Shock!

A The Gathering egyike a metál műfaj szent teheneinek: közös nevezőt jelentenek ők sokszor egymástól egészen távol eső, szélsőséges irányzatok rajongói között, mindemelett pedig rockzenén kívül is sokakat meg tudtak érinteni. És ugyan a csapat létezett már Anneke van Giersbergen érkezése előtt is, illetve a vörös hajú tünemény kilépése után is van számukra élet, sokaknak a mai napig az a tizenhárom év jelenti a zenekart, amikor a kivételes énekhanggal és angyali kisugárzással megáldott énekesnő állt a frontjukon. A közös lemezek sorában legelső, és mai napig talán A Nagybetűs Gathering Lemeznek tartott Mandylion pedig idén huszonöt éves.

A Rutten testvérpár, a gitáros, fuvolás René és a dobos Hans, valamint az énekes Bart Smits által alapított The Gathering 1989-ben indult egy hollandiai kisvárosban, Ossban. A banda nevét a Hegylakó inspirálta, amiben szó van a halhatatlanok által tartandó gyülekezőről, a zene pedig kezdetben igencsak távol volt mindattól, amit a Mandylion vagy a csapat még későbbi albumai reprezentáltak. A korai cuccok leginkább doom/death metalként aposztrofálhatóak, Celtic Frost- és Hellhammer-hatásokkal. Anneke érkezése előtt két nagylemezük jelent meg, és ugyan a debüt Always...-zel elértek mérsékeltebb sikereket, a Bart Smits távozása miatt énekesváltást hozó Almost A Dance komoly csalódás volt követőiknek és a zenekarnak egyaránt. Hans Rutten: „Az első lemezünkre érkezett kedvező reakciók még minket is megleptek, zenei nézetkülönbségek miatt mégis meg kellett válnunk az akkori énekesünktől, Bart Smitstől, és a helyére Niels Duffhues került, valamint Martine Van Loon énekesnő, ez a váltás azonban sajnos nem jött be. Nemcsak a rajongók fogadták fintorogva az Almost a Dance lemezt, de mi is úgy éreztük, hogy a zenénkhez másfajta hang passzolna igazán. Az Almost a Dance után egy éven keresztül csakis zenéket írtunk, és azon töprengtünk, merre induljunk tovább. Aztán egy szerencsés találkozásnak köszönhetően megismertük Annekét, aki ekkor egy jazz/blues duóban énekelt, és vele rögtön meg is indult a kilábalás a gödörből. Rögtön sikerült is egy hatékonyabb kiadóhoz szerződnünk, a Century Media pedig mindent meg is tett, hogy a Mandylion sikeres legyen."

Ugyan Anneke képben volt a súlyosabb zenékkel kapcsolatban is, mégsem volt tipikus metalhead. Kedvencei, hatásai igen széles spektrumot öleltek fel, ez a nyitottság pedig tökéletesen passzolt a csapat elképzeléseihez, hiszen a The Gatheringet az első időktől kezdve folyamatos zenei fejlődés, haladás jellemezte. Nekik tényleg nem volt két egyforma lemezük. Anneke: „A zenével a bátyámon keresztül kerültem kapcsolatba: egyik nap, iskola után otthon gyakorolt a fuvoláján, én meg imádtam, hogy előttem játszik, élőben. Aztán szépen elvettem tőle a fuvolát és hallás után megtanultam a darabot, amit játszott. Hat éves lehettem, és gyorsabban haladtam vele, mint ő. Ekkor jöttem rá, micsoda örömet okozhatnak a hangok. Innentől kezdve persze anyukám engem is taníttatott. Közben meg otthon folyamatosan mentek az olyan zenék, mint a Beatles, a Rolling Stones, de klasszikusok is: Grieg, Mozart, Bach. Emellett volt egy orosz férfikórustól is lemezünk, azt is imádtam. A suliban persze mindig az épp aktuális slágerekről dumáltunk, így azokkal is képben voltam, végül pedig a nagybátyámtől kaptam meg az első gitáromat. Állandóan a zenével voltam elfoglalva; lemezeket hallgattam, énekeltem, táncoltam, így mikor a bácsikám vett magának egy új gitárt, a régit odaadta nekem. De a rockzene felé fordulásom is a bátyámnak volt köszönhető, aki hatalmas hatást gyakorolt rám. Sok progresszív zenét hallgatott: Genesist, Alan Parsons Projectet, és olyan dallamos metálbandákat is, mint az Iron Maiden. 13-14 éves voltam, mikor a Maiden meg a Faith No More teljesen magával ragadott. Imádtam, hogy az énekeseknek olyan hatalmas hangjuk van. A barátaim ismertettek meg később a korai thrashcsapatokkal, mint az Anthrax, a Slayer vagy a Metallica, és ezek is nagyon bejöttek. Kemény zene, sötét szövegek. Teljesen új volt ez nekem, de nagyon bejött. Persze mellettük a régi nagy énekeseket is hallgattam: Ella Fitzgeraldot, Barbra Streisandot, Diana Rosst. Szerettem a slágereket is, például Madonnát, de ha valami súlyosabb zene került elő, arra is rögtön ráhangolódtam."

Ugyan korábban is voltak már ilyen-olyan csapatai, az ekkor már két nagylemezzel és kisebb nemzetközi ismertséggel rendelkező The Gathering komoly szintlépést jelentett Anneke számára. Anneke: „1992 és '94 között volt egy duóm, a Bad Breath. Saját, meglehetősen eklektikus dalokat játszottunk, illetve Bootsy Collins-feldolgozásokat, mivel bejött a funk is. Meg Zappa, a King Crimson, szóval tőlük is dolgoztunk fel. Például játszottuk Frank Zappa G-Spot Tornado című számát, aminek a zenekari részeit a capella hoztuk. Elég fura lehetett, de a partneremnek, Deniznek – aki akkor a barátom is volt – nagyon jó hangja volt, szóval remek harmóniákat énekeltünk. Persze leginkább közönség nélkül, metrt az egész túl fura volt, hogy bárkit is érdekeljen. Azért felvettünk egy demót is. Jó móka volt, ma is imádom. Emellett volt egy Seventh Episode nevű speed metal bandám, illetve utcazenészként is felléptem, de csak 1994. november 19-étől számítom a pályafutásomat, ez volt ugyanis ez első fellépésem dátuma a The Gathering énekesnőjeként. Velük egyértelműen magasabb szintre léptem." Anneke a Shock!-nak is mesélt a korai évekről: „13 éves koromtól sokáig jártam énektanárhoz. Tanultam jazzt és klasszikus zenét is, aztán mikor beszálltam a The Gatheringbe, a koncertek jelentették az igazi iskolát. Sok olyasfajta zenét hallgattam, mint a Metallica és a Slayer, és egy speed metal bandám is volt, ami viszont nem igazán tartott sehová, pedig jók voltak a zenészek, a dobosunknak meg akkora cucca volt, mint egy ház. Pantera-feldolgozásokat nyomtunk, ami elég vicces, nem? Mindenesetre jó móka volt, viszont annak ellenére, hogy évekig próbáltunk, összesen egy koncertünk volt, ezért is mondtam, hogy nem volt jövője a dolognak. Aztán, amikor a The Gathering énekest keresett, jelentkeztem, és végül engem választottak. Akkor még fogalmam sem volt, milyen komoly a zenekar, és mikor a speed-bandám gitárosa mondta, hogy elvesztettek, még nyugtatgattam is, hogy szó sincs ilyesmiről. Akkoriban vagy négy csapatban énekeltem párhuzamosan, úgyhogy azt hittem, simán vihetem tovább a régi bandákat is a Gathering mellett. Aztán persze hamar be kellett látnom, hogy ez nem fog menni. Jött a Gathering lemezszerződése meg a turné, úgyhogy szépen kiléptem az egyéb formációkból. Gyerek voltam, és a Gatheringben nőttem fel. Mindent ott tanultam meg a zenélésről."

Anneke tehát 1994 végén érkezett a zenekarba, ekkorra pedig a Mandylion zenei anyaga már teljesen összeállt. Csak szövegekre és énekdallamokra volt még szükség, ezeket pedig rövid idő alatt le is szállította. Hans: „1994-ben megváltunk az akkori énekeseinktől, és elhatároztuk, hogy tartunk egy koncertmentes évet. A testvérem, René, a billentyűs Frank Boeijen, Hugo Prinsen Geerlings, a másik gitáros Jelmer Wielssma és én Frank szüleinek ácsműhelye fölött próbáltunk ekkoriban. Gyakorlatilag együtt kezdtük a bandát 1989-ben, csak Jelmer érkezett kicsit később, és eddigre már nagyon nagy volt köztünk az összhang. René és én aztán 9 hónapra be kellett, hogy vonuljunk, ezért innentől csak vasárnaponként tudtunk összejönni. A próbák után aztán rendre elmentünk egy bárba, dumáltunk a céljainkról, vágyainkról, zenéről. Nagyon jó időszak volt. Nagyon fókuszáltak, eltökéltek voltunk: egy masszív, kiváló lemezt akartunk készíteni. A Mandylion pedig végül többé-kevésbé saját magát írta meg. Volt egy kristálytiszta víziónk, a dalok pedig szinte maguktól álltak össze. Már kész voltunk az egész lemezzel, mikor Anneke csatlakozott, szóval ez az úgynevezett progresszív-gótikus vonalú zene már megvolt, mikor ő is a csapat tagja lett. Vele viszont új erőt, színt kaptak a dalok, és olyan szintre emelte őket, amit korábban el sem tudtunk képzelni. Nagyon passzolt ehhez az új irányhoz, egy olyan varázslatos hangot, amivel ő rendelkezik, pedig vétek is lett volna sűrű riffelés alá temetni. Nálunk a progresszív jelző nem arra utal, hogy iszonyú komplex, nagy zenei felkészültséget igénylő témákat írunk, hanem arra, hogy nyitottak vagyunk minden irányba. Nincsenek körülöttünk korlátok, zenei tabuk. Csak az számít, hogy ne rekedjünk meg egy bizonyos szinten, tovább tudjunk lépni. Nincs szomorúbb annál, mikor egy zenekar elfárad, és már csak korábbi önmagát képes másolni."

Anneke: „Mikor megérkeztem a zenekarba, a Mandylion dalai már szinte készen voltak, szóval mikor megkaptam őket, simán csak leültem, és megírtam hozzájuk a szövegeket. Egyszerűen csak jöttek egymás után. Szerencsére sosem voltam szerzői válságban, sosem éreztem úgy, hogy nem tudok alkotni, nem blokkoltam le. Azt gondolom, hogy amit alkotsz, az nem csak a tied. Ha jó hangod van, ha tehetséges vagy, az egy ajándék, amit az univerzumtól vagy valamilyen felsőbb erőtől kaptál. Így hát nem az enyém, de az én felelősségem, hogy jól használjam. Ezért képzem magam, és ezért veszek komolyan minden produkciót. Ha dolgozom egy lemezen, reggel korán kelek, leülök az íróasztalomhoz és elkezdek írni. Kinyitom ezt a kis ajtót az elmémben, és ha valamit ki akarok fejezni, akkor hagyom, hogy megszülessen, kiáramoljon belőlem. A zenével ugyanez a helyzet. Fogom a gitáromat, leülök, magamban elmormolok egy kis imát és elkezdek játszani anélkül, hogy tudnám, pontosan mit is csinálok. Persze egy csomó dolog, ami ilyenkor előjön, messze van attól, hogy jónak nevezhetném, ezek csak random hangok, de aztán mindig kifejlődik belőlük valami."

A csapat tehát igen komolyan rákészült a harmadik – minden zenekar esetében vízválasztónak tekintett – nagylemezre, amit végül igen rövid idő alatt fel is vettek. Mindössze két hetet törtöttek stúdiózással Németországban, a Woodhouse-ban Siggi Bemm és Waldemar Sorychta irányítása alatt, és már kész is volt a lemez. Anneke: „Emlékszem, a srácok nagyon komolyan vették a zenéjüket és a lemezanyagot, mégis egy csomót nevettünk a stúdióban. Mivel ekkor még alig ismertem őket, elhívtam a felvételekre az egyik közös barátunkat is, JW-t. Olyan volt számomra az egész, mint az első nap az iskolában, és ez az új helyzet alaposan felpörgetett minket. Persze voltak rock and roll pillanatok is: egyszer Jelmer megpróbált a szobában lévő egyik ágyról átugrani a másikra, és ez olyan jól sikerült neki, hogy egy komplett lyukat ütött a falba a testével. Ez volt az első alkalom, hogy a tulaj megengedte egy bandának, hogy a felvételek végén a stúdióban aludjanak." Siggi Bemm: „Nagyon jó emlékeim vannak a Madylion felvételeiről. Nagyon nyitottak, kedvesek voltak a srácok. Más bandák vagy százféle hangzást akartak kipróbálni, nekik viszont elég volt három, és azzal a hárommal is csodálatos atmoszférát teremtettek. Anneke meg egy kivételes énekes, aki már a mankó-vokálok felvételekor olyat énekelt, hogy elállt a szavam, és ez nálam nagyon nagy szó. Elbűvölő holland akcentus, amitól mindig mosolyogni támadt kedvem, kombinálva maximális elkötelezettséggel, felkészültséggel és kedvességgel. Olyan kombináció ez, ami igen ritka a színtéren. Csodás csapat voltak, olyan, mint egy nagy család, akikről csakis a legjobb dolgok jutnak eszembe. Lehetne persze sokat sztorizni a felvételekről, de azt hiszem, az igazán fontos dolgokat ezekkel a sorokkal mondtam el róluk."

Anneke: „Teljesen friss füllel tudom hallgatni a régi dalokat. Nagyon fiatal voltam, mikor felénekeltem őket, és teljesen más volt a hangom, a technikám is, a szövegekről már nem is beszélve. Ha azokra a napokra gondolok, egy gyereket látok magam előtt. Egészen konkrét érzelmek kötnek egy-egy dalhoz, és ezeket mindig meglepően jó érzés újra elénekelni. Persze ma már nem feltétlenül teszem be őket a programba, de ha igen, akkor mindig jó érzés visszamenni a múltba, hatalmas mennyiségű pozitív energia árad ugyanis ezekből a témákból. A lényeg pedig pontosan ez: mindegy, mennyire nagyszabású vagy profi a produkció, az a fontos, hogy milyen energiák jönnek a dalokból." A The Gathering zenéjének pedig pontosan ez is a legnagyobb vonzereje. A YouTube-on látható egy felvétel 1996-ból, amin a csapat a Strange Machinest játssza a Pinkpop fesztiválon. Ez alatt pedig sokáig a legtöbb kedvelést kapott komment valami olyasmi volt, hogy ugyan a fesztiválon szinte végig szakadt az eső, ahogy azonban a csapat a színpadra lépett, rögtön kisütött a nap, és mindenki egyből beleszeretett abba a vöröshajú lányba a mikrofon mögött. A csapat zenéjét pedig ennél jobban nem is lehetne körülírni, és azt gondolom, mindannyiuk célja az volt, hogy pozitív rezgéseket, érzelmeket keltsenek hallgatóikban. A Mandylionnál pedig ez maximálisan sikerült is. Hans: „A Mandylion szövegei kapcsán olyan szomorú dolgok inspiráltak minket, mint egy közeli barátunk halála vagy egy fontos párkapcsolat tönkremenetele. Ettől még persze nem vagyunk egy klasszikus, depressziós-gótikus banda, nem járunk állandóan feketében. Az életben normális, életvidám arcok vagyunk, a zenénk viszont megkönnyebbülést hoz számunkra: megtisztítja a lelkünket, eltünteti a rossz hangulatot."

Jézus legkorábbi ábrázolásáról, a nem emberi kéz által keletkezett, mennyei eredetű Szent Mandylionról (a Mandylion egyes történészek szerint Jézus halotti leple lehetett összehajtogatva és bekeretezve úgy, hogy csak az arc volt látható, és ez ugyanaz a lepel, mint a ma ismert a torinói lepel) elkeresztelt harmadik The Gathering nagylemez kapásból a banda talán legnagyobb slágerével nyit: a Strange Machines egy utaztatós, monumentális darab, melynek hangulatát tökéletesen írja le a „More than anything I wanna fly in strange machines" sor. Egyszerű, nem túl sűrű, de mégis súlyos riffelés adja meg a karakterét, maximális teret adva Anneke csodás hangjának. Halványan pedig már itt is felsejlenek azok az atmoszférikus, elszállós témák, amik alig pár évvel később oly hangsúlyossá váltak a csapat zenéjében. René Rutten: „Mikor megérkeztünk a stúdióba a lemez felvételeihez, kipakoltunk, és rögtön ezzel a dallal kezdtünk. Annyira élveztük játszani, hogy pár óra alatt meg is voltunk vele." Hans: „René nagyon be volt sózva, mikor kitalálta ezt a riffet. Épp otthon voltunk a szüleinknél, én pedig tévéztem vagy pihentem, már nem is tudott. René azonnal meg akarta mutatni, mit talált ki; addig nem hagyott békén, amíg nem voltam hajlandó meghallgatni. Elsőre iszonyú egyszerűnek tűnt az ötlete, még ki is nevettem. Nem éreztem bene a potenciált. Unalmasnak, lassúnak tűnt, úgyhogy kicsit variáltunk a tempón, és voila! A lemez megjelenése után még a slágerlistára is felkerültünk vele otthon. Egyike a legfogósabb dalainknak."

A kettes Eléanor szomorkásabb, borongósan induló darab, komoly érzelmi hullámzással, melyben a melankolikus részeket dühös, kétlábgépes témák váltják fel, a billentyű eklektikussága pedig csak fokozza a feszültséget. És ugyan a Mandylionon előkerül később Tolkien és A Gyűrűk Ura, ennek a dalnak semmi köze a Lórien erdejében növő csillagalakú virághoz. Frank Boeijen: „Mindannyian láttuk a Schindler listáját, és elég komolyan a hatása alá is kerültünk, talán innen jöhettek a filmzenés ötletek, hangulatok, amik az Eléanorra jellemzőek. A címnek viszont semmi köze A Gyűrűk Urához, egyszerűen csak jól hangzott, így kölcsönvettük." A soron következő In Motion #1 egy gyönyörű, vastagon rétegzett refrénnel operáló, álmodozós, csodaszép szám, igen komoly drámai hatással. Elsőre magával ragadja, elvarázsolja a hallgatót. Frank: „Ez volt az első dal, ami megszületett a lemezhez. A My Bloody Valentine, a Slowdive és a Dead Can Dance hatása komolyan érezhető benne."

A Mandylion ugyan nem konceptanyag, a lemeznek mégis van egy egységes, meghatározó karaktere. Romantika, drámai hatások, kissé szomorkás, álmodozós, de összességében pozitív energiákat árasztó hangulatok és monumentalitás: mindegyik dalban felbukkanó összetevők ezek, mégis az összes más és más. Közülük pedig számomra az egyszerű, de gyönyörű és nagyon hatásos klippel megátmogatott szerelmes ballada, a Leaves a legcsodálatosabb.  Érzelmektől túlfűtött, drámaian hullámzó dal, Anneke csodálatos hangjával, mely számomra nem csak a Mandylion, hanem a The Gathering egész pályafutásának legjobb darabja. Hans: „Talán a legromantikusabb dal, amit valaha írtunk. Anneke szövege nagyon személyes, ezt ugyanis egy épp elmúló kapcsolatáról írta. A klipet a holland kult-filmes Marc de Cloe készítette (aki leginkább holland sorozatok révén vált ismertté – K.G.), és ez is hasonlóan romantikusra sikerült. Néhány jelenetet a Vatikánban rögzítettek Annekét pedig egy erdőben, Észak-Hollandiában filmezték; úgy gondolom, ez a valaha született legjobb klipünk. Ha ma meghallgatom a Leavest, még mindig letaglóz, mennyi élet és energia van ebben a dalban."

A Leaves romantikáját a lemez talán legmetálosabb riffje váltja a Fear The Sea-ben, de természetesen Anneke bársonyos hangja itt is komoly kontrasztot képez a szigorúbb gitármunkával szemben. Az elszállós, floydos gitárszóló pedig teljesen át is formálja a dal karakterét. Hans: „A gitártémák nagyját Jelmer hozta ehhez a dalhoz, és ez volt az utolsó, amit felvettünk. Néhány gyorsabb rész, sok hangulat-váltás, egy hosszú bridge; a végeredmény egy meglehetősen összetett szám, ami fontos részét jelenti az albumnak." Az instrumentális címadóval – és az utána következő Sand & Mercurycval – régi barátjuknak, Harold Gloudemansnak állítanak emléket, és talán épp a Hans előtti tisztelgés lehetett az oka annak, hogy erről a dalról keresztelték el a korongot. A Mandylion nem jellemzi ugyanis igazán a harmadik The Gathering-nagylemez irányvonalát, ráadásul eredetileg nem is a zenekar számára íródott. Hans: „René és Frank írták ezt a dalt, amikor egy Diep Triest nevű projektben zenéltek. A szólővárosunkban, Ossban több pubban is felléptek vele. Egy nagyon különleges darab, ami a vihar középpontjában található apró csendes helyet jeleníti meg az albumon, azaz egy kis megnyugvást, elcsendesülést hoz. Elektronikával, gótikus hangulatokkal, különleges hangmintákkal van színesítve."

A Sand & Mercury a Mandylion magnum opusa, egy tízperces dal rengeteg hangulatváltással, drámaisággal, érzelemmel. Ellentétben az Eléanorral, ez ténylegesen köthető J.R.R. Tolkienhez, a végén hallható szövegrészlet ugyanis Tolkien egy 1968-as, BBC-interjújából származik, amikor is az író Simone de Beauvoirtól, a híres francia írónőtől, gondolkodótól idézett. Hans: „A Sand & Mercuryt három dalból raktuk össze, amik tökéletesen passzoltak egymáshoz. Az első része elég súlyos, ez még a Celtic Frostra hajazó korszakunkra emlékeztet. Egyszerű, de nem túlzottan az, egy csomó nagyszabású hangulattal, de anélkül, hogy túlzottan bombasztikussá váljon. Azt hiszem, anno bálnák üldözéséről írtuk. Lehet, hogy ez elég hülyén hangzik, de mikor zenét írunk, mindig igyekszünk képeket, illatokat, élményeket társítani hozzájuk. A Mandylion, és később a Nighttime Birds turnéján is mindig ezzel zártuk a koncerteket." A záró In Motion #2 a lemezen hallható sokféle zenei megoldás, hangulat egyfajta kombinációja. Feltételezhetően eredetileg nem folytatásnak indult, Hans ugyanis azt írta róla a Mandylion újrakiadásához fűzött fülszövegben, hogy számukra is meglepetés volt, milyen jól illik az első rész refrénje ehhez a dalhoz is.

Ugyan a csapat a Leavest klipesítette meg, a lemez legnagyobb slágere megjelenését követően szinte azonnal a nyitó Strange Machines lett. Amellett, hogy a metálszíntér is ráharapott a teljesen újító, friss hangzású csapatra, foglalkoztak velük rockzenén kívüli médiumok is, végül pedig még a holland slágerlistára is felkerültek. A siker nem is maradt el: a szaksajtó az egekbe emelte a lemezt, de úgy tűnt, a leginkább popzenére szakosodott, egészen fiatal korosztályt is sikerült megérinteniük zenéjükkel. Hans: „Metálbandának tartjuk magunkat, noha vannak egészen más hatásaink is, nem vagyunk egydimenziósak. A hollandiai sikereket annak is köszönhetjük, hogy otthon a teljes világítást, a zenenkhez passzoló fényshow-t is fel tudjuk vonultatni, míg máshol leginkább előzenekarként lépünk fel. Otthon emellett a rádió is játsza a dalainkat és a sajtó is sokat foglalkozik velünk. Érdekes módon sok 14-15 éves lány is jár a koncertjeinkre, akiket elsősorban Anneke szövegvilága és egyénisége fogott meg, szinte példaképüknek tekintitk. Jó lenne, ha máshol is megismernének minket a metal közönségen kívül is."

Bár a The Gathering sosem akart semmi többet, mint egyszerűen csak zenélni, olyan muzsikát játszani, ami a szívükből jön, akaratlanul is elindítottak valami újat az undergroundban. Egy olyan mozgalom előfutárai lettek a Mandylionnal, majd folytatásával, a Nighttime Birdsszel, amely azóta sikerrel tört be a mainstreambe is. Az általuk kitaposott ösvényen elindult honfitárs zenekarok ma már arénákat töltenek meg. Anneke: „Akkoriban nem nagyon voltak még női metal énekesek, ezért az inspirációt számomra inkább Streisand és Ella Fitzgerald jelentették. Olyan vokalisták, akik hosszan kitartott hangokat használtak. Imádom az ilyesmit, és mikor bekerültem a Gatheringbe, természetesen én is a Streisand-vonalat követtem. Sok drámaisággal és hoooooooosszan kiénekelt hangokkal. Ilyesmi pedig akkor nem igazán volt még a metálszíntéren. Szóval kitaláltam ezt magamnak, és úgy tűnik, valami egész jó dolgot fedeztem fel. Mikor megkeresett a csapat, ők csak egy jó énekest akartak, én meg szimplán csak örültem, hogy itt egy banda, ahová beléphetek. Eszünkbe sem jutott, hogy valamiféle hullámnak lehetünk az előfutárai. De aztán a hangzásunkat felkapták, és elkezdtek beszélni rólunk az emberek. Persze voltak már előttem is női énekesek a színtéren, de az ő stílusuk, dallamaik azért eléggé mások voltak, sokszor férfiasabb dolgokat hoztak. Sok helyen voltak női vokálok és billentyűk is persze, a The Gathering viszont női szólóénekkel és hangsúlyos billentyűkkel állt fel, ami teljesen új volt akkoriban. Persze sosem gondolkodtunk azon, milyen különleges, amit csinálunk – spontán jött belőlünk minden - , de aztán szépen leesett a dolog nekünk is. Utána pedig kezdett megalakulni a többi banda is: a Within Temptation és társaik. Ők pedig sokkal tudatosabbak voltak: odafigyeltek a külsőségekre, a kosztümökre is, míg mi legtöbbször el voltunk foglalva azzal, hogy farmerben és pólóban bámultuk a cipőnket. Mi sosem foglalkoztunk semmivel, csak a zenére koncentráltunk, arra, ami jött belőlünk. A The Gathering egyételműen inspiráció volt az Epica vagy a Nightwih számára, és erre nagyon büszke vagyok. Ezek remek bandák, és nagyon örülök, hogy segíthettünk nekik azzá válni, amik ma."

A Mandylion nagyot robbant tehát, és amellett, hogy a csapatot is egyértelműen magasabbra repítette, mint amit korábban el tudtak volna képzelni, komoly rocktörténeti jelentősége is van. Egy dekoratív énekesnővel kiálló csapat ma is kiemelt figyelemre számíthat, huszonöt évvel ezelőtt pedig tényleg minden reflektorfény Annekére irányult; ő és a többiek viszont igyekeztek hangsúlyozni, hogy a The Gatheriong nem egyszemélyes produció. Hans egy korabeli interjúban így beszélt erről: „A tapasztalataink azt mutatják, hogy sokan Annekével azonosítják a zenekart, pedig minden interjúban elmondja ő is, hogy ez a The Gathering és nem egy szólóprojekt. A zenénk nélkül ő sem lenne ismert, ráadásul már a harmadik albumunknál jártunk, amikor csatlakozott hozzánk. Mindebből azt szűrtük le, hogy nem szabad őt túlságosan előtérbe tolnunk; itt minden tagnak ugyanolyan fontos szerepe van. És persze Annekének is könnyebb, ha nem kell napi hat-hét interjút adnia. Azt sem szeretnénk, ha túl nagy banda válna belőlünk; sokkal fontosabb, hogy hűséges, értő rajongóink legyenek. Egyelőre mindannyiunknak van mellékállása, tehát nem kizárólag a zenélésből élünk, és ez így is van jól, mert így megmarad számunkra a zenélés öröme. Nem kell azon törnünk a fejünket, hogyan lehetnénk még sikeresebbek, hogyan adhatnánk el még több lemezt; nem kell kompromisszumokat kötnünk. Elsősorban megunknak zenélünk, és nem vagyunk hajandóak azért változtatni, hogy anyagilag jobban jöjjünk ki a zenekarból. Élvezzük, ha sokan szeretik a zenénket, ez természetes, de nem ez az elődleges szempont. Egy bizonyos szintet elért kultzenekarban játszani épp ezért a világ legjobb dolga."

A The Gathering egyike azon kevés csapatnak, akik pályafutásuk során mindvégig tartották is magukat a fentiekhez: mentek a saját fejük, szívük után, bármiféle marketing- vagy egyéb stratégia nélkül, a kereskedelmi szempontokat figyelmen kívül hagyva alkottak. És ugyan a csapat népszerűségét meghozó Mandylion világától elég hamar meglehetősen messzire távolodtak, őszinteségük mindvégig megkérdőjelezhetetlen volt. A bandát körülvevő tiszteletet pedig pont ez, illetve a tagok Siggi Bemm által is kiemelt végtelenül kedves, allűröktől mentes viselkedése és pozitív kisugárzása eredményezte. A The Gathering pályafutása során számos kiváló lemez született, de azt gondolom, nem kétséges, hogy ezek között a mai napig is a Mandylion a legfényesebben ragyogó ékkő.