Shock!

Ezt is megértük. A legütősebb Cult felállás - Ian Astbury mellett természetesen Billy Duffy gitározik, a dobok mögött pedig Matt Sorum ül újra együtt és sikerült egy igazi cultos lemezt összehozniuk. Felteszem, erőlködés nélkül. Mert ez a fajta muzsika szívből és lélekből jön.

Bár Ian Astbury úgy néz ki, mintha egy piramisból húzták volna elő, a hangja a régi, azokat az "ooooh"-okat és "baby"-ket ilyen formában csak ő képes kiereszteni a torkán. Mondjuk baby-ből most nincs túl sok, talán egy sem - még nem néztem végig tüzetesen a szövegeket, csak élvezem a zenét. Amit nagyon lehet. Ezeknek rock'n'rollos, tüzes riffeknek, ízes szólóknak és fájdalomtól csöpögő - de nem szirupos - akusztikus betéteknek Billy Duffy a mestere.

Meglepő módon néha egy-két súlyosabb riffel indítanak (Rise), viszont a következő másodpercben már biztosan tudod, hogy ez a Cult. Matt Sorum "a" profi dobos. Jókat és jó helyen üt, pontos és erre a fajta zenére született. Sokan talán attól tartanak, hogy a csapat még mindig nem keveredett ki az elektronikából, mióta az utolsó lemezükön sikerült szépen beleborulniuk - már ha jól emlékszem, én annyira csalódtam akkor, hogy azóta sem szereztem be, még a gyűjtemény kedvéért sem, pedig a '90-es évek elejétől nagy kedvencem a zenekar. Hol is tartottam? Ja, elektronika. Előfordul most is, hál'istennek csak ízléssel, egy-két hangzásilag megbolondított dobtéma, pici effekt, ilyesmi. Nem vett el semmit a zene hangulatából, hanem a mai kor hangulatát illesztették a saját világukba. Részemről tehát nincs harag. Nem is lehet, amíg olyan nótákat tudnak írni, mint az előzőekben említett Rise, az American Gothic vagy a Speed Of Light.

A Cultban benne van az őserő, az élet minden rezdülése, a tegnap fájdalma és a holnap reménye, az őrjítő szenvedély és a lemondás. Időtlen zene, bárkinek, akiben lobog a tűz.