Shock!

Ma már vitán felül áll, hogy a svájci Samaelben a black metal és az elektronikus zenék házasításának egyik úttörőjét tisztelhetjük, az a tény azonban sokak számára ma is ködbe vész, mikor és hogyan kezdődött mindez. Ne a pontos dátumot akarjuk e helyen visszafejteni, inkább csak ezúton is emlékeztetni szeretnék rá minden érintettet, hogy a szálak összekuszálása már jóval a Passage album mainstream áttörése előtt megkezdődött, sőt, a korai korszaknak hasonlóképpen megszületett a maga klasszikusa. A méltán számos helyről hivatkozott Ceremony Of Opposites például tökéletesen megfelel a fenti kitételnek, így megjelenésének huszadik évfordulóján most erre a fémzene-történeti mérföldkőre emlékezünk.

Svájcról, erről a fél Magyarországnyi területű államszövetségről többségünk kizárólag a legordasabb sztereotípiák mentén tud valamit, ha egyáltalán. A havas hegycsúcsokon, lila teheneken és titkos bankszámlákon túl a történelemben leginkább a nagyhatalmi harcok ütközőjeként szerepel ez a kis ország Európa közepén, mely tény annak nyelvi és kulturális berendezkedését is alapvetően meghatározta. A hivatalos nyelvek száma sem kevesebb, mint négy, a vallási megosztottság pedig még ennél is lényegesen nagyobb mértékű. Bár a helyi extrém metal színtér jobbára rejtőzködő életmódot folytat a nemzetközi piacon, legalábbis a Tom G. Warrior nevéhez köthető formációk említésekor (Hellhammer, Celtic Frost, Triptykon) minden érintettnek bólogatnia illik. Ha azonban a zsáner alapvető zenekarait vesszük sorra, a listában a Sionból származó Samael neve is mindenképpen vastagon szedve szerepel.

Sion városáról tudni illik, hogy az öreg kontinens egyik legrégebb óta lakott településeként tartják számon, és esetünkben az is bír némi jelentőséggel, hogy az ország délkeleti végében fekvő település a legősibb keresztény alapokra épült, a római katolikus hit meghatározó módon van jelen vallási életében. Egy ilyen közösségben kelt életre 1987. áprilisában a Samael, a Locher-testvérek blaszfémikus kreatúrája. Ha csak ezt az évszámot nézzük, máris túlzás nélkül a black metal második (mára klasszikussá lett) hullámának úttörő alakulatai közé illik sorolnunk a svájci triót, még akkor is, ha a színtér csak egy szűk évtizeddel később figyelt fel igazán a Samaelre. A bukott, majd Sátánná lett arkangyalról elnevezett banda tehát Michael „Vorphalack/Vorph" és Alexandre „Xytraguptor/Xytras/Xy" Locher válasza volt a megkövült vallási konvenciókra, és cseppet sem meglepő módon máig e testvérpár alkotja a banda kreatív magját. A bőgős Christophe „Masmiseîm" Mermod kicsivel később, 1991-ben csatlakozott a fivérekhez, de ma már illik róla is az alapító tagság részeként beszélni.

A Ceremony Of Opposites album a Samael harmadik hivatalos sorlemeze, egyszersmind a zenekar első korszakát lezáró, számos szempontból meghatározó alkotása. Két évtizeddel ezelőtti kiadásának idejére a bandán belüli szerepek véglegesen letisztultak: a klasszikus képzettségű, ekkor még alapvetően dobosként funkcionáló Xytras felelt a zenei lényegi részéért, míg a dalszövegek megírása a gitáros/frontember Vorph(alack) territóriumává lett. Számos demó és a legendás Medieval Prophecy EP kiadása után a Samael 1991-ben válhatott végre nagylemezes zenekarrá. Debütáló albumuk Worship Him címmel ijesztett ránk, egy különösebb egyediséget még fel nem mutató, okkult black metal stílusgyakorlat formájában, erősen a honfitárs előd, a Hellhammer befolyása alatt. A fivérek által apjuk emlékének ajánlott LP egyben az akkor induló francia kiadó, az Osmose Productions első hivatalos kiadványa volt. A folytatás hamar érkezett, a rákövetkező évben máris egy újabb Samael albumnak örvendhetett a színtér, a Blood Ritual pedig végre meg is mutatott valamit Xytrasék egyéni elképzeléseiből.

Az ekkor még továbbra is trió leosztásban zakatoló brigád jócskán visszavett az addig sem egetverő tempóból, a vérgőzös, feketefém alapokat pedig elkezdték átformálni idővel védjegyükké váló, alattomosan húzós groove-okra építkező, indusztriális metaljukká. Produkciós szempontból is alapvető változások történtek a háttérben, hiszen az új kiadó, a Century Media révén annak „házi producere", Waldemar Sorychta (ld. még a korai Tiamat, Unleashed albumok) is képbe került. Sorychta ráadásul a technikás thrash/speed vonalról ismert(?) Despair és a Voodoocult gitárosaként nem elhanyagolható zenészmúlttal is rendelkezett. A lengyel stúdiós ezermester és az új utakat törő Locher-testvérek találkozásának időzítése ezen a ponton ideálisnak bizonyult, a sikeres kooperáció pedig immár a korszak egyik legnagyobb hatású albuma, a Ceremony Of Opposites felé is megnyitotta az utat. Az Xytras által kezelt billentyűs hangszerek egyre biztosabban kezdték megtalálni helyüket a hangzásképben, bár természetesen ez még merőben távol állt a svájciak által a későbbiekben előszeretettel művelt, diszkóritmusra hangszerelt space metaltól.

A Ceremony lemez felvételének táján végül egy dedikált billentyűs/sampleres arc, a titokzatos Rodolphe H. is belépett a képbe, akinek jelenléte a zömmel még mostohagyerekként kezelt hangszer szerepét is legitimálta, másrészt ez a formabontó lépés jelzésértékkel is bírt. Nevezett zenész aztán ahogy jött, olyan gyorsan távozott is a zenekar tagságából, hirtelen eltávolítása igazából csak a későbbi események és kiadványok felől visszatekintve érthető meg valamennyire. A Ceremony és utódja, a még radikálisabban formabontó Passage albumok közti differencia egyben azt is tökéletesen reprezentálja, mi a különbség egy beugró sampleres és egy képzett billentyűs zenész hozzáadott értéke között. Rodolphe valójában még csupán az egyenes szövésű muzsika feltupírozásában, gazdagításában vett részt – már ahol a zene sűrű textúrája megengedett ilyesmit –, hiszen a fivérek ekkor még továbbra is a gitár/dob összjáték párját ritkítóan erőteljes húzására alapoztak. A „ritmusszekció" teljesítményének kidomborítása véleményem szerint a Ceremony album értékeit teljes mértékben meghatározza.

A frontember Vorphalack itt túlzás nélkül hetfieldi erényeket csillogtat, ahogy behatárolt hangi adottságainak minden rugalmasságával és zseniálisan fogós ritmusmunkájával megtámogatva már itt is egymás után sorakoztatja fel slágerpotenciállal is jócskán bíró, profi módon felépített dalait. A másik fél, Xytras mindezen törekvéseket izomból támasztja alá a dob mögött, ahogy rendkívül erőteljes, sarkos játékával, szinte észrevétlen, mégis izgalmas variációival (halld pl. a Flagellationben) a szürkeállományba kalapálja a Samael minimál-dallamait. A csendestárs, Masmiseim basszusgitárja sem tűnt el ekkor még a gépi ritmusok háta mögött, és a feltűnősködést mellőzve, éppen a kellő mértékben vastagítja a hangzást. Rodolphe pedig vagy egy Muszorgszkij / Ravel részlettel veteti észre magát a neki szánt pillanatokban, vagy a háttérből, egy számítógépes játék zenéjéhez hasonló hangszínekkel festi a határt. Waldemar Sorychta, a szálak összefogója, az egyszemélyes produkciós team pedig remek érzékkel hangsúlyozza a kvartett erősségeit, így támogatva a lehető leggördülékenyebb mészárlást, melyet az indusztriális black metal műfaja valaha világra szabadított.

Bár a Ceremony a korai korszakon belül is a Samael legrövidebb lemezei közé tartozik, a svájciak rossz szokása szerint ez a 36 perc sem mentes tökéletesen az üresjáratoktól. Ahogy azonban mondani szokás, amikor jó, akkor viszont igazán, veszettül jó ez a furcsa mix, mellyel a négyes végérvényesen felhelyezte magát az extrém metal térképére. A tíz tétel között számos kiemelkedően nagyszerű darab akad, az elsöprő lendülettel nyitó Black Trip, a videoklippel is megtámogatott Baphomet's Throne, a monumentális címadó, vagy akár személyes kedvencem, a Son Of Earth is a mai napig örök rotációban forog a rajongóknál, és fel-felbukkan a koncerteken is. Számomra mindig egy pálinkával felérő adrenalin-löket egy-egy dal élő megidézése a Ceremonyról, amikor végre abszolút igazságot nyer e nóták vitathatatlan színpad-kompatibilitása. Az istenkáromló dalszövegeknek itt utoljára volt létjogosultsága a svájciak lemezein, például a hírhedt To Our Martyrs nótában ekként: I desecrate, crush and destroy / All which is sacred, all which is blessed / I've found the one who lives in me – majd folytatva a jóslattal is felérő kinyilatkoztatással: By faith, by force / We'll walk toward the light / And forever be our own god...

A Ceremony albumhoz kötődik, épp ezért e visszaemlékezésből sem maradhat ki az 1995-ös kiadású Rebellion EP, mely már egyenes utat mutat az áttörést végérvényesen elhozó Passage album felé. A nagyszerű, a Ceremonyról méltatlanul mellőzött címadó dalon kívül egy meglepő Alice Cooper feldolgozás (I Love The Dead), egy instrumentális tétel és két régi nóta felturbózott verziója kapott itt helyet. Az igazi csemege azonban az a rejtett track, melyben már programozott, gépi dobok szólalnak meg, a maga kezdetleges módján megelőlegezve a közeljövőben esedékes földindulást a Samael táborában. Mi több, a hangzásképi arányok ezen az EP-n már egyértelműen a billentyűs hangszerek javára döntik el a meccset, határozottan lezárva egy korszakot, és hasonlóan egyértelműen elindítva egy másikat, immár egy újraírt koncepció mentén. Ilyen mértékben megosztó kísérletező szándék a legritkább esetben hoz olyan kaliberű sikert, mint ami a Samael nyakába a Passage album leleplezése után szakadt – ez azonban már a következő fejezet a sztoriban.

A konklúzió legyen ezúttal egy, a Ceremony albumon is megidézett Aleister Crowleyhoz kapcsolódó élc: „Mi a különbség egy fehér és egy fekete mágus között? – A fekete mágusnak nincs mentsége rá, ha szegény!" Az Ellentétek Ünnepe alól mindenesetre nincs kibúvó.