Nem vagyok az érzelmi megközelítés híve, de meg kell mondjam, ez az írás (ha nem is hirtelen, de) felindulásból született: kollégám félmondatos kiszólása az amúgy valóban fantasztikus Sonic Temple-re visszaemlékező cikkben kissé felvitte bennem a pumpát, és ennek szóvá tétele után meg is állapodtunk abban, hogy a huszadik évforduló kapcsán én leszek az, aki felidézi ezt a „zavaros, zagyva és koncepciótlan", mégis sokak kedvencévé (nem mellesleg az enyémmé is) érett művet. Teszem ezt ugyanakkor úgy, hogy az első két jelzővel még magam is hellyel-közzel egyetértek, elvégre az úgynevezett cipőbámulós grunge-korszak kellős közepén az „átkos-áldott" rocksztár-éra egykori hősei teljesen összezavarodtak, és ennek megfelelően Ian Astbury és Billy Duffy is kábé úgy érezhette magát, mint akit körbeforgattak a szembekötősdi játékban.
megjelenés:
1994. október 12. |
kiadó:
Beggars Banquet / Sire |
producer: Bob Rock
zenészek:
Ian Astbury - ének
Billy Duffy - gitár Craig Adams - basszusgitár
Scott Garrett - dobok
Scott Humphrey - billentyűk játékidő: 61:39 1. Gone
2. Coming Down (Drug Tongue)
3. Real Grrrl
4. Black Sun
5. Naturally High
6. Joy
7. Star
8. Sacred Life
9. Be Free
10. Universal You 11. Emperor's New Horse 12. Saints Are Down Szerinted hány pont?
|
Persze a The Cult sosem tartozott igazán egyik zenei klikkbe sem, és a radikális stílusváltás sem volt idegen tőlük, minden adott lett volna tehát ahhoz, hogy könnyen felvegyék a fonalat. A '94-es album mégsem volt egy sikertörténet, pedig az egy évvel korábbi válogatáslemez, a Pure Cult új dala, a The Witch már előrevetítette a modernizálást és ahhoz képest még sokkal kevésbé volt éles a váltás. Ennek okait lehet elemezgetni, de nem biztos, hogy érdemes. Ami biztos, hogy a lemez a mai napig megosztó, pedig a későbbi anyagokba az itteni elemek is szervesen beépültek – persze az is igaz, hogy az aktuális Cult-megjelenésekkor is mindig megy a vita, hogy most akkor ez jó vagy nem. Én rendszerint mindig meg tudok barátkozni az újabb lemezekkel, köszönhetően talán annak, hogy – kiváló barátomnak köszönhetően – cikkünk tárgya volt az első Cult-anyag, amiben igazán elmerültem valamikor a '90-es évek második felében.
Akkoriban még messze nem voltam annyira nyitott, mint manapság, ennek fényében kifejezetten furcsa, hogy miért kapott el ennyire ez a zene, hiszen bizonyos pillanatokban kőkeményen alternatív/indie/satöbbi húrokat penget, és azt a vonalat a mai napig nem különösebben csípem. Egy dologra tudok gondolni: a dalok húzása lehetett az, ami rögtön magával ragadott, az őserő, ami számomra mindig is a zenekar egyik legfontosabb tulajdonsága volt. Elég csak a Come Togethert idéző pszichedelikus nyitás után berobbanó Gone-ra gondolni – itt már rögtön szembesül a hallgató az akkoriban még emblematikusan megdörrenő Bob Rock-hangzással, igaz, egy jóval koszosabb verzióban. Ritkán emlegetik ezt az anyagot Rock referenciamunkájaként, pedig szerintem legalább akkorát szól, mint a szintén '94-es, hasonlóan mostohagyerek Motley Crue. Persze a Crue sokkal inkább a zúzásra helyezte a hangsúlyt, minimális a pszichedelia, a Cult pedig pont fordítva állt ezzel, de ettől még igencsak súlyos az anyag, ami annak is köszönhető, hogy Ian Astbury karrierje legszemélyesebb hangvételű, élete nehezebb szakaszait feldolgozó szövegeit ide írta. Így persze nehéz is lett volna a legnépszerűbb-legsikeresebb széria (Electric – Sonic – Ceremony) pozitív kisugárzású, életigenlő stílusában alkotni, és hát a korszellem sem kedvezett volna annak. Ezért is rejtély számomra, miért vált a lemez nem csak a borítója révén fekete báránnyá...
Mindenesetre a dalokkal az égvilágon semmi probléma nem volt, és még a fogósság-slágeresség sem hiányzik, halld rögtön a klipes Coming Down (Drug Tounge)-ot vagy a Start, amelynek alapjai még 1986-ból származnak. Az persze biztos, hogy a hallgatónak bele kell ásnia magát a zenébe, és rá kell hangolódnia a magukat a korábbiaknál nehezebben megadó dallamokra, helyenként furcsának ható hangszerelési megoldásokra (egy kis kütyü a Black Sun elején, színesítő orgona a Joyban). De érdemes. És ezzel nem csak én vagyok így, hanem ahogy vonatkozó fórumokat, hozzászólásokat olvastam, az elmúlt húsz évben sokan jutottak hasonló felismerésre. Még az akkoriban szólókarrierje megerősítésén gőzerővel és sikerrel dolgozó nagy nemzeti költőnk is merített a borongós, zongorás, akár az egyik csúcspontnak is nevezhető Sacred Life-ból, mint arra egy haver nemrég felhívta a figyelmemet (majd ezt követően én a kollégáimét).
Lényegében egy tökéletes alternatív-hippi-grunge-pszichedelia, egyben nagyon is rock'n'roll (és akárhogy is vesszük, nagyon Cult!) elegyet hozott létre aktuális bérzenész kollégáival Astbury és Duffy. Őket már csak azért is illik megemlíteni név szerint, mert Craig Adams basszer keze hivatalosan is benne volt a Universal You nótában, Scott Garrett laza, de feszes ritmusai pedig nagyban hozzájárulnak a lemez már említett általános húzásához. Írás közben sokadszorra hallgatva az anyagot, egyre kevésbé értem, miért nem lett a maga idejében sikeresebb, mert tényleg egyik dal jobb, mint a másik, úgy '94-es, mint mai füllel hallgatva, de össz-Cult mezőnyben is baromi erős a felhozatal.
A terjengős, lassan építkező tételekre (Black Sun és a záró Saints Are Down, ami után szinte fáj, hogy vége a lemeznek) még azt is mondhatnám, hogy mindent visznek, de aztán mindig eszembe jut egy-egy kedvenc a pörgősebbekből, és rájövök, hogy semmi értelme nincs lemezen belüli ranglistákat felállítani. Viszont ha belegondolunk, valószínűleg az üzleti siker sem biztos, hogy megmentette volna a zenekart, hiszen a két főegó éppen ekkoriban, harmincas évei elején lehetett a legelviselhetetlenebb, még bőven fiatalon, de sokat tapasztalva, viszont ereje teljében, valahol a mentális érettség küszöbén. Egy relatíve sikertelennek számító korszak után pont jól jött tehát a hosszabb szünet, amikoris a 2001-es reunion nyitányaként sikerült leszállítani egy újabb közmegegyezéses remekművet, amely egyben az utolsó is ebben a minőségében, és Beyond Good And Evil címmel jelent meg.
Ez már természetesen egy másik, hálistennek a mai napig zajló történet, de abban is biztosak lehetünk, hogy bár azóta szabadon, korlátok nélkül alkot a Cult, ennek alapjait a minden elvárással tökéletesen szembemenő '94-es lemez fektette le.
Hozzászólások
Ezt kifejtenétek bővebben?
Melyik számban hallani a Cult hatását?
Most már persze szeretem, sokat is hallgatom. Ha ezt a lemezt nem lettem volna képes elfogadni, jó eséllyel az újkori Cult lemezek sem jöttek volna be. Egy nagy hibája van: Aki szerint jó ötlet volt a Gone-t nyitó nótának tenni, annak visszamenőleg is jár a ’Szívlapát-díj’! (Pedig azt a dalt is szeretem!)
mikor ez megjelent, nagyon rá voltam fordulva a modern metal vonalra(machine head, prong, bio, pantera aktuális lemezei öntötték akkoriban a fémet a füleimbe), de valahogy mégis úgy el sikerült kapnia a lemeznek, hogy máig óriási kedvencem lett
amúgy meg az egyetlen u2 lemez, amit meg bírok hallgatni :D :D
Nálam 6/10.