résztvevők útját gyilkosságok, felgyújtott templomok, és kevésbé a kiváló lemezek jelezték, a folyamat pedig egyértelműen Øystein Aarseth, azaz Euronymous 1993. augusztus 10-én bekövetkezett erőszakos halálával érte el a tetőpontját. Az felháborodás hírére egész pályás letámadással meginduló rendőri gépezet a teljes oslói black metal közösséget szétzúzta (Samoth érintettsége révén például csaknem az Emperor pályafutásának is véget vetett), a Mayhem sorsára ez azonban már különösebb kihatással nem lehetett, a banda halott volt, és még jó pár évig mindenki halottnak is hitte. A Live In Leipzig a Vikernes-gyilkosság előtt mindössze néhány héttel, Dead emlékének adózva jelent meg, ezer példányos 12"-es bakeliten, és vált a máig sem fakuló kultusz kézzel fogható emléktárgyává.

Egy kölcsönösen előnyös barter keretében az anyag kiadója a Roberto Mammarella (Monumentum, Cultus Sanguine) által alapított apró milánói label, az Obscure Plasma lett (ebből nőtt ki később az Avantgarde Music, illetve a szintén Mammarella által üzemeltetett SoundCave lemezbolt). Pult alatt a zenekar – afféle referenciamunkaként – ekkor már évek óta terítette a felvételt, az pedig ennek megfelelően számtalan bootleg-formában, különböző borítókkal látott napvilágot, és az első hivatalos kiadás is mindjárt kétfajta verzióban volt beszerezhető. Mivel a De Mysteriis... album – hosszas vargabetűket, és átkeverést követően, már Csihar Attilával hangjával – csak 1994 májusában jelenhetett meg, a Dead-korszakos Mayhem legendáját valójában éveken át ez a kiadvány tartotta életben. A Live In Leipzig egy saját vérében megfojtott zenekar mementójává vált, és valószínűleg sokkal többen hivatkoznak rá etalonként, mint akik meg is hallgatták ezt a rettenetes minőségben, valószínűleg nem is különösebben józan állapotban rögzített koncertlemezt – egy korszakos klasszikust.

„Wandering out of space / Wandering out of time / A world out of light, death at the end / Only silence can be heard / Silence of peoples fears / No one knows my grave / Buried by time and dust"