Shock!

Dinoszauruszok, legendák, stílusalapítók – sok mindent el lehet mondani a harmincnégy éve létező brit Napalm Deathről, de hogy könnyen feladnák, azt biztos nem. A '80-as években indult zenekar megannyi viszontagság, siker és bukás után még mindig működik, s teszi ezt úgy, hogy máig releváns tudott maradni, zenéjén pedig egy, a rendszerből és a műanyag rádiópopból kiábrándult generáció nőtt fel, amely számára a Napalm egyet jelent a nonkonformitással.

Talán hihetetlen egy grind/death-banda esetében, de ha a Napalm Death gyökereit szeretnénk kikutatni, akkor egészen 1979-ig kell visszaásnunk a dohos időben. A Birminghamhez közel eső Meriden nevű kis falvacskában cseperedett fel az a Nicholas Bullen, aki '79-ben itt alapította meg a csapat legelső megtestesülését barátjával, Miles „Rat" Ratledge-dzsel. A fiatalokra – angolok lévén – nagy hatással volt a punk színtér, s így korai zenéjük is az olyan szavakkal írhatók körbe, mint csörgés, zaj, vagy káosz. Ekkortájt használt bandaneveik is árulkodóak: The Mess, Civil Defence, Undead Hatred.

Aztán 1981-82 tájékán bukkant fel először a Napalm Death név, amelynek eredetéről Bullen így mesél: „Ha jól emlékszem, Rat hozakodott elő ezzel a névvel. Mindketten imádtuk az olyan filmeket, mint az Apokalipszis most!, vagy a Kilencedik alakzat, ami miatt végül a Napalm Death név is megragadt." Ahogy egyre többet zajongtak, a zajból úgy vált lépésről lépésre zene, habár a banda zenéjét Bullenék akkori szomszédai valószínűleg nem épp muzsikaként értelmezték. Mindenesetre az elsőhullámos anarchopunk-hatásokkal operáló banda legfőbb célja az volt, hogy a Discharge-hoz hasonló crossover zenét játsszanak, vagyis ahol a punk nyers anarchiája keveredik a heavy metal gyorsaságával. Bullen lett végül a basszusgitáros és énekes, míg Ratledge ült a dobok mögé.

A csapat demózgatott és helyi klubokban is fellépett, de az igazi változást az életükben Mick Harris felbukkanása jelentette. Az akkoriban egy Anorexia nevű amatőr punkbandában doboló zenész hatalmas rajongója volt Bullenéknek, és addig járt a Napalm koncertjeire, és a tagok idegeire, mígnem végül kedvenc csapatában találta magát. Harris már ekkor is kitűnt gyors játékával, de az is a malmára hajtotta a vizet a Napalm Deathbe való bekerüléséhez, hogy Ratledge-et nem igazán foglalkoztatta a gyors dobolás. Így őt egy idő után Harris váltotta, s az új ütőssel folytatták a menetelést Bullenék. Harris nevét egyébként nemcsak emiatt jó, ha megjegyzi minden extrém zene rajongó, mert a dobostól származik ugyanis két fontos elnevezés is: a blastbeat és a grindcore.

A zenekar a '87-es Scum című lemezzel fektette le a hagyományos értelemben vett grindcore alapjait, s egyben ez az első igazi grindcore-album is. A banda a folyamatos koncertezéseknek is köszönhetően egyre népszerűbbé vált, ám addigra Bullen kezdett eltávolodni ízlésben a fémzenétől a hip-hop és az elektronikusabb dolgok irányába. Ez végül a kilépésével csúcsosodott ki, s a csapatot egyszerre csak a feloszlás réme fenyegette. Harris eltökéltségének hála azonban a csapat újjáéledt, olyan nevekkel, mint Lee Dorrian, aki később megalapította a Cathedralt, valamint Bill Steer, akinek nevéhez pedig a Carcass fűződik. Hozzájuk csatlakozott még Shane Embrury, s ez a négyesfogat rögzítette a második Napalm-korongot. A From Enslavement To Obliterationön hallható zene a Scum folytatása: vegytiszta grindcore, a legjobb fajtából. Ami azt illeti, zeneileg lekörözi elődjét, tökéletes grind-lemez, s ez a zenekar szerencsecsillagát is feljebb repítette. A hirtelen jött siker azonban ahelyett, hogy ösztönözte volna a zenekart, ellentéteket szított a tagok között, és végül szétforgácsolta a kiváló alakulatot. Ennek a felállásnak az utolsó közös felvétele egy Mentally Murdered című EP volt, amelyen a csapat már érezhetően elkezdett a death metal felé tapogatózni. De addigra a Napalm ezen felállása is hajótörést szenvedett, s így Harrisen volt a sor, hogy ismét felélessze a haldokló formációt.

Először Lee Dorrian helyére keresett vokalistát, aki végül az a Mark „Barney" Greenway lett, aki roadie-ként gyakran felbukkant a banda mellett. Ekkoriban, a '80-as évek végén már Angliában is érezhető volt a tengerentúlon mocorgó death irányzat, s Harris is errefelé akart menni, Greenway pedig lelkesen támogatta szándékát. „Abban az időben tiszta death metalt akartam játszani, mivel akkoriban az egész grind-színtér elég fura változásokon ment keresztül", mondja. „A csapatok egymás hátába szúrkálták a kést, mert egyesek nagyobb figyelmet kaptak másoknál, és voltak, akik a Napalmra mutogattak, hogy eladtuk magunkat a sikereink miatt. Ez az egész nagyon elszomorított, mert olyanok köptek minket szembe, akiket korábban a barátainknak hittünk. Úgyhogy elegem lett a grind porondjából, és azt mondtam, bassza meg mindenki, mi death metalt fogunk nyomatni."

Harriséknek szükségük volt még két gitárosra megújuló csapatukba. Az egyik új bárdista a Las Vegas-i death metalos Righteous Pigsben játszó Mitch Harris, a másik pedig a Terrorizert megjárt Jesse Pintado lett. Az underground jellegből fakadóan természetes, hogy mind Harris, mind Pintado ismerte már korábbról a Napalm Death legénységét. „Mitchcsel már korábbról ismertük egymást" meséli Mick Harris. „Ő is imádta a Napalmot. Megmutatta nekem a bandáját, a Righteous Pigset, Shane-nel meg a Terrorizert is marhára szerettük. De mindig is ez volt a Napalm filozófiája: olyanokkal játszunk együtt, akikkel megvan a közös hang, akik ugyanúgy éreznek a zene iránt, mint mi." Pintado sem volt ismeretlen Harrisék számára. „Mickkel és Shane-nel korábban is leveleztünk, kazettákat cserélgettünk egymással, aztán egyszer meghívtak magukhoz játszani", mondta Jesse. „Ami óriási volt, hiszen a Napalm volt a kedvenc bandám. Na meg addig a pontig Európában se jártam még. És már beterveztek maguknak egy turnét is, szóval amikor felkértek, persze, hogy igent mondtam."

Történetében először a csapat 1989-ben lépett fel az Egyesült Államokban, méghozzá a legendás New York-i CBGB's-ben, ahol olyan jól sikerült a fellépésük, hogy a korai thrash és death felfuttatásában jelentős szerepet játsszó Combat kiadó megjelentette első két albumukat Amerikában, amelyek szépen fogytak is. A Combat, illetve a Napalm európai kiadója, az Earache közös munkájának révén a banda megostromolta az Egyesült Államokat is az öreg kontinens után, és a zenekar erősebbnek tűnt, mint valaha. Lehetne találós kérdés is akár, hogy vajon egy banda, amelyik a '80-as évek végén, '90-esek elején death metal-lemezt akart felvenni, melyik stúdióba ment dolgozni, és a válasz csak egy lehet: Morrisound és Scott Burns. „Ezt a döntést főleg én és Shane hoztuk meg", magyarázta Mick Harris. „Imádtuk, amit Scott csinált. A hangzásnak olyannak kellett lennie, mint a Death Leprosy lemezén – csíptem azt a korongot. Úgyhogy eldöntöttük, oda kell mennünk." A másik Harris, Mitch így mesélt a választásról: „Scott Burns egyszerűen tudta, mit akartunk. Ott volt például a Righteous Pigs nevű zenekarom. Bevonultunk egy vegasi stúdióba, és a hangmérnököknek fogalmuk sem volt az egészről. Az olyan dolgok, mint a blastbeat, a mélyre hangolt gitár vagy a hörgés teljesen új volt számukra, nem tudtak vele mit kezdeni."

A csapat tehát a brit punkbandák után olyan formációk nyomába lépett, mint a Death, Massacre vagy Obituary, de a tagok ízlését és zenei hátterét tekintve nem is tűnik olyan váratlannak a változás. „Shane és én már képtelenek voltunk 30-40 másodperces dalokat írni, mondta Mick Harris. „Rengeteg ötletünk volt, és a dobjátékom is a death metal felé vitt minket. Szóval ez az irányváltás mindenképp tudatos döntés volt a részünkről. Egyszerűen tovább kellett lépnünk." Scott Burns azért árnyalja kicsit a képet, már ami Mick Harrist illeti: „Mick egy tradicionális európai grind-dobos, és valóban megvan a maga egyedi stílusa, de ha alaposabban meg akarod vizsgálni a játékát, hogy igazán jó felvételt nyerj belőle, akkor azért találsz olyan dolgokat is benne, amik nem annyira jók. Az európai dobosok játéka talán nem volt olyan feszes, mint az amerikaiaké. De Mickkel nehéz volt erről beszélni. Ő volt a góré, és senki nem mondhatta meg neki, mit hogyan csináljon. Lényegében azt mondta nekem: te meg ki a fasz vagy? Én vagyok a grind királya! Amivel mondjuk nem tudtam vitázni."

A stúdióban a feszültség hamar robbanáspontra érkezett, Mick Harris erős karaktere egyszerre jelentett áldást és átkot a Napalm számára. Ha kellett, Harris újra és újra feltámasztotta a bandát, de aztán egójával akarata ellenére is darabokra zúzta azt. „A legfőbb problémám azzal volt, hogy Jess, Mitch és Shane túl sokat buliztak", meséli. „Én nem vagyok partiarc. De mindannyiunknak megvan a maga hibája. Ha az emberek le akarják magukat alacsonyítani, hát tegyék, de ez akkor is újdonság volt nekem. Itt voltunk, távol az otthontól, ebben a híres stúdióban, Mitchnek pedig időnként megjelentek a haverjai, akikkel persze kiment iszogatni. És ez így ment. Érthető, hogy hamarosan érezni kezdtem a nyomást, amiért a lemezfelvétel terhe rám maradt. Aztán egy este Jess és Mitch kimentek valahova, és másnap nem jelentek meg a stúdióban. Nekem meg elegem lett abból, hogy ott ülök egyedül bent, és azt hallgatom, hogy a felvétel zajos, és játsszam fel újra. Szóval egy nap egyszerűen elszakadt nálam a cérna, és egy kibaszott pinának neveztem Scottot. Azonnal fogta magát, felállt, és ment egyenesen Tom Morris irodájába, hogy elmondja neki, mi történt. Végül felhívták az Earache-et, és készen álltak arra, hogy lefújják az egész stúdiózást." A dráma vége az lett, hogy Tom Morris tanácsára Harris kivett két hét pihenőt, hogy feltöltődjön. Ezt az időt a Morbid Angel frontemberénél, David Vincentnél töltötte, és mikor visszatért a stúdióba, tiszta fejjel folytathatták a munkálatokat.

A lemez végül 1990. július 1-jén jött ki Európában, és december 7-én jelent meg az Egyesült Államokban, közösen a Morbid Angel Altars Of Madness, a Carcass Symphonies Of Sickness, az Entombed Left Hand Path és a Godflesh Streetcleaner albumaival. Nem volt egy gyenge év, az biztos. Érdemes még itt megjegyezni, hogy korabeli adatok szerint a Combat a fentebb említett lemezekből először 30-40 ezer példányt küldött a lemezboltokba, majd ez a szám hamar megugrott 60 ezerre. Mennyit változott a világ huszonöt év alatt!

A Harmony Corruption 41 percén tíz dal osztozik, vagyis ez tényleg nem a Scum második része. A zenekar stílusbeli váltását már a nyitó Vision Conquest is könyörtelenül belepréseli az ember agyába: rá lehet ugyan sütni, hogy voltaképpen egy elnyújtott grind-tétel, de ez csak féligazság lenne, mert a dal váltásai, gitártémái és Greenway öblös, mély hörgése a kor jellegzetes death metalos jegyeit mutatják. A punkos felhangok azért megmaradtak, és összehasonlítva amerikai kollégáikkal, van ebben a lemezben valami európaias íz, ami ugye nem meglepő. Az In The Truth Be Known kimértebb darab, habár itt is meg-megszalad Mick Harris alatt a felszerelés. Akik addig azt hitték, hogy a Napalm csak a villámaprításokra képes, itt most rendesen meglepődhettek: ez a dal a death/grind legszebb példája, ahol a blastbeatek és a komor, agresszív riffek pusztító elegyet alkotnak. A gyilkos belassulásokról – értsd: középtempókról – már nem is beszélve.

Klasszikus riffel nyit az Inner Inceneration, és itt már hallani, hogy a puritán grindcore a múlté, Pintado és a másik Harris pedig jó választásnak bizonyultak ehhez az új irányvonalhoz. A death metal két jeles gitárosáról van szó, akik jobbnál jobb témákkal pakolták tele az albumot. A Malicious Intentben egyikük még szólóra is ragadtatja magát! Az Unfit Earth is jól állt volna bármelyik amerikai death bandának, betonozós riffelésével, rövid, géppuskaszerű sorozatokat lövő duplázójával egy korai Deicide- vagy Morbid Angel-lemezre is felfért volna. Érdekesség, hogy a dalban némi háttérvokalizálás gyanánt feltűnik Glen Benton és John Tardy is, akikkel Mitch Harrisék sokat lógtak együtt, amíg Tampában stúdióztak.

A lemez hangzása egyébként sokat hozzáad a zene nyersességéhez. Ezzel persze nem azt mondom, hogy mondjuk az obituarysen alattomos Circle Of Hypocrisy vagy a tornádó erejével berobbanó The Chains That Bind Us a Metallica fekete lemezének hangzásával elővezetett Depeche Mode lenne, de ez a fajta scottburnsös megszólalás annyira jellemzője a kor death felvételeinek, hogy akkoriban tényleg nem engedhette meg magának egy valamirevaló death metal-banda, hogy ne a Morrisoundba vonuljon be stúdiózni. Ugyanakkor maga a hangmérnök később bevallotta, hogy azért a Harmony hangképe sem nyerte el mindenki tetszését a csapatból: „Végeredményben nem hinném, hogy ezeknek a srácoknak lett volna előzetesen bármiféle konkrét elképzelése arról, milyen hangzást akarnak a lemezükhöz, csak valami keményet szerettek volna. Az én munkám pedig túl tiszta volt a számukra. Emlékszem, amikor meghallgattuk az Entombed lemezét, Mick eléggé lehangolódott, mert ő pontosan olyan hangzást szeretett volna a saját anyagának is. De ezzel sokan mások is hasonlóan voltak. Mickék death metalosan extrém megszólalást akartak maguknak, és az a lemez egyszerűen nem ilyen volt. Azt gondolom, ők csalódásként tekintettek a lemezre."

Greenway véleménye is egybevág Burnsével: „Szerintem nem Scott volt a megfelelő ember ahhoz a lemezhez. A hangzás nem passzolt hozzánk. Túlságosan kompresszált volt, és egy kissé vékony az én személyes ízlésemnek. De Scott becsületére legyen mondva, ő mindent megtett, hogy a lehető legjobbat hozza ki az egészből. De ez a hangzás egyszerűen nem működött a Napalmnál." Talán rá lehet mondani a lemezre, hogy az európai grind/punk gyökerekkel rendelkező zenekar esetében szokatlan volt ez a megszólalás, de az is tény, hogy gyengébb vagy kevesebb nem lett tőle az anyag. A Mindsnare vagy az Extremity Retained mind olyan darabok, amelyek bizony igényeltek némi letisztultságot a hangzásban, hogy minden zenei apróság kivehető legyen. Ez egy grind felvétel esetében nem fontos szempont. A záró, klipesített Suffer The Children kislemezdal is volt, egy bivaly album roppant erőteljes lezárása.

A Harmony Corruption végül Mick Harris hattyúalbuma lett a bandánál: a folyton ügyködő, örökmozgó dobos nem kívánt leragadni a death metalnál, és új irányba terelte figyelmét. „Egészen új ötleteim támadtak a Harmony után. Az első sampleremet '89 környékén szereztem be, és elkezdtem loopokkal kísérletezni. Természetesen a Napalmba is be akartam vezetni némi loopot a zenébe, de Shane-nek nem tetszett az ötletem. Azt mondta, ha ezt akarom csinálni, akkor indítsak egy mellékprojectet hozzá. Én viszont tovább akartam lépni a Napalmmal. Nem akartam teljesen megváltoztatni a zenét, csak néhány loopot szerettem volna bevinni a zenénkbe, és arra játszani. A keménységet, a brutalitást meghagytuk volna, úgy, hogy közben új vizekre is evezünk kicsit. Rengeteg dolgot hallgattam akkoriban, sok minden volt rám hatással. Nem azt mondom, hogy meguntam a Napalmot, csak kísérletezgetni szerettem volna."

Miután a banda 1991-ben felrántotta a Mass Appeal Madness EP-t, belevágtak egy hathetes észak-amerikai turnéba, amelyet Grindcrushernek neveztek el, s ahol a Godflesh volt a partnerük. Mick ekkora azonban már fejben távol járt a bandától, és végül úgy döntött, ideje lelépni, amit nem épp szokványos módon oldott meg: írt három levelet, egyet a bandának, egyet a zenekar menedzserének, egyet pedig az Earache-nek. Embrurynek még külön azt is felajánlotta a levélben, hogy csatlakozzon hozzá új zenekarában, de a basszer kitartott a Napalmnál. Harris így hivatalosan is elhagyta a csapatot, amelynek hat évig volt a tagja, és amellyel három nagylemezt jelentetett meg, s nem mellesleg, amelyet kétszer hozott vissza a sírból. A dobos az ős-napalmos Bullennel megalapította az elektronikus zenében utazó Scornt, a feladat pedig Greenwayékre hárult, hogy újra teljessé tegyék a csapatot. Ez olyan jól sikerült, hogy a Napalm Death máig itt van, és zajong rendületlenül.

Manapság, amikor mindenféle rockceleb egyre másra azt szajkózza, hogy a fémzene halott, és felesleges várni a következő Led Zepre meg Ozzy Osbourne-ra, talán érdemes elgondolkodni kicsit azon, hogy mennyire van igazuk. Egyetlen zenei stílus sem fog kihalni, amíg mim emberek itt tapodjuk lábunkkal a földet, de ha körbenézünk az utóbbi tizenöt évben, valóban nem találunk igazán meghatározó, zeneileg és imázsilag is egységesen egyéni zenekart, olyat, amely akár harminc évig is szavatolni képes a hatását. Ilyen körülmények között rögtön felértékelődnek az olyan régi nagy bandák, amelyek szinte a kezdetektől itt vannak velünk, és ha kisebb-nagyobb megszakításokkal is, de végigkísérnek minket ezen az életen. A brit Napalm Death is ilyen formáció, mindmáig üde, színes folt az extrém zenei palettán, úgyhogy joggal kijelenthetjük: felesleges várni a következő Napalm Deathre. Ez az egy van, értékeljük, becsüljük meg, és hallgassuk meg még egyszer a Harmony Corruptiont gyorsan.