Shock!

Érdekes dolog ez a Klasszikushock rovat. Előásunk régi nagy kedvenceket, amikről azt gondoljuk, mindent tudunk, minden egyes hangját ismerjük, s elég csak leülni, és némi kutatónunkával megtoldott, bő rajongással és nem kevés nosztalgiával átitatott tudatállapotba kerülve szabadjára ereszteni az írói vénát. Gyakran még magát a lemezt se kell bepattintani a lejátszóba vagy az mp3-at a szoftverbe, úgy beégtek a dalok az ember emlékezetébe. De általában nem így van. Nálam legalábbis szinte törvényszerű, hogy hosszú évek óta hallgatott albumokat egy-egy klasszik-portré egészen új fényben képes feltüntetni. Valami ilyesmi történt velem, miközben a Tool harmadik agymenésének álltam neki. Ha van lemez, ami bárhol és bármikor jöhet, akkor nálam a Lateralus ilyen. Hogy miért (az elbaszottul zseniális zenén kívül), azt eddig nem nagyon tudtam volna megfogalmazni, maximum volt egy olyan sejtésem, hogy van itt még valami a felszín alatt jó mélyen. A cikk megírása közben aztán végre leesett, miről (is) szól a Lateralus, és nem csalódtam a bandában.

E rovatban tárgyaltuk már korábban a csapat első nagylemezét, ami mindent megváltoztatott a négyes számára. A három évvel későbbi Aenima is vastagon klasszik-alapanyag, szóval itt most csak annyit róla, hogy a Tool vele új szintre lépett, mind zeneileg, mind pedig népszerűségüket tekintve. A második opuszt azonban ötéves kihagyás követte, ami a rajongók részéről ugyan kínkeserves váarkozással telt, a csapat oldaláról nézve azonban cseppet sem volt tétlen vagy épp stresszmentes ez a köztes időszak. „Több olyan probléma is adódott a zenekar életében, amiket előbb meg kellett oldanunk ahhoz, hogy aztán ismét Toolként térhessünk vissza", magyarázta Danny Carey dobos a hiátus okát. „Perre mentünk a volt kiadónkkal, a Zoo-val, mert nem kötöttek opciót időben a szerződésünkre, és gyakorlatilag úgy bántak velünk, mint a szarral, úgyhogy elhatároztuk, új kiadó után nézünk. A jogi mizéria viszont rengeteg időt emésztett fel, és emiatt valahányszor összeültünk a többiekkel, a zene helyett mindig valami jogi marhaságot kellet megvitatnunk, ami roppant frusztráló volt." „Ez üzlet", mondja ki kereken Adam Jones gitáros. „És minél nagyobbá válik a vállalkozásod, annál nagyobb a nyomás, s annál profibb üzletemberré vagy kénytelen válni. A legtöbb fiatalabb együttes mintha nem foglalkozna ezzel a részével a zenének. Sőt, sok nagy bandát sem érdekel a dolog üzleti része, és ők azok, akiket végül átvernek, és a VH1-on kötnek ki. Mi már a kezdetektől eldöntöttük, hogy a saját kezünkben fogjuk tartani a gyeplőt. Ha mindent úgy csináltunk volna, ahogy azt a kiadók akarták, akkor kétlem, hogy ma is együtt lennénk. Megrágtak és aztán kiköptek volna minket."

Az efféle nyomasztó légkör persze előbb-utóbb kikezdi a tagok lelkesedését és lassanként szétzilálja a zenekart. Maynard James Keenan frontember is érezte, hogy a zenekar ingoványos területre tévedt, ahol egy rossz lépés az életükbe kerülhet: „Mindannyiunk fejében megfordult a visszavonulás. Egy ponton a zeneipari hercehurca annyira megviselt mindannyiunkat, hogy a bandán belüli kommunikáció nullára esett vissza. Ekkor mondtam azt, hogy én inkább megyek és csinálok valamit a semmittevés helyett. Biztosra veszem, hogy amikor összehoztam az A Perfect Circle-t, a többiek mind azt gondolhatták, hogy na, ennyi volt, feloszlunk. De nem erről volt szó. Egyszerűen csak időre volt szükségünk, hogy emlékeztessük magunkat, kik vagyunk, mit akarunk és mit tudunk a közös asztalra lerakni egyénenként."

A kiadós dilemma végül ha nehezen is, de megoldódott, s a csapat korábbi kiadója, a Zoo Entertainment utódjának is tekinthető Volcanónál kötött ki. S bár már oszlani kezdtek az esőfelhők a zenekar felett, mégis sokan aggódtak amiatt, hogy a nagy visszatérés útjába állhat Keenan friss mellékprojektje, az A Perfect Circle, ami nem várt sikereket ért el 2000-es Mer de Noms című lemezével. De aztán eljött 2001 januárja, és villámként hasított át a rockvilág folyton borongós egén a hír: érkezik az új Tool-lemez, a címe Systema Encéphale lesz, s tizenkét dalt fog tartalmazni. Aztán nyilvánosságra került néhány szerzemény címe, s ekkor már a szkeptikusabb rajongók gyanakodni kezdtek, hogy itt valami bűzlik; Musick, Riverchrist, Coeliacus. A Rolling Stone-tól kezdve minden neves zenei magazinban megjelent a hír, de aztán hamarosan maga a csapat állt elő a vallomással: az egész csak egy átverés volt, amivel a banda az illegális terjesztőket akarta csapdába csalni. S hogy bizonyítsák állításukat, közzé is tették a harmadik lemez valódi címét: Evasion. Dalcímek: Alcawhorlick, Bushwhacker, Smell Me, Poopy The Clown, Bindlecup... Ha az első hír trollkodásnak tűnt, akkor ennél a másodiknál már kétség sem maradt, hogy Keenanék ismét valóban visszatértek, és beköszönésül ledobtak két szarkasztikus viccbombát. Februárban aztán befutott a friss infó: az új lemez címe Lateralus lesz, s egyúttal kiadtak egy közleményt is, amelyben elítélték az akkortájt már egyre komolyabb problémákat okozó fájlmegosztós rendszert, csatlakozva ezzel az olyan bandák sorához, mint a Metallica, nem törődve azzal, hogy Lars Ulrichék sem tudtak némi arcvesztés nélkül kijönni az anti-napsteres ügyükből. A Tool nem törődött senki véleményével, még a rajongókéval sem, de ez aligha jelentett újdonságot bárki számára is.

A stresszes szünet után a stúdióba visszatért csapat új módszert vetett be harmadik lemeze megalkotásához. Danny Carey idézi fel a Lateralus születésének körülményeit: „Az előző lemezeinknél úgy éreztük magunkat, kis túlzással élve, mintha börtönbe lettünk volna zárva. Minden dalunkat úgy írtuk meg, hogy azokat élőben is ugyanúgy el tudjuk játszani, mint ahogy az a felvételen is hallatszik. A Lateraluson szakítottunk ezzel a hagyománnyal. Adam így többet kísérletezgethetett a gitárhangzásokkal, Maynard pedig több olyan énektémát és harmóniát is rátett az albumra, amiket élőben nem tudna megoldani. Részemről nagyon boldog voltam, hogy elhagytuk a korábbi vaskalaposabb felfogást. Mert nem szükséges megelégedni a szokványos verze/refrén/verze formával, anélkül is ki lehet alakítani a dalszerkezetet és a hangulatot, hogy hozzáláncolnánk magunkat a klasszikus struktúrához és hosszúsághoz." Ezen felül Keenan is enged némi bepillantást a Tool dalszerzői munkájának kulisszái mögé: „A Lateraluson hallható dalok közül több is évek alatt formálódott ötletdarabkákból kész szerzeménnyé. Nagyjából egy éve láttunk hozzá, hogy kiválogassuk az ígéretes ötleteket, és azokat tovább fejlesszük. Általában mire bevonulunk a stúdióba, már mindent jól összepróbáltunk, és világos képünk van arról, hogy mit hogyan szeretnénk. A demókat visszahallgatva aztán eldöntjük, mi maradhat, és hol van szükség még némi csinosításra. Ezúttal azonban nem volt minden ennyire eltervezve, aminek köszönhetően maradt hely az addig elkészült dalokkal és ötletekkel való játszadozásra."

A zenekar ismét David Bottrill producerrel dolgozott az anyagon, akivel az Aenimát is felvették, s akinek önéletrajzában megtalálható a Tool egyik nagy példaképe, a King Crimson is. A lemezről kora tavasszal került ki felvezető single-ként a Schism, amely csak tovább fokozta a már amúgy is lázassá forrósodott várakozást. Aztán május 15-én végre napvilágot látott a Lateralus, és letarolta mindenki szürkeállományát. Még akik egyébként óriási Tool-rajongónak vallották magukat és betéve fújták a csapat katalógusát, azok is úgy érezhették magukat, mintha egy skizofrén bohóc által vezetett úthenger préselte volna bele őket az egyszerre föld és vanília ízű betonba, miközben a bűrük alatt milliónyi kis Buddha-fejes bolha ugrálna. És az élmény szürrealitása ellenére mégis felemelő volt, még ha kimerítő is.

Justin Chancellor hipnotikus basszusfutama szinte agresszívnek mondható, ami köré Adam Jones fűz tipikusan toolos gitártémát. A dal maga elsőre meglepően egyenesvonalúnak, akár metalosnak is tűnhet, ám a nyolc és fél percében annyi minden történik, hogy végül még a prog rock megjelölés is túl szűkössé válik számára. Megjelenik itt a zenekar karcosabb, nyersebb múltja, mint ahogy a '70-es évek klasszikus prog felfogása is, de mindez csak aroma, mert Adam Jones és kompániája már az Aenimán megmutatta, hogy mennyire sajátságosan is értelmezik a zenét; ha nagyon akarunk, itt még felfedezhetünk refrént vagy verzét, de ezek inkább csak elmaszatolt árnyképei a hagyományos szerkezeti egységeknek, s emiatt tűnhet elsőre megfoghatatlannak ez a muzsika. Maynard soha nem tartozott a legiskolázottabb vagy legnagyobb hangterjedelmű énekesek közé, ám már a nyitódarabban is annyiféleképpen használja a hangját, olyan önuralommal és önismerettel, hogy nem is csoda, amiért a rockszíntér egyik legjellegzetesebb orgánumú frontembereként tartjuk őt számon.

Adam Jones rákban elhunyt kutyájának állít emléket a rövid Eon Blue Apocalypse, egy percnyi gitármementó, amit aztán a fokozatosan építkező The Patient követ. Chancellor a dal bevezetőjében házilag barkácsolt wah-effektet használ basszusgitárján, amiről így mesél: „A dal elején a bal kezemmel csapkodtam a húrokon és a gitárom tónusgombját használtam, hogy olyan torzítást kapjak, mint ami a wah effekthez hasonló. Soha nem másoltam a többi zenészt, én nem az a fajta muzsikus vagyok, aki hall valamit, és azonnal megpróbálja reprodukálni ugyanazt. Egyszerűen kísérletezgetek a hangszeremmel,. és néha kellemes balesetek történnek, amik aztán a stílusom részévé válik." A dalt leginkább egy viharhoz lehetne hasonlítani, ami a távolban, magasan kezd alakot ölteni, szinte lopakodva közelít, majd egyre hangosabbá és jelentőségteljesebbé válik, hogy végül a nagy crescendót követően ismét semmivé foszoljon.

A Mantra az első igazi jele a lemezen annak, hogy a Toolt nem kell mindig komolyan venni. Ez a szösszenet elsőre bálnaéneknek tűnhet, amire biztos sok ezoterikus, jógafanatikus Tool-rajongó azonnal elélvezett. Valójában a zaj egy sziámi macska eltrozított dorombolása, amit akkor produkált, amikor gazdája, Keenan épp játszott vele. Ez a fajta, mai szóhasználattal élve trollkodós humor a kezdetektől fogva jellemző volt a bandára, s a Lateralus ebből a szempontból is a csúcsteljesítményük, de erről kicsit később. A már említett Schism talán a legismertebb Tool-dal, a csapattól megszokott, elborult klippel megspékelt szerzemény sokban hasonlít a The Grudge és a The Patient párosához: ez a darab is fokozatosan válik egyre dinamikusabbá, habár a staccato-szerű dalszerkezet izgágább a másik két dalénál. Keenan kántálós, földöntúli énektémái egyszerre hátborzongatóak és hívogatóak, a dalszöveg pedig a csapat azon periódusáról szól, amikor a jogi csatározások miatt a tagok közötti kommunikáció megszűnt, s félő volt, hogy az egész darabjaira hullik. A dal gerincét jelentő ravasz főtéma Chancellortól ered, aki erre is a hangszerével való kísérletezgetés során akadt rá.

A Tool híres az ezotériához és mindenféle spiritualitáshoz való vonzódásáról, elég csak Danny Careyre gondolni, aki még a dobfelszerelését is maghatározott okkult geometria szerint építette fel. Ebbe a gondolatvilágba kalauzol el a Parabol/Parabola, amelynek első fele egyfajta csendes merengés, s ahol a dobos egy csőbe liheg, hogy felidézze a buddhista szerzetesek kántálását. A második fél egy tempós darab, ahol Adam Jones sebesülten vonyító gitárja dominál. Carey komplex dobolása annyira prog, amennyire csak lehet, a dal maga pedig, mint ahogy a klipje is, két testről szól, amelyek összenőve keresik a megvilágosodást. Vagy valami ilyesmi. Már korábban is nehéz volt eldönteni, hogy a csapat mikor viccelődik és mikor vehető komolyan, a Lateraluson azonban ez a határ még inkább elmosódott. A Ticks & Leeches például már-már röhejesen komplex, Carey annyi féle-fajta ütemet halmoz fel ebben a nyolc percben, hogy azt később még dobos szaklapok is kielemezték. A szerzemény a lemez legkeményebb, legtüskésebb darabja, Keenan üvölt, süvölt, ordít, hangjában ott összpontosul minden gyűlölet és düh, ami a zeneipar iránt az évek során összegyűlt benne. Talán ennek a zajos-karcos élnek is köszönhető, hogy a dal néhány sora még a The Suffering című 2004-es horrorvideó-játékba is bekerült, ami jól mutatja, hová jutott a zenekar az évek során.

Nagyjából eddig a pontig az album, egy-két nyilvánvaló kacsintástól eltekintve, egy összetett, rétegzett és érdekes zenei erőfitogtatás, innentől viszont valami eltörik. Na, nem annyira a csapatnál, mint inkább sok rajongónál. A címadó monstrumban ugyanis olyat léptek Adam Jonesék, amit előttük (és utánuk sem) senki sem mert vagy tudott megtenni. Mert melyik az a zenekar, amelyik direkt akar a saját rajongói agyára menni, de mindezt úgy, hogy lehetőleg az őrületbe kergesse őket, hogy aztán a képükbe röhögjön, és megmutassa, hogy milyen egyszerű csőbe húzni a túlmagyarázásra hajlamos énünket. Ehhez először is a tagok fogták magukat, és írtak egy olyan kilenc és fél perces művet, ami még az eddigiek fényében is döbbenetes. „Az új album címadó dalában Danny a basszustémámat játssza a dobon", ad némi háttérinfót a szerzeményről Chancellor. „Ő viszi a basszusfutam ritmusát, én meg mást játszok helyette. Egyébként ilyesmit gyakran csinálunk, és nem is csak feltétlenül dob és basszusgitár között."

A dal tele van Carey agyas ütemeivel, 9/8, 8/8 és 7/4 repked ide-oda a kezei és lábai között, de még Keenan is bekapcsolódik a matekozásba; mint azt tudós rajongók kimutatták, az énekes dalszövegében a sorok szótagszámai megegyeznek a Fibonacci-számokkal, ahol mindig az előző két számot összeadva kapjuk a következőt. Keenan a dalban spirálokról is énekel, ami a kutatók szerint nem véletlen, ugyanis a Fibonacci-számsor megtalálható a természetben is, méghozzá, igen, pontosan, a spirális formákban. Mindebből a jeles zenebarát tudósok arra jutottak, hogy ha bizonyos módon átrendezzük a lemezen szereplő dalokat, akkor megkapjuk a Holy Giftnek nevezett albumvariációt, ami egy még harmónikusabb zenei élményhez vezet. Ja igen, és persze azt se felejtsük el, hogy Keenan a szerzeményben 1:37 percénél kezd el énekelni, s mivel a 37 másodperc 0.618-ada 1 percnek, ez 1.618-at tesz ki, ami pedig az aranymetszéssel egyenlő.

A rejtélyt tovább növelték az olyan megnyilvánulások is, mint az alábbi Careytől: „Minden számnak megvan a maga hatása a tudatalattira, akár tisztában vagyunk vele, akár nem. Minél érzékenyebbé válsz ezekre a dolgokra, annál nyitottabb leszel a földöntúli erőkre, amelyek szólni akarnak hozzád. Az én dolgom az, hogy elvegyem az egómat az útból annyira, hogy ezek az erők átcsoroghassanak rajtam." Mindez azonban lényegtelen. Carey talán hisz ezekben a dolgokban, talán nem, mindez semmit se számít. Mert mi van akkor, ha Keenanék valóban nekiültek, összedugták a fejüket, és gondosan, mindenféle matematikai képletek és okkult hiedelmek alapján addig-addig farigcsálták a dalt, míg abból egy Fibonacci-aranymetszéses szörnyeteg nem lett? Nem fontos. S erről maga Keenan énekel ugyanebben a dalban, amikor azt mondja, hogy túlgondoljuk és túlanalizáljuk a dolgokat, s megszállottan próbáljuk szétválasztani az intellektust a testtől, mert hisszük, hogy a titok a részekben húzódik meg, nem pedig az egészben. A csapat ugyanabban a kilenc és fél percben táplálja a modern kor spirituális-ezoterikus zagyvaságaival teleszemetelt elménket, és aztán röhög a képünkbe, hogy mekkora marhák is vagyunk voltaképp. De persze nem csak a vallásos vonalról van itt szó. A zene épp olyan félreértetté vált, mint egy macska, amit darabokra szedünk nagy dérrel-dúrral, mert kíváncsiak vagyunk, mi van benne, közben pedig nem vesszük észre, hogy amit szétvágtunk, az valójában egy ember volt, akitől csak kérdeznünk kellett volna. A Tool is erre próbálja felhívni a figyelmet, hogy nem kell mindig szétcincálni az alkotást ahhoz, hogy megértsük és felfogjuk, elég csak hallgatni figyelmesen.

A Lateralus egy figyelmeztetés, de ezt alig hallotta meg valaki. Ehelyett az őrület folytatódott. A jellegükben némileg hasonló, keleties hangszerekkel és hangulattal operáló Disposition-Reflection-Triad hármast a lemez megjelenése óta mindenféle módon próbálták már egybegyúrni a rajongók, hogy így kapjanak egy, szerintük a zenekar által eredetileg megírt, de aztán a poén kedvéért szétdarabolt új dalt. Erről a csapat nem nyilatkozott, egyedül Carey adott egy rövid magyarázatot, eloszlatva némi homályt: „Akadt több kisebb zenei részletünk, ötletfoszlányunk, amiket valahogy be akartunk gyömöszölni a dalok közé, de végül a keverés során néhányat ki kellett hagynunk. A gyártó maximum 79 percnyi játékidőt tudott biztosítani a lemezen, így a korong végül 78 perc és 58 másodperc hosszúságú lett. Úgy döntöttünk, adunk nekik két másodperc szusszanásnyi időt." A záró Faaip De Oiad, vagyis Az Isten Hangja egy valódi rádiófelvétel, amiben egy férfi azzal hívja fel az egyik amerikai rádióállomást, hogy ő az 51-es körzetben dolgozik, és épp interdimenzionális földönkívüliek elől menekül. Kell ennél frappánsabb fricska a túlbuzgó, mindenben értelmet kereső emberek számára?

A lemez tökéletes hangképet kapott, nem nyers, nem steril, nem dohog, minden profin a helyén van, amit az alapfelszerelés HD minőség csak tovább tökéletesít. A borító is megér egy misét. Az együttes tudta, hogy valami egészen különlegeset alkottak, amihez nem passzolna egy hagyományos csomagolás. Alex Grey, a banda régi barátja tervezett hát a Lateralusra illő öltözéket, ami a zenéhez hasonlóan olyasmi, amihez foghatót ritkán látni. A fekete műanyag slipcase külső borító alatt a tokban ott van ugyan a kis füzet, ám abban szöveg és infók helyett (ezek a külső tokon találhatóak) egy ember képe látható, s a lapokat hajtogatva mindig egy újabb réteget hámozhatunk le róla, feltárva a felszín alatti valóságot. Az utolsó előtti lapon beleláthatunk önmagunkba, s ott, a feltáruló agyban szemünk elé kerül egy szó: GOD. Ennél zseniálisabban és elegánsabban aligha lehet egy mondanivalót átadni.

A sajtó érezhető óvatossággal fogadta a lemezt, igazán senki sem merte azonnal klasszikusnak kinyilvánítani a Lateralust, ami nem is csoda, hiszen egy ekkora behemót nem gyorsfogyasztásra készült, nem lehetett egy-két döféssel leteríteni. Abban azonban szinte minden szakíró egyetértett, hogy a zenekar addigi legkomplexebb anyagát hozta össze, amit még évekig fogunk emlegetni és analizálni. A rajongókat azonban nem kellett noszogatni. A lemez már az első héten 555 ezer példányban kelt el csak az Egyesült Államokban, két évre rá pedig már dupla platina volt, de emellett egy sor díjat nyert és mindenféle best of listára is felkerült. A megjelenés után az csapat útnak indult előbb hazai terepen, aztán jött Európa, Japán és Ausztrália. A koncertek minden addiginál nagyobbak és látványosabbak voltak, a zenekar sorra adta a teltházas bulikat, egyszóval a Tool a csúcson volt, ám ettől még nem érezték úgy, hogy jópofáskodni kéne és mindenkivel lepacsizni. Több hazai koncertjükön is előfordult például, hogy a The Grudge alatt valaki amerikai zászlót dobott a színpadra. Ez a szeptember 11-ei terrortámadás után történt nem sokkal, de ez nem hatotta meg Keenanéket. „Le akartam hugyozni", meséli az esetről a frontember. „A pimaszság, hogy egyesek azt hiszik, hogy majd mi körbelengetjük a zászlót, és ezzel egy szerintünk az önfelfedezésre és önreflekcióra koncentráló spirituális eseményt valamiféle ostoba amerikai propagandista mozgalommá alakítunk, elképesztő. Ezek a fickók nem voltak ott, minden, amit tudnak az egészről, a médián keresztüli szűrőn jut el hozzájuk. Azok a médiás tuskók pedig aztán bármikor szívesen kiverik egy jó kis háborúra."

Ez a megalkuvást nem tűrő, a külvilág zaját kizáró magatartás szerencsére a Lateralus után sem veszett ki a csapatból, és az ismét egy elnyújtottabb szünet után megjelent folytatás, a 10,000 Days is hozta a toolos szintet, mégha talán akkora meglepetéssel nem is szolgált, mint elődje. 2006 óta megint csend van, immáron tíz éve, ami az eddigi leghosszabb kihagyás a banda történetében. Mozgolódás azonban már van, kérdés, hogy mikorra lesz belőle valami kézzel fogható vagy füllel hallható eredmény. De a várakozást enyhítendő, szerencsére mindig ott van mondjuk egy Lateralus, ami még annyi év után is képes felfedezni valót rejtegetni magában.