Shock!

A „hogyan kezdődött?" jellegű kérdések általában nem értelmezhetők a művészetekben, hiszen minden motívumot megformált, minden hangra rátalált már korábban valaki, az abszolút elsőség joga e helyen legfeljebb szubjektív alapon igényelhető. Azonban még akkor is, ha hajlunk elfogadni a fentieket, akadnak olyan kivételek, amikor az alapkövek jól azonosíthatóak a talapzatban. A fémmegmunkálás leggyűlöltebb válfaja esetében például az első kohászok egyike bizonyosan a fiatal svéd Thomas Börje Forsberg, ismertebb (művész)nevén Quorthon volt. Az első Bathory album, minden black metal-lemezek prototípusa pedig e hónapban már harminc éves lett.  

Mint oly' sok más, hasonló horderejű esemény esetében, itt sem sok hiányzott ahhoz, hogy a Bathory név ne legyen több, mint a tinédzser Thomas Börje Forsberg fantáziájának kósza szüleménye. Maga a névadás egyébként a főhős egy londoni útjához köthető, ahová egy barátjával érkezett, és a város felfedezése során egy alagsori tárlaton rátaláltak Báthori Erzsébet viaszfigurájára, egy kád vérben hanyatt döntve, felette kikötözött és kivéreztetett, meztelen lányokkal. A vér és a csöcsök együttes látványánál aligha volt szükség több impresszióra, és miután Thomas utánaolvasott a csejtei grófnő hírhedt legendájának, a név kérdése eldöntetett. Mindez azt is jelenti, hogy a közhiedelemmel ellentétben a Bathory sosem létezett más néven, Quorthon az első perctől fogva alaposan megtervezte a koreográfiát zenekarának színrelépéséhez. A művésznév kiválasztása is egy meglehetősen profán folyamat eredménye volt, Quorthon egyike az alvilág számtalan démonjainak, és figyelemfelkeltő hangzása révén immár a zenei pantheonban is kiemelt helyet foglal el. Eddig tehát rendben vagyunk, a folytatás azonban korántsem volt ennyire magától értetődő.

A heavy metal műfaja a '80-as évek Svédországában mai fejjel elképzelhetetlenül undergroundnak számított. A Black Sabbath vagy a Led Zeppelin neve a svéd médiában egyszerűen nem létezett, és az akkoriban kivirágzó NWOBHM-jelenséggel is legfeljebb fű alatt foglalkozott bárki is. A minden papírformát borító változást e téren végül nem más hozta el, mint egy Force nevű zenekar, mely 1982-ben megnyerte a hazai Rock-SM tehetségkutatót, közel négyezer másik banda ellenében. Nyereményük egy lemezszerződés, a győzelem eredménye pedig a rákövetkező évben tárgyiasult a banda nevét viselő debütalbumon. Ha nem említettem volna: közvetlenül a vetélkedő előtt a Force a nevét Europe-ra változtatta... Talán valószínűtlennek tűnhet, de ez az átütő és félre nem magyarázható siker több lemeztársaság figyelmét is a gyermekléptű svéd hard rock és heavy metal felé fordította. A stockholmi Tyfon például egyenesen azzal az ötlettel állt elő, hogy egy válogatáslemez formájában lehetőséget ad a bemutatkozás előtt álló skandináv zenekarok számára első felvételeik elkészítésére. Az albumra végül főleg svéd és néhány finn bandát hívtak meg (őket sem volt könnyű menet összeterelni), akik közül az egyik finn formáció az utolsó előtti pillanatban kénytelen volt visszalépni, és kiérdemelt helyét üresen hagyni az összeállításban. Az üres helyet pedig valakinek gyorsan be kellett töltenie...

Főhősünk saját bevallása szerint nem volt még tíz éves, amikor már nem csak játszott, de írt is gitárján dalokat, azt pedig nagyjából ezidőtájt végérvényesen el is döntötte, hogy jövőjét a zene közelében képzeli el. Az iskolai gyakorlatot már eleve az apja, Börje „The Boss" Forsberg által gründolt Tyfonnál töltötte, majd a suli után, immár komoly státuszban is ide tért vissza. Amikor tehát a válogatás ötlete a kiadó részéről felmerült, Quorthon ugyanott már régóta csak a kedvező alkalomra várt. Meggyőzési taktikájának eredményeként a Bathory neve úgy kerülhetett fel erre a kiadványra, hogy a kiadó korábbról semmilyen stúdiófelvételt nem hallhatott a bandától. Létezett ugyan egy szalag 1983 júniusából, két saját nótával (You Don't Move Me és Die In Fire), de azt még egy korábbi felállás rögzítette. A Quorthon által utóbb megírt tíz dalos repertoárból végül a Sacrifice-ra és a The Return Of Darkness And Evilre esett a brigád választása, ezek kerültek fel a mára kultikussá vált, Scandinavian Metal Attack címmel megjelent válogatásra. Mellettük szólt, hogy egyrészt e tételek már elnyerték végleges formájukat, másrészt mentesek voltak a korai idők punkos felhangjaitól, amitől a zenekar mindenáron szabadulni igyekezett.

Hiába volt a szó klasszikus értelmében véve „eredeti" az, amit a Bathory a korai korszakában csinált, hatásaik azért többé-kevésbé egyértelműen visszafejthetők voltak, amit a dalszerző Quorthon sem igyekezett különösebben tagadni. A „Sacrifice" például a Motörhead végjegyzett hangzásának egy végsőkig elbrutalizált változatából kelt életre, de ugyanígy a Black Sabbath és a GBH hatása is elvitathatatlan, egyedül a Venom „sátáni party rockjának" (a Swedish Death Metal című könyv stílus-meghatározása) befolyását nem volt hajlandó a csapat elismerni. A Scandinavian Metal Attack válogatás – a Bathory mellett az Oz, a Zero Nine, a Trash és a Spitfire dalaival – végül 1984. január 19-én jelent meg, 3000 példányban, amit nagyon gyorsan követett a második, majd a harmadik és a negyedik utánnyomás... A lemez különösen az NSZK-ban, az Egyesült Királyságban, Svájcban és a Benelux államokban fogyott kiemelkedően jól, és túlzás nélkül mindent megváltoztatott – a Bathory pályafutásában legalábbis mindenképpen. A hallgatóság visszajelzései alapján ugyanis ennek a korábban meglehetősen komolytalanul kezelt társulatnak a zenéjére igencsak komoly érdeklődés mutatkozott, és innentől már nem lehetett kérdés, hogy a bandát tovább kell vinni, már egy magasabb szinten.

Az egyetlen marginális problémát az jelentette, hogy az első stúdiózás után a banda szétszéledt, és a tagok különösebben nem is keresték ezután egymás társaságát. A Tyfon azonban egyértelműen tovább akarta ütni a vasat, így Quorthonnal már a nyárra egy újabb stúdiómunkát fixáltak. Az Oi/punk színtérről ismert korábbi harcostársak közül Rickard „Ribban" Bergman basszusgitáros fenntartások nélkül vállalta a lemezfelvételt (állandó tagként viszont határozottan nem kívánt visszatérni), Jolle Elvén ellenben kihátrált a nagyszerű lehetőség elől. Végül az Obsklass dobosa, Stefan Larsson lett a megfejtés a hiányzó posztra, akivel május 22-én megtartották az első és egyetlen közös próbát (!) a lemezfelvétel előtt. A stockholmi önkormányzat tulajdonában álló próbateremben két dalt rögzítettek is, a Witchcraftot (a Bathory válaszát a Motörhead Overkilljére) és a Satan My Mastert (melynek szövege egy 15. századból származó, sátánista rituálékat ismertető leiratból származott). Miután pedig a dolgok különösebb zökkenők nélkül összeállni látszottak, három héttel később (egészen pontosan 1984. június 14-én) a Bathory ezen alkalmi felállása stúdióba is vonult, hogy rögzítse első LP-jét.

A felvétel körülményeiről mindent elmond, hogy arra egy szellőzés nélküli, garázsból átalakított házi stúdióban, 5000 svéd koronás (akkori árfolyamon 6-700 dolláros) költségkerettel, mindösszesen 56 óra alatt került sor. Az olaj és dohányfüst szagát árasztó falak közötti teret két részre osztották: egy kontrollszobára a házi készítésű, nyolccsatornás felvevővel, valamint egy autóalkatrészeket tartalmazó kartondobozokkal telezsúfolt felvételi helyiségre. Nem mintha első megközelítésben a Bathorynak ennél sokkal többre lett volna szüksége. Quorthon mindössze legendás Ibanez Destroyerével és egy 20 W-os Yamaha erősítővel érkezett, és a punkosan egyszerű dobfelszerelés is csak egy 17"-es lábdobból, egy pergőből és egyetlen cintányérból állt, hangját két mikrofon rögzítette. A lemez penetráns hangzása azonban hangsúlyosan nem a felszerelés primitív mivoltából adódott, azt inkább a mesterszalag fogyása indokolta. Utóbbi okból ugyanis szándékosan visszalassították (úgy a felére) a felvevőt, és így a teljes anyag elfért egyetlen két inches tekercsen, lényegesen olcsóbbá téve a stúdiómunkát. Ugyanilyen okból spéci effektek, vagy bármilyen pedál mellőzésével, valódi kétlábdobok hiányában (annak legfeljebb imitált változata hallható itt-ott) készült a legklasszikusabb heavy metal anyagok egyike.

Nagyon nehéz volna harminc év távlatából érzékeltetni a Bathory első albumának úttörő jelentőségét, átütő erejét, bizonyos azonban, hogy szűz füllel hallgatva is megbabonázó a lemez hangulata. A tőrőlmetszett necro hangzás persze nem segíti a befogadást, ahogy az ekkor megalkotott „sablonokat" is jócskán elhasználták azóta, az itt felsorakoztatott nyolc dal mégis úgy harap, ahogy arra ma már kevés példa akad. A témák körülbelül egyharmada már ismerősként köszöntötte az ősrajongókat, a többit (vagyis az anyag zömét) azonban Quorthon közvetlenül a stúdiózás előtt írta meg. Valódi érzelmi, sőt, szerelmi kapcsolat jött itt létre alkotó és műve között, ennek folyománya az is, hogy a borítóról végül lemaradt intrót sem voltak képesek az eredetileg tervezett félperces hosszra megvágni. Utóbbi előképe bevallottan az első Black Sabbath-album harangzúgásos felvezetője volt, ha valaki jól figyel, (jócskán visszalassítva) a Big Ben harangját hallhatja itt megszólalni, némi viharos alapzajjal vegyítve. Általában elmondható, hogy a korábban született nóták (Sacrifice, In Conspirasy With Satan, Armageddon) még egy jóval szikárabb, egyenesebb felfogást képviseltek, míg a közvetlenül a felvételek előtt véglegesített tételek (War, Raise The Dead) már többet mutattak a Bathory dalszerkesztési tehetségéből. Akadtak még aztán további, régről exhumált témák, mint például a Witchcraft, amely átdolgozott verzióban, immár Reaper címen szerepel itt. Quorthon személyes kedvencei a követhetetlen számú feldolgozást megért In Conspirasy With Satan és a Led Zeppelintől származó akusztikus témán (!) alapuló War voltak, de ezt a listát feltételezhetően minden érintett hosszan tudná folytatni.

Az első Bathory albumhoz kapcsolódó különféle – mára szintén klasszikussá lett – bakik azonban legalább annyira beszédesek és szórakoztatóak, mint maga az alapanyag. A Necromansy „s" betűjének története például, ahogy a borító véglegesítése előtti estén ráeszmélt a kreatív csapat, hogy egy „c" betűvel kevesebb van az éppen használt Old English betűkészletben a kelleténél, ezért aztán fű alatt (úgysem-veszi-észre-senki alapon) egy azonos hangzású mássalhangzóra cserélték azt a hátoldalon. A lemez eredetileg tervezett címe Pentagrammaton lett volna, de mivel ezt sokan Pentagonnak olvasták, azért a címötlet ment a kukába, a frontra szánt pentagram pedig a hátsó borítóra. A végleges frontképet végül Jos A. Smith egy 1981-es munkájából emelték át, mely korábban Erica Jong Witches című könyvében kapott helyet. Az a bizonyos kecskefej eredetileg arany és fekete színben pompázott, a költségcsökkentés jegyében azonban Quorthon és nyomda végül „az aranyhoz legközelebb álló, egyszerű színben" egyezett ki. A végeredményként leszállított, kanárisárga állattal a banda már csak akkor szembesült, amikor túl késő lett volna leállítani a gyártást, így az első ezer példány így került ki a polcokra. Könnyen elképzelhető, mekkora kincs manapság egy ilyen első szériás, sárga kecskefejjel díszített példányt birtokolni – saját elmondása szerint még Quorthonnál sem maradt belőle. Az újrakiadások a biztonság kedvéért azután már fekete-fehér borítóval jöttek ki...

A lemezt „gondozó" Black Mark Production éppúgy a fantázia terméke volt (a kiadó valójában csak 1991-ben kezdte meg működését a Tyfon szárnyai alatt), mint a Heavenshore Studio elnevezés a minden komfortot nélkülöző felvételi helyiségre, de mindezek dacára – avagy részben ennek is köszönhetően – a műfaj egyik alapvető klasszikusa született meg itt, amelynek jelentősége már kortársai előtt is felderengett. Az első Bathory album még manapság is szépen fogy, számtalan kalóz és hivatalos újrakiadása létezik Brazíliától Oroszországig, persze a harmincadik jubileumra is kijött egy limitált picture disc széria a Black Marknál. Ha a black metalhoz kapcsolódóan a legfontosabb, legismertebb, legtöbbet hivatkozott jelzőket egyetlen kiadványra akarjuk felaggatni, az csakis ez lehet. A hullámot, melyet a Bathory vetett, többé nem is lehetett megfékezni, a figyelem végre északra irányult és ott is ragadt, a mára szintén klasszikussá vált, első generációs skandináv feketefém bandák mind ebből a talajból nőtték ki magukat. Quorthon pedig a The Return......-nel – alig fél évvel ezután – már a stílus keresztapjaként tért vissza.