Shock!

A Red Hot Chili Peppers nemrég zárult aktuális stadionturnéját világszerte összesen több mint 3,4 millióan látták, és az, hogy még a párizsi olimpia zárófellépésére is meghívást kaptak, mindennél ékesebben bizonyítja: Anthony Kiedis, Flea, John Frusciante és Chad Smith négyese stabilan a világ egyik legnépszerűbb zenekara. A Chilinek számos kiugróan sikeres korszaka akadt karrierje több mint négy évtizede során, ám jelenlegi státuszukat kétségtelenül a napokban harmincöt éve kiadott negyedik nagylemezükkel alapozták meg. Az 1989-es Mother's Milk a fenti felállás debütálásaként egyben főnixszerű újjászületést is jelentett a zenekar számára.

1988 derekán nem tűnt éppen úgy, hogy az EMI hosszabb távon jó lóra tett a Red Hot Chili Peppers szerződtetésével. A hajmeresztő húzásoktól soha vissza nem riadó, pörgős funk rock négyesfogat első két lemeze, az 1984-es debüt és az 1985-ös Freaky Styley a nagyközönség számára észrevétlen maradt. Az 1987-es The Uplift Mofo Party Plannel és az 1988 májusában kiadott Abbey Road EP-vel mintha végre megmozdult volna körülöttük valami, ekkor azonban beütött a legszörnyűbb tragédia: a csapat gitárosa, Hillel Slovak egy aranylövés következtében, mindössze 26 éves korában elhunyt.

A következő hetek sorsfordítónak bizonyultak a Red Hot Chili Peppers életében. Dobosuk, Jack Irons úgy érezte, részéről ennyi volt, a történtek után képtelen a zenekarban játszani, így Anthony Kiedis énekes és Michael „Flea" Balzary basszer ketten maradtak. E kényszerhelyzetben a legfontosabb változást mindenképpen az jelentette, hogy a Slovakhoz hasonlóan masszív heroinista Kiedis a sokk hatására összeszedte magát: „Hozzám hasonlóan Hillel is beteg volt: drogfüggő. Nem túllőtte magát, hanem elvitte egy betegség. De valami bizarr módon erőt tudtunk meríteni ebből, ugyanis nekem is döntenem kellett: vagy megyek utána, vagy összeszedem magam, és véget vetek az akkori életemnek."

Anthony és Flea gyorsan eldöntötte, hogy mennek tovább, és miután Kiedis kijött a sikeres elvonókúráról, elkezdték keresni leendő társaikat. Gitárfronton először DeWayne „Blackbyrd" McKnight, a Funkadelic egykori játékosa csatlakozott hozzájuk, de egy miniturné során gyorsan kiderült, hogy nincs meg a közös zenei nevező. A Dead Kennedys dobosa, a koncertekre berántott D.H. Peligro már jobban bevált, és az ő javaslatára vették be gitárosként a mindössze 18 éves John Frusciantét. Utóbbi nagy Chili-rajongóként a turnétárs Thelonius Monsterben gitározott. A sors iróniája, hogy mindössze pár héttel később nyilvánvalóvá vált: a súlyos alkohol- és drogproblémákkal küzdő Peligro nem jelent végleges megoldást a doboskérdésre.

A zenekar ekkor már tudta, hogy a The Uplift Mofo Party Plan producerével, Michael Beinhornnal dolgoznak majd a következő albumon is. Utóbbi számára már ebben az átmeneti periódusban is egyértelmű volt, hogy a majdani lemezen egy új Red Hot Chili Peppers zenél majd: „Az első közös munkánk előtt mindössze annyit tudtam, hogy a zenekar és a kiadó viszonya elég feszült. Az első személyes élményem pedig az volt, amikor Jack Irons kijött elém a reptérre, és a kocsiban, csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy a csapat két tagjának kisebb drogproblémái vannak. Naiv, ártatlan fiatalemberként arra gondoltam: kicsit talán sokat szívnak, vagy néha túltolják a kokszot a bulikon. Aztán gyorsan kiderült, hogy egy félig működőképes és egy totálisan szétzuhant heroinfüggő kereszttüzébe kerültem. Hillel lőtte magát, de legalább képes volt megjelenni dolgozni és gitározni. Anthony viszont használhatatlannak bizonyult, néha teljes hetekre eltűnt. Amikor pedig véletlenül megjelent, szabályosan zöld színe volt, és tele volt hegekkel. Volt nála egy adagnyi cucc, amivel húsz percre eltűnt a vécében, aztán szarul lett és távozott. Baromi kemény volt, és rendívül stresszesnek bizonyult így dolgozni. Utána viszont teljesen megváltozott a zenekar dinamikája, hiszen Hillel halálával és Jack távozásával ketten is kiestek a képből, miközben a Red Hot Chili Peppers az általános iskola óta együtt lévő baráti társaság volt. Az ilyen nagyon régre visszanyúló kapcsolatok rendkívül mélyek, és gyakran igen gyümölcsözők. Máskor viszont kevésbé..."

A zenekar több dobosjelöltet is meghallgatott 1988 végén, és végül a Detroitból érkezett Chad Smithre esett a választásuk, pedig a papírforma a náluk sokkal rockosabb gyökerekkel rendelkező újonc ellen szólt. Smith: „Nem voltam nagy Chili Peppers-rajongó, de természetesen tudtam róluk: ja, persze, ők azok, akik zoknit húznak a farkukra... De sokkal jobban megfogott, hogy érvényes lemezszerződésük volt, szóval azt mondtam, elmegyek a meghallgatásra. Viszont meg sem próbáltam hozzájuk igazodni, a saját stílusomat hoztam. Emlékszem, Anthony egyből azt mondta, úgy játszom, mintha valaki tűzijátékokat robbantana fel a próbateremben, aztán hisztérikus röhögésben tört ki." Smith először azt hitte, az énekes kineveti, Kiedist azonban valójában lenyűgözték a hallottak: „Az volt az első gondolatom, hogy ez valami kibaszott jó. Nem értettem pontosan, mit csinál, de kurva erőteljesen szóltunk vele." Smith: „Dolgozott bennük azért némi kétség, mert a hosszú hajammal meg a bandanámmal mintha egyenesen a Sunset Stripről érkeztem volna. Akkoriban ez a vonal futott, a Guns N' Roses, a Mötley Crüe és társaik számítottak igazán nagynak, ők viszont teljesen ellene voltak ennek az egésznek. Én sem innen érkeztem, csak történetesen Detroitból jöttem Los Angelesbe, és úgy néztem ki, mint akkoriban minden rockzenész... De aztán gyorsan egyértelművé vált a közös zenei nevező, így megkaptam az állást, és egyből neki is ugrottunk az új daloknak, jammeltünk, ide-oda pakoltuk az egyes témákat. Ami jól csengett, arra Anthony is egyből improvizált valami dallamot vagy dumát. Ezek már rokon témák voltak azokkal, amiket a mai napig is játszunk."

A zenekarnál tehát nemcsak a személyi összetétel, hanem a hangzás is jelentős változásokon esett át. Beinhorn: „Chad igen tapasztalt és elképesztően jó dobos volt. Valahol vicces, de még nekem is győzködnöm kellett őket, mert eleinte nem ájultak el tőle: hümmögtek meg húzták a szájukat, mert túl rock'n'rollosnak találták. Én meg: srácok, ne szórakozzatok már, még csak megközelítőleg sem bukkant fel ehhez a faszihoz fogható jelentkező a meghallgatásokon, és ti sem játszottatok még ilyen jó dobossal. Ha nem veszitek be, teljesen hülyék vagytok, és biztosak lehettek benne, hogy egyből lecsap rá valaki más... Mindezt azért, mert a magassága miatt idétlenül festett, és fejpántban jelent meg! De egy hét után már látták, mennyire jó. John kicsit más eset, mert szó szerint gyerek volt még akkoriban, még mindig otthon lakott az anyjával, és rengeteget gyakorolt. Óriási Chili Peppers- és Dead Kennedys-rajongó volt, azonban nem tudtunk a szuperképességéről, vagyis, hogy képzett zenész, aki tanulta is ezt az egészet. Szakértői szinten vágta a zeneelméletet meg a kompozíciós dolgokat: ült otthon, napi tizenkét órán át vedelte a kávét meg szívta a cigiket, és nyomta a Steve Vai-szólókat meg a hasonló őrült szarságokat. Szóval tökéletes választás volt a posztra."

Még annak ellenére is, hogy valójában Frusciante is más iskolát képviselt, mint Flea vagy Kiedis. Flea: „John baromi tehetséges volt, és nem utolsósorban rengeteg elméleti tudással rendelkezett, csupa olyasmivel, amiről nekem lövésem sem volt. Halvány gőzöm sincs a zeneelméletről, ő azonban mindent kent és vágott. Nem is érdekelte semmi a gitározáson meg azon kívül, hogy mindig legyen elég cigije. Nem volt igazán funkos gitáros, viszont kellően alaposan áttanulmányozta Hillel játékát. Chad pedig mintha valósággal alánk gyújtott volna." Smith: „Kicsit ki is kellett művelniük a saját stílusukat illetően. Anthony elmagyarázta, hogy benne van a zenéjükben a keményebb irány meg a punkos vonal, de ugyanígy a funk is roppant fontos, és sorra kaptam tőle a kazettákat: The Meterst, Funkadelicet... Persze ismertem ezeket, meg rengeteg Tower Of Powert, James Brownt, Sly And The Family Stone-t hallgattam, de sosem elemeztem ki igazán alaposan, pontosan mit csinálnak. Ugyanez a reggae-re is áll. Nem tudtam csak úgy a semmiből előrántani egy reggae-ütemet, mire azt mondták, mélyedjek el a világ legvadabb zenekara, a Bad Brains munkásságában. Szóval megkaptam a magam házi feladatát..."

A megújult Red Hot Chili Peppers boszorkányos gyorsasággal rakta össze a következő lemez anyagának gerincét. Smith: „Egyből a dalokkal kezdtük. Pár vázlatuk már volt, és ugyan csak december környékén állt össze a felállás, de tavasszal már stúdióztunk, ami a mai tempóhoz képest elképesztően gyors. Manapság hat-kilenc hónapba is beletelik, mire megírunk egy lemezt, akkor és ott viszont mindenkit fűtött a lelkesedés, tényleg varázslatos volt az egész, egyértelmű volt, hogy új fejezet kezdődött a banda életében. Imádtam az egészet. Arról nem is beszélve, hogy húsz dollárral a zsebemben léptem be hozzájuk, aztán lenyomtunk egy floridai miniturnét. Mindössze tíz nap volt az egész, de tízezer dollárt kerestem vele. Baszki, gazdag vagyok! Soha életemben nem láttam még együtt annyi pénzt, vagy ami azt illeti, bármilyen ezres végű tételt... El sem akartam hinni. Mintha megütöttem volna a lottóötöst!"

Érdekes, de ennek ellenére az 1989 tavaszán megkezdett stúdiómunkálatokat furcsa kettősség uralta. Beinhorn: „Anthony teljesen megtisztult és összeszedte magát, de akkoriban igen feszült volt a viszonya Flea-vel. Nem segítette a helyzetet, hogy sosem ültek le megbeszélni egymással a nézeteltéréseiket, így aztán valamennyire nekem kellett összetartanom a dolgokat, mivel a két eredeti tag alig járt le a stúdióba. Eközben viszont a kiadó hirtelen nagyon komoly reményeket kezdett táplálni velük szemben: még az EMI Manhattan vezetője is lejött hozzánk az Ocean Waybe." A folyamatok összefogása ebben a helyzetben tehát a producerre maradt, ami konkrét zenei változásokban is testet öltött: „Semmiféle irányt nem lőttünk fel előzetesen: két új ember csatlakozott közvetlenül a munkálatok előtt, a két fő tag pedig szinte sosem volt jelen. Jobb híján rám hárult, hogy kialakítsam a hangzás körvonalait. A gitárokkal az volt az alapprobléma, hogy John fanatikus Steve Vai-rajongóként egy iszonyatos Ibanezzel jelent meg, a többiek viszont gyűlölték ezt a hangszert, és úgy érezték, semmilyen szinten nem passzol a zenekar esztétikájához. John nem volt hajlandó megválni tőle, de akármikor összejött a teljes csapat, azt skandálták, hogy áldozza fel az Ibanezt. Aztán egy nap simán kész tények elé állítottam, mivel béreltem neki egy Stratet meg egy Les Pault, és közöltem vele, hogy ezeken kell játszania. Keményen ellenállt, de végül beadta a derekát, és a többi már történelem. Maga a zene egyébként így is keményebben dörrent meg a korábbi dolgaiknál. John teljesen másképp gitározott, mint Hillel. Szerintem kicsit ő is trükközött a súlyosabb hangzásokkal, de a többiek igazából szóba sem hozták ezt, csak amikor már felvettük a gitárok javát. Akkor meg már késő lett volna bármit is megváltoztatni."

Kiedis némiképp másképp emlékszik vissza erre a témára: „Korábban tele voltunk érdekes, savasabb, meg feszes, szexi, funkos gitárhangzásokkal, de Beinhorn mindenáron nagyszabású, szaggató, szinte metálos megszólalást álmodott meg Johnnak. Egy idő után nem is tudtam tolerálni a tevékenységét, és amikor egyszer mindenáron ki akart sajtolni belőlem valamit, amit abszolút nem éreztem át, durván össze is vesztünk. Tudtam, hogy kettőnk között itt és most vége mindennek." Érdekes, hogy utólag Frusciante is bírálta Beinhorn diktatorikus munkastílusát (amibe később a Soundgarden vagy Ozzy Osbourne is jól dokumentáltan beleakadt a Superunknown, illetve az Ozzmosis idején): „Beinhorn elég keményen meghajtott bennünket, és közben olyasmikre vett rá, mint például, hogy négy sávnyi gitár szóljon egyszerre. Ez annyira furcsa élményt jelentett, hogy még a gitár duplázásával sem kísérleteztem utána hosszú hévekig, egészen a Stadium Arcadium albumig. Egy részem tudat alatt mindig is menekült a Mother's Milk-korszakból, mert utólag úgy éreztem, utálom az akkori önmagamat, az akkori megközelítésemet, meg úgy általában, ahogy akkoriban éltem a mindennapjaimat. Úgy tekintettem vissza arra az érára, mintha valami vadidegen foglalta volna el az életemet. Aztán a Stadium Arcadium felvételei idején, egy meditáció során végre helyre kerültek a dolgok, és elmúlt a görcs a gyomromból. Ahhoz a lemezhez ugyanis szükségem volt a Mother's Milk-korszakos énemre is. Utána már minden faszán ment."

Akár idegenkedett a Beinhorn-féle megközelítéstől a csapat, akár nem, az 1989. augusztus 16-án kiadott Mother's Milk hangzása mai fejjel is egészen óriási. A lemez mentes mindenféle túlpolírozottságtól, kristálytiszta megszólalása mellett is kellően erőteljes és telt, ráadásul valami megmagyarázhatatlan módon az egészet áthatja a Chilire olyannyira jellemző, túlfűtött szexuális energia. Utóbbit egyébként büszkén fel is vállalták akkoriban. Smith: „Rengeteg pornót néztünk ihletforrásként, nem véletlenül került be még a borító köszönetrovatába is több pornósztár neve. Persze ez már régen volt, manapság már teljesen máshol tartunk érzelmileg és spirituálisan, de akkoriban tényleg igazi vadbarmokként éltünk." Ahhoz sem férhet kétség, hogy minden bizarr húzása mellett is ez a banda leghagyományosabban rockos megközelítésű albuma. Ez egyébként egészen biztosan alapvető szerepet játszott benne, hogy sikerült vele áttörniük az üvegplafont. A Mother's Milk teljesen eltért az ekkori fővonal legfelkapottabb rocklemezeitől, a Pumptól, a Dr. Feelgoodtól, az egyes Skid Row-tól, a Sonic Temple-től, ám még utóbbiak nyitottabb hívei számára is épp fogyaszthatónak bizonyult.

A lemez a Good Time Boysszal indul, ahol helyből százszázalékosan megmutatkozik a csapat '89-es arcéle. Flea és Smith atomfeszesen lélegző ritmusszekciójának pattogós ütemeire szuperszonikusan megdörrenő gitártémák érkeznek Frusciantétől, és mire beúszik Kiedis a maga jellegzetes ugató-rappelő verzéivel, már gyakorlatilag kenyérre kentek vele. És még csak ezután érkezik a gyilkosan fogós, együtténeklős refrén... Mondanom sem kell, tragédia utáni nyomottságról szó sincs, és ez az ízig-vérig napfényes, életigenlő himnusz az egész anyag hangulatát megalapozza, közepén némi besamplerezett Fishbone-, Thelonius Monster- és X-idézgetéssel. Számomra minden idők egyik abszolút kedvenc Chili-dala. Jellemző, hogy még ezután is tudják fokozni a hangulatot Stevie Wonder 1973-as Higher Groundjának feldolgozásával. Utóbbi az egyik első dal volt, amit a zenekar a meghallgatáson elpróbált Chaddel, és olyannyira bevált, hogy nem lehetett kérdés: lemezre veszik. Az eredeti Wonder-nóta is óriási, ám ez itt az az eset, amikor a feldolgozás felülüti a mintát. A Chili előadásában sodró, rockos lendületet kapott a szám ezzel a dús, telt hangzással, Flea minden másodpercben jelen lévő, izgágán briliáns basszusfutamaival és Smith bivalyerejű csapásaival. Ám az a legszebb az egészben, hogy noha Frusciante a verzékben szinte metálosan riffel, semmit sem csorbult a dal lazán seggrázós, funkosan szexi lazasága. Nem véletlen, hogy minden létező kapút berúgott előttük ez a feldolgozás...

A Subway To Venus ízig-vérig funk rock lelőhetetlen ritmusokkal, azokkal a bizonyos jellegzetes csaka-csakás gitártémákkal, vaskos fúvósokkal, de Anthony előadásában is végig ott kísért James Brown. A megint fertőzően fogós dal játékossága itt is utánozhatatlan, amit csak tovább fokoznak a Magic Johnson elborult őrületében. Ebben még a szüntelenül kavargó, ide-oda lassuló-gyorsuló ütemek is a kosárlabda pattogását idézik, és ugyan a Los Angeles Lakershez és sztárjaihoz írt himnusz csak félig-meddig komoly, muzsikálás szintén itt is elvetemült dolgokat visznek véghez. Utána a Nobody Weird Like Me-vel kicsit visszaszállunk a földre, de csak az elmebajból vesznek vissza, a tempókból semmiképp, a dal punkos-funkos-rockos elegye ugyanis lelőhetetlenül húz magával Flea és Smith feszes tempói meg Frusciante ismét szinte fémes ritmusozásával, és csak a kicsit pszichedelikus refrén belassulásaiban engednek benne pihenőt. Utóbbi kimondottan érdekes megoldás, amint az is, hogy a zárásban ehhez kanyarodnak vissza.

A lemez központi tétele ugyanakkor a Knock Me Down, amelyet utólag a zenekar is a kezdeti éra és a későbbi Red Hot Chili Peppers közötti átmenetként jellemzett. A Slovak tragikus halálára, Anthony szétzuhanására és visszatérésére, illetve általában a drogfüggőségre nagyon nyíltan, de cseppet sem hatásvadász módon reflektáló szöveg kimondottan keserű („it's so lonely when you don't even know yourself"), kicsengése mégis pozitív. Mindezt pedig egy húzós, erőteljes, mégis érzékeny és megadallamos, szinte himnikus rocknótába csomagolták, ahol a női háttérvokálok is csak fokozzák a hatást. Finoman szólva is megbocsáthatatlan bűnténynek tartom, hogy mára ez a dal is szinte teljesen egészen kikopott a zenekar koncertrepertoárjából, miközben igen sokat köszönhettek neki, és szintén ott van a terebélyes életmű csúcspontjai között.

A még Peligróval írt Taste The Pain volt az első dal, amit Frusciantével írt és rögzített a csapat, valamikor Chad csatlakozása környékén, így még beugrósként a Fishbone dobosa, Philip „Fish" Fisher ütötte fel. Érdekesen melankolikus hangulatú, mégis keményen húzós funk rock tétel, benne fűszerként Flea trombitálásával, a maga idejében a lemez egyik legkedveltebb dalának számított, mára némileg elfeledett gyöngyszem – de ettől még nagyon ott van a szeren, és hangulatilag is maximálisan passzol az anyag ívébe a Knock Me Down után. A szintén D.H. keze nyomát magán viselő Stone Cold Bush egyenesebb vonalú, direktebb és rockosabb téma, nem bonyolítják túl, de minden a helyén van benne, Frusciante húzós-nyúzós szólója pedig szinte kiszakítja a membránt a háttérbe kevert kéjnyögésekkel.

Jimi Hendrix Fire-jének feldolgozását a kezdetek óta játszották a koncerteken, a Slovakkal és Ironsszal készített stúdiófelvétel korábban a Fight Like A Brave kislemez B-oldalán debütált, de az Abbey Road EP-re is feltették. A nyilvánvalóan élőben rögzített, a Chili lendületében nem kicsit punkos ízt nyert ősrock-alapmű hangzását tekintve is kilóg kissé a lemez összképéből, de nyilvánvalóan tisztelgésként pakolták ide az elhunyt barát tiszteletére, vagyis megvan a maga helye és szerepe. Utána viszont nem véletlenül következik a Pretty Little Ditty ízig-vérig frusciantés gitárok dominálta, de diszkrét fúvósokkal is megpakolt instrumentálisa amolyan átkötésként. Ha a másfél perc egyik motívumára azonnal felkapod a fejed, mert kísértetiesen ismerős, az sem véletlen: erre a kis témára húzta fel bő egy évtizeddel későbbi listavezető slágerét, a Butterfly-t a Crazy Town. A Punk Rock Classicről bárki kitalálhatja a cím alapján, milyen: igen, pont olyan, direkt, egyenes kaliforniai punktéma némi csordavokállal, tengelyében egy tekerős szólóval Johntól. Egyszerű, de nagyszerű, a végén azzal a bizonyos Sweet Child O' Mine idézettel, amit később sokszor kellett magyarázniuk, és senki sem hitte el, hogy nem gúnyból illesztették oda. Pedig tényleg nem... Smith: „Imádtuk az Appetite For Destructiont, tisztán előttem van, amint ülök a kocsiban Johnnal, füvet szívunk, és hallgatjuk a lemezt. Anthony később megpróbálta ezt elmagyarázni Axlnek is, de ha jól tudom, eléggé süket fülekre talált..."

A Sexy Mexican Maid a mai sztenderdek szerint alighanem egyszerre minősülne szexistának és rasszistának, pedig valójában egy full pozitív szerelmes-szexes himnusz, óda a mindenkori szeretőhöz, aki itt történetesen mexikói, de bármi más is lehetne, abszolút nem ez a lényeg. A Chili mindig is meglehetősen plasztikusan fogalmazott az efféle dugós dalokban, de ez a téma sem bántóan közönséges, inkább csak zsigeri és kendőzetlenül nyílt. A dal kissé álomszerű, kába hangulata a hipnotikus riffel, Chad lankadatlan alapozásával és Kiedis visszafogott, mégis bebúgott előadásmódjával egészen utánozhatatlan, ahogy pedig a végén felteszik rá a koronát a szaxofonnal, egyenesen parádés. Nálam ez is hatalmas favorit. A lemez végén pedig a korai Chilit idézően agyahagyott funkos-hiphopos-kaotikus, de végig rendszerben maradó Johnny, Kick A Hole In The Sky zárja a műsort, a főszerepben Flea észveszejtő futamaival, némi női vokállal és a korabeli Chili teljes eszköztárával. Ékes példa arra, amit akkoriban a rockszíntéren még sokan nem is tudtak elképzelni, miszerint domináns torzgitárok nélkül is lehet valami roppant kemény és húzós.

A Mother's Milk felvezetése abból a szempontból ideálisnak bizonyult, hogy a Higher Ground már akkor megjelent kislemezként, amikor a zenekar még a stúdióban gyűrte a lemez többi dalát. A feldolgozás gyorsan felfutott az MTV-n és az amerikai rádiókban, és komoly előzetes pezsgést teremtett az album számára. Ilyen alapokkal a Knock Me Down klipesítésével megtámogatott nyár végi megjelenés már hatalmas ugrást hozott nekik: a lemez a Billboard-lista 52. helyén nyitott. Ez talán nem tűnik olyan óriási eredménynek, de a zenekar addig mindössze a The Uplift Mofo Party Plannel került fel a mindeható Top 200-ba, és azzal is csupán a 148. helyre. Vagyis tényleg jelentős előrelépést könyvelhettek el, főleg, hogy a két sikeres klipdalnak köszönhetően a zenekar neve bekerült a szélesebb köztudatba. A forró hangulatú koncertek láttán ráadásul a szakma már valószínűsítette: korántsem érték még el a végállomást.

És valóban, a Red Hot Chili Peppers felívelése jól rímelt az évtized végének tendenciáira, amikor is a fővonalas rockbandák mellett már a mainstream szinten is elfért néhány bizarrabb, nem tipikus muzsikában utazó csapat, a Jane's Addictiontől a Living Colourön át egészen a Faith No More-ig. A sajtó persze Anthonyéket is megpróbálta beskatulyázni hol funk metalnak, hol alternatívnak, hol valami másnak, de a zenekar tudatosan lerúgta magáról az efféle kísérleteket. Azt pedig különösen rossz néven vették, amikor a kritikusok Los Angeles-i illetőségük, illetve a Mother's Milk elődeinél rockosabb hangzása miatt néha a korabeli hajmetálos iránnyal ápolt, vélt párhuzamokat hangoztatták. Kiedis: „A Red Hot Chili Peppers továbbra is funkzenekar. Semmi közünk ezekhez a bandákhoz."

Hazai, kaliforniai pályán, 1989 őszén a banda már headlinerként is simán megtöltötte a 15 ezer férőhelyes Long Beach Arenát (a koncert a következő évben videón is megjelent Psychedelic Sexfunk Live From Heaven címmel), a Mother's Milk pedig 1990 tavaszán bearanyozódott az Egyesült Államokban. Nagy-Britanniában érdekes módon az odahaza nem különösebben sikeres harmadik single, a Taste The Pain dobta be őket a köztudatba, ezzel kerültek be először a brit Top 40-be, a 29. helyre. Európai népszerűségük ekkor még mindazonáltal meg sem közelítette az amerikait, de a Higher Ground azért itt is szépen pörgött, és valósággal önálló életre kelt ezekben az években. Smith: „Flea egyszer összefutott Stevie Wonderrel egy hangszerboltban, épp egy zongora előtt ült. A segítője odavitte bemutatkozni, és természetesen a Higher Ground feldolgozásunk is szóba került. Stevie mondta, hogy ő is hallotta, és elkezdte nyomni Flea basszustémáját, ami némileg eltér az eredeti verziót indító billentyűfutamtól. Ez azért elég komoly élmény volt neki! De hát nagyon népszerű lett a mi változatunk. Stevie markát is elég sok pénz ütötte utána!"

A botrányoktól sem mentes, tumultuózus turné után a csapat már sztárbandaként kezdhette meg a következő album munkálatait. A Rick Rubinnal felvett, 1991 szeptemberében már a Warnernél kiadott Blood Sugar Sex Magik pedig meghozta a Chili nagy kiugrását. A banda telibe kapta a korszellemet a szimbolikus módon a Neverminddal azonos napon megjelent anyaggal. A Blood Sugar végül több mint 13 millió példányban kelt el világszerte, hogy az Under The Bridge-nek, a Give It Awaynek, a Suck My Kissnek és társaiknak köszönhetően a világ egyik legnépszerűbb rockzenekarává tegye a Chilit, abszolút megérdemelten. Ez is óriási album – nyilván én is vele ismertem és szerettem meg a csapatot, de miután visszaástam a Mother's Milkhez, igazából sosem volt kérdés, melyik mű szól a leginkább hozzám a diszkográfiából. Frusciante első távozása után, a soron következő, '95-ös One Hot Minute-nél jött egy kisebb megdöccenés, de zeneileg amúgy ez is tízpontos anyag – bár igazából maximum félig Chili, és Dave Navarrónak köszönhetően félig Jane's Addiction. Vagyis érthető, hogy utána visszajött John. Ugyanakkor engem pont a még a Blood Sugarnél is hatalmasabb sikereket hozó, túl sok melankóliával, illetve még több Kiedis-féle melléénekléssel terhelt Californicationnel és szanaszét lihegett sikernótáival veszítettek el. Ettől még persze nem vitatom utóbbi lemez értékeit sem, és ugyan idei negyedszázados jubileumáról lemaradtunk, egyszer természetesen már csak jelentőségénél fogva is helyet kell majd kapnia ebben a rovatban.

A folytatás szintén nem volt mentes a hullámvasútszerű fordulatoktól, a leggyengébb láncszemet nyilvánvalóan az egzaltált, művészlélek gitáros jelenti, de úgy gondolom: mióta pár éve megint visszatért, most már talán együtt maradnak. Főleg, hogy a Chili is bőven nyugdíjaséveit tapossa, a jutalomjáték köreit futják, és itt csatolnék vissza a bevezetőre is, hiszen az olimpiás gálánál mainstreamebb esemény aligha létezik. A csapat stabilan a könnyűzene legfelsőbb felsőházában zenél, és jól is van ez így, innentől igazából minden csak bónusz. Ezt a szédületes karriert pedig teljesen egyértelműen a napjainkig világszerte összesen közel 3 millió példányban elkelt Mother's Milk alapozta meg ebben a formában. Kiedis: „Kicsit a szexhez hasonlíthatnám a zenekaroknál ezt a folyamatot: az ember az előjátékkal kezdi, megcsókolod a másikat, kiszívod a nyakát, cirógatod az erogén zónáit. Az első két lemez ezt a szerepet tölti be. A harmadiknál már lehet, hogy egy kis nyalásra is sor kerül, hogy aztán a negyedikkel megtörténjen a behatolás. Na, ez volt nálunk a Mother's Milk."

Csak ismételni tudom magam, nálam máig a Mother's Milk számít „A" Chili-lemeznek, szerintem teljesen egyértelműen ez a legjobb albumuk, és ez már örökre így is marad.