Shock!

Az animatronika tudománya élettelen tárgyakat ruház fel életszerű tulajdonságokkal, s teheti ezt a plázák mozgó dinoszauruszainak képében éppúgy, mint az eredendően gépi előállítású hangok emberi szájba adásával. A The Kovenant első (a Covenant jogutódjaként összességében harmadik) albuma egy, a fenti tematikába illeszkedő, és ennek megfelelően végletesen megosztó hatású anyagra sikerült, amely éppen tizenöt évvel ezelőtt kezdte osztani a pofonokat az androidők megváltásra váró humanoidjainak. Az Animatronic minden kezdeti hendikepje dacára valódi klasszikussá nőtte ki magát a megjelenése óta eltelt időben, így Klasszikushock rovatunkban is megkérdőjelezhetetlen helye van.

A Covenant debütalbuma, az In Times Before The Light megjelenésének idején a beavatottak is legfeljebb úgy ismerhették a zenekart, mint a Dimmu Borgir bőgős Stian „Nagash" Arnesen hobbiprojektjét – holott a helyzet éppen fordított volt. A szintén multiinstrumentalista társsal, Amund „Blackheart" Svenssonnal alapított Covenant volt Nagash eredeti bandája, ami azonban sokáig alig mutatott komolyabb életjelet, és a fent említett bemutatkozása sem minősíthető sokkal többnek egy korai feketefém standardnél. Mindössze egy évvel később mondhatni a semmiből jött tehát a Nexus Polaris album, valódi all-star zenészfogattal és immár egy világszinten is jegyzett kiadónál. Azt, hogy a rákészülés komolysága nem volt indokolatlan, a lemez elsöprően sikeres fogadtatása mindennél jobban bizonyítja. Jómagam is ezzel az anyaggal ismerkedtem meg az űrutas társulattal, és gyártottam hatalmas elvárásokat a rákövetkező évre már be is ígért folytatás iránt.

A szintén a Klasszikushock közé kívánkozó Nexus Polaris („a vigadó bolondok kabaréja, ahol próféták és őrültek kéz a kézben járnak") és a tőrőlmetszett black metal viszonya amúgy már ekkoriban sem volt olyan kiegyensúlyozott, mint az első album idején. Sőt, a kapcsolat mondhatni romjaiban hevert, hiszen az ott hallható brigád leginkább csak a zenészek előéletének köszönhetően került az ortodox hívők látókörébe. Mit sem tudhattunk akkoriban az értelmi szerző Blackheart fejében formálódó változások természetéről, így az a furcsa helyzet állhatott elő, hogy a Nexus Polaris (belépő anyagként) éppen az akkoriban virágzó black metal trend felé tárta ki azokat a kapukat, melyeket Nagashék véglegesen lezárni készültek a Covenant zászlaja alatt. A jogi problémák miatt a nevét időközben The Kovenantra módosított társulat útja merészen eltért a fősodortól: a klasszikus metal hangzás iránti rajongásukat friss hatásaikkal vegyítve, a háttérben ők már egy újabb, még drasztikusabb váltásra készültek.

Az 1999-es év végén megjelent Animatronic nem kereste a tábor egyetlen tagjának a kegyét sem, a lemezt így minden érintett döbbenten, de legalábbis heves értetlenkedéssel fogadta. A sokk emléke ma is elevenen él bennem: az új nevek és külsőségek, a megközelítés és a ritmusvilág átalakulása miatt magam is félve közelítettem az anyaghoz, amely azonban hosszabb távon egyértelműen meghálálni látszott a nehezen megszerzett bizalmat. A fronton pózoló zenészek úgy néztek ki, mint Marilyn Manson egy különösen rosszul sikerült űrutazás után, a zene pedig afféle perverz Sisters Of Mercy / Rammstein hibridnek hatott. A legbutább húzásnak mégis a bejáratott művésznevek megváltoztatása tűnt: a bőgőjét levedlett Nagashból egy csapásra Lex Icon lett, Blackheart (leírni is fáj) Psy Comaként született újjá, Hellhammer pedig polgári nevére váltott. Más-más okokból, de a Nexus Polarison közreműködő további zenészek (a billentyűmágus Sverd, a női vokálokért felelős Sarah Jezebel Deva és a másodgitáros Astennu) itt már nem bukkantak fel, sőt, helyettesíteni sem igyekeztek őket.

A tagság három főre történő redukálása azt is egyértelműsítette, hogy az In Times... után ismét kizárólag a két alapító zenei elképzelései uralják majd az új albumot, és ők is játszanak majd fel minden hangszeres sávot. Hellhammer von Blomberg esete külön misét is megérne, hiszen a mai napig nem vagyok róla meggyőződve, hogy személyesen jelen volt a lemez felvételénél, és ha ott is volt, játékán mennyi utólagos editálás hallható. Akárhogy is legyen, dobjai az Animatronic sci-fiket idéző környezetében is remekül megélnek, és a hajdani E-klubban megejtett koncertjükön élőben is bizonyította az extrém metal dobosok egyik legnagyobbika, hogy minden további nélkül képes adaptálódni ehhez a megközelítéshez is. A dalok húzása, a groove-ok minősége párját ritkította már a Nexus Polarison is, és e tekintetben nem akadt szégyellnivalója a csapatnak az utód esetében sem. Már a Nexuson is jól látható volt Nagashék azon szándéka, hogy a puritán, gitárriffekből kibontott nóták helyett inkább a kerek kompozícióra, az összhatásra koncentráljanak. Ezt a vonalat – társítva a továbbra is alapvetően gitárorientált megközelítéssel – viszi tovább az Animatronic is, újabb szintre lépve általa.

A Kovenant zenéjében véleményem szerint az a legnagyszerűbb, hogy benne a hagyománytisztelet és a szélsőségek kergetése, no meg a hatalmas dallamok olyan egységben érnek össze, amely minden, kicsit is nyitottabban közelítő hallgató számára kínál valami érdekeset, és ülteti magát annak fülébe. Psy Coma kiművelt riffjeiben és szólóiban például egyértelműen azonosítható a klasszikus iskola hatása, amit még a büntetően csilingelő szintivel sem sikerült elfednie. Lex Icon ellenben egyértelműen szintet lépett korábbi önmagához képest, hangjának további dimenzióira talált rá, amivel még annak ellenére is leiskolázta Dimmus „mestere", Shagrath hasonló produkcióját, hogy sokakat éppen az ő bizarr, új hangfekvése riasztott el végleg a zenekar környékéről. Mindent ural és meghatároz azonban az album indusztriális karaktere, amely bizony hasonlóan jól sikerült kísérlet eredménye, mint mondjuk Mortiis átalakulása az Emperor bőgőséből mini-Jourgensenné.

Mottónk legyen tehát: „Stand aside for the new world order / Systematic... Aristocratic... / Don't deceive yourself, get out of the way / We command and you obey".

Ha azt mondod, hogy a koncepció a Mechanikus Narancs (Stanley Kubrick zseniális sci-fi szatírája Anthony Burgess regénye alapján) világára emlékeztet, egyet tudok érteni, és ezt maguk a szerzők sem tagadhatják különösebben. Míg a zene zömmel a gitáros/billentyűs/hadvezér Psy Coma tollából született, a szövegi koncepció kidolgozásáért alapvetően Lex Icon felelt, majd kettejük elképzeléseit számítógépen gyúrták végleges audiovizuális egységgé. Ahogy a fentiekből is kitűnik, ez volt az a pont, ahonnan kezdve a Kovenant megszűnt hagyományos értelemben vett, a próbateremben közösen dalokat író zenekarként funkcionálni, a sosem létezett demokrácia helyét pedig a notebookok és a fájlcsere vették át. Kompromisszumok keresése helyett tehát az atmoszféra megteremtése került a fókuszba, ahogy a technika adta lehetőségek révén a számtalanszor átformált apró részletek a megfelelő módon kerülhettek a maguk helyére a stúdiómunka során.

A végső simításokra a számos nagyszerű felvétel megszületésének otthont adó, hageni Woodhouse-ban került sor, ahogy az már a Nexus Polaris esetében is bevált, ezúttal is Siggi Bemm (többek között Grip Inc., Moonspell, Samael albumok producere) irányítása mellett. A hangzásra újfent nemigen lehetett panasz, az Animatronic – szemben az őt követő S.E.T.I. némileg félresikerült soundjával – példaszerű egységben szólaltatja meg az hagyományos és a szintetikus hangszíneket. Nem hallható ki persze belőle az elektronikus és az organikus világ olyan szintű harmóniája, mint például az Ulver William Blake-nek adózó lemezén, de nem is gondolom, hogy hasonlóan nagyszabású produkció létrehozása lett volna itt a cél. Az album maximálisan helytáll azért, ami: egy embertelen, beteg világba helyezett kalandfilm mintegy aláfestő zenéjeként, teljes értékű dalokkal szórakoztatja a nagyérdeműt a végső visszaszámlálás ideje alatt. A biztonsági öveket nincs is különösebb értelme bekapcsolni...

A Kovenantra mindig is jellemző volt, hogy magasról tett az elvárásokra és a zsáner (legyen szó bármelyik műfajról) szabálykönyvére, a zenészek itt is teljességgel gátlástalanul tobzódtak a frissen megnyílt, új lehetőségek kínálatában. Nagyzenekari, keleti vagy éppen progresszív hatású motívumok egyaránt megférnek a lemezen, ráadásul sikerült mindezt a nagy egész, vagyis az album földtől elszakadt koncepciójának részévé tenni, minden különösebb erőszak nélkül. A női vokálért egy bizonyos Eileen Küpper nevű hölgy felelt, egy rock/metal kapcsolatokkal korábban egyáltalán nem rendelkező, klasszikus képzettségű német szoprán énekesnő, aki szintén profi munkát végzett a lemezfelvétel során (ő énekelt a Therion Vovin és Deggial albumain, majd később a S.E.T.I.-n is). Az operás ének, a bizarr férfihang, az ellenállhatatlan groove-ok és a vastagon megdörrenő gitár szentségtelen harmóniáját megvalósító album iskolateremtő módon szaggatta le a bőrt a mit sem sejtő hallgatóság arcáról, és hívta őket ekként táncba, ahogy teszi ezt a mai napig is.

A négy évvel később érkezett folytatás, a S.E.T.I. (a Search for Extra-Terrestrial Intelligence, azaz a földön kívüli intelligencia keresésének tudományára használt betűszó) az Animatronic irányát látszott folytatni egy még inkább elektronizált hangképpel, a produkció azonban a ráfordított tengernyi idő dacára sem ért fel az előd karizmájához. Minthogy azonban – néhány futó fellángolást nem számítva – azóta is csend honol a zenekar háza táján, ma már alapos okkal gyaníthatjuk, hogy az Animatronic egy sajnálatosan félbemaradt pályafutás meghatározó alkotása lett, amely az elmúlt másfél évtizedben folyamatosan helyet követelt magának a lemezjátszónkban. „You're just another faithless mannequin..." – mondhatnánk, miközben lángba borítjuk a szintetizátort.