Shock!

Harmincöt évvel ezelőtt jelent meg a Winger első nagylemeze. Az album a rajta szereplő óriási slágereknek köszönhetően gyorsan sztárstátuszba lökte Kip Winger, Reb Beach, Paul Taylor és Rod Morgenstein zenekarát, ám később, a '90-es évek őrségváltása után kevés csapatot ért annyi támadás, mint őket. Valahol ironikus, hogy ha létezett banda a '80-as évek dallamos hard rock színterén, amelyik semmiféle gúnyt nem érdemelt meg, hát az a Winger volt: ugyan a debütön minden, az érára jellemző produkciós és imázsbeli vadhajtás ott figyel, mai fejjel is hallható, hogy a dalokat boszorkányos képzettségű zenészek írták, fiatal korukat meghazudtoló érettséggel és céltudatossággal.

A Winger sajátos módon, tulajdonképpen Alice Cooper háttérzenekarából nőtt ki, méghozzá a coloradói illetőségű, zenészcsaládból származó basszusgitáros, Kip Winger agilitásának köszönhetően. Kip már tizenéves korában nem mindennapi zenei rutinra tett szert, tudása és érdeklődése ekkoriban is messze túlmutatott a legtöbb rockmuzsikusén: „Kölyökként persze én is rocksztár akartam lenni, meg sokat bulizni, de aztán 16 évesen elkezdtem klasszikus gitárleckéket venni, közben jött a balett, ahol megismertem Sztravinszkij munkásságát, és egyből lenyűgözött. Nem értettem, hogy tud valaki ilyesmiket alkotni, és onnantól fogva én is meg akartam tanulni a dolgot. Persze akkor még nem lettem volna képes rá, teljesen elérhetetlen célnak tűnt, hogy valamelyik szerzeményemet majd egy nagyzenekar szólaltatja meg. Mára persze ez is megvalósult, de pokolian sok időmbe telt eljutni odáig, hogy tényleg autentikusan szólaljanak meg ezek a műveim. Sok rockzenész próbál átevezni klasszikus vizekre, de közben úgy gondolkodnak: oké, majd valaki meghangszereli a végleges verziót. Na, ezek az arcok nem csinálják meg rendesen a házi feladatukat. Nekem viszont mániám a zeneelmélet, imádom tanulmányozni a zenéket. Valójában tök jól ellennék vele, ha egész hátralévő életemben csak zeneelmélettel kellene foglalkoznom, például zenét tanítani egy suliban, vagy valami ilyesmi..."

Denver nem kecsegtetett túl sok lehetőséggel egy kezdő muzsikus számára, így aztán Kip a '80-as évek derekán New Yorkba ment szerencsét próbálni. Stúdiómunkákat vállalt, ezek egyike során futott bele Kane Roberts gitárosba, aki éppen a nagy visszatérésére készülő, alkoholizmusától megszabadult Alice Cooperrel dolgozott. Kip: „A muzsikálásból nem tudtam fenntartani magam, így pincérkednem is kellett. Négy nótában basszusgitároztam Alice Constrictor albumán, és egyszerűen csak beajánlkoztam nála, amikor hallottam, hogy basszert keres a turnéjára. Igazából Kane Roberts bujtott fel, hogy menjek oda hozzá, nekem meg sem fordult a fejemben, hogy összejöhet a dolog, de Alice nem gondolkodott túl sokat, szinte azonnal igent mondott. Vagyis nagy szerencsém volt: egyik este még pincérként takarítottam le az asztalokat, másnap pedig tízezres arénák színpadán játszottam. De igazság szerint nem volt ez akkora nagy újdonság, hiszen először nyolcéves koromban léptem színpadra azért, hogy pénzért zenéljek, méghozzá a testvéreimmel. Amikor pedig elindultam turnézni Alice-szel, 24 éves voltam, vagyis nem lehet azt mondani, hogy mentálisan nem álltam készen a dologra. Tehát nem az volt, hogy uramisten, mibe csöppentem, mert pontosan tisztában voltam vele, mit csinálok és miért."

A szóban forgó Constrictor lemez – és különösen a hozzá kapcsolt látványos turné – ismét óriási nyilvánosságot hozott Alice-nek Amerikában, így Kip Winger is egyből ismertté vált. Egészen konkrétan már ekkor olyan legendák terjedtek róla, hogy megsüllyed az aréna azon fele, ahol épp ő áll a színpadon, mert az összes női néző arra a térfélre tömörül... Akárhogy is, Kip az első pillanattól kezdve ugródeszkaként tekintett Alice zenekarára, főleg, miután összebarátkozott a turnén játszó billentyűssel, Paul Horowitzcal, művésznevén Paul Taylorral. Miután rögzítették az 1987-es Raise Your Fist And Yell albumot, úgy döntött: tovább is áll. Kip: „A saját dolgomat akartam csinálni. Alice Cooper basszusgitárosaként azért nem volt túl nagy terepem kibontakozni, még akkor sem, ha nem egyszerű bérzenészként kezeltek, hiszen megírhattam Alice-szel a Gailt a Raise Your Fist And Yell lemezre, meg ilyenek... De a hierarchia egyértelmű volt: az első Alice, utána jön Kane, aztán én, utánunk pedig a banda többi tagja. Ez pedig nem az volt, amire legbelül vágytam. Így aztán megcsináltam Alice-szel egy óriási turnét, felvettük a Raise Your Fist albumot, és vettem a kalapomat.″

Winger a szabadidejében ekkor már hosszú hónapok óta zenélt egy bizonyos Reb Beach nevű gitárossal. Utóbbi Pittsburghből érkezett szerencsét próbálni New Yorkba, és szintén sessionistaként tartotta el magát: játszott többek között a Bee Gees és Chaka Khan albumain is, de néhány szólója a Twisted Sister Love Is For Suckers albumán is hallható volt. Winger: „Igazából Reb volt az első, akit megtaláltam a későbbi wingeres társaim közül, amikor, még az Alice-korszakban Fiona Flanagan lemezén dolgoztunk vele és a későbbi producerünkkel, Beau Hill-lel. Rögtön éreztük, hogy minden tekintetben egy hullámhosszon mozgunk, így aztán csináltunk pár demót elsősorban az én elfekvőben lévő nótáimmal, amikhez Reb is hozzátett egy csomó mindent. Gyakorlatilag így született meg a majdani első Winger-lemez anyaga, összességében hat hónap sem kellett hozzá. Egészen régi témáink is felkerültek rá, olyan dolgok, amiket még 16-17 évesen találtunk ki, de azóta sem tudtunk velük igazán mit kezdeni, itt azonban egyből a helyükre kerültek."

Taylor gyorsan megtalálta a maga helyét a Sahara néven szárnyát bontogató friss bandában, a dobos személye volt kérdéses egy ideig. Kip, Reb és Paul demózott Alice dobosával, Ken Maryvel is, utóbbi szívszerelmét azonban saját bandája, a Fifth Angel jelentette, és nyakig ült a sessionmelókban is, így komoly jelöltként nem jöhetett szóba. Érdekes módon a választás végül a társainál egy laza tízessel idősebb ütősre esett. A rutinos és boszorkányosan képzett Rod Morgenstein a The Dixie Dregs és a Steve Morse Band tagjaként veterán turnézó volt, tudása pedig messze túlmutatott a hagyományos hard rock doboláson. Ezzel együtt azonnal meglátta a fantáziát Kipben és Rebben: „Folyamatosan írták a dalokat, demóztak, a kiadók viszont mindig elküldték őket. Akkoriban ismerkedtünk meg, amikor csak és kizárólag az hajtotta őket, hogy végre szerződéshez jussanak, és egyszerűen semmi sem tántoríthatta el őket ettől a céltól. Jammelni kezdtünk, és egyből működött a dolog. Nagyjából két hónappal az első találkozásunk után felhívtak, és bejelentették, hogy megvan a szerződés, így ha érdekel, jöhetnék lemezt készíteni."

A szóban forgó szerződést az Atlantic kínálta fel a zenekarnak, így aztán nem volt nehéz producernek megnyerni a korszak egyik nagyágyúját, Beau Hillt, akit egyébként is mindannyian ismertek korábbi munkáik révén. A zenekar szó szerint több lemeznyi demóból válogatta ki a majdani első albumra kerülő darabokat, hiszen Winger és Beach elképesztően termékenyen ontotta magából a dalokat a megelőző bő egy évben. Kip: „Leültünk egy dobgéppel, játszogattunk, kiválogattuk a jó riffeket, kiszórtuk a gyengébbeket, aztán ha ez megvolt, kidolgoztuk a dallammenetet, végül pedig meghangszereltük a nótát, megírtam a szöveget, és utoljára jöttek a szólók. Nálunk ez a munkamódszer vált be, nem is változtattunk rajta soha." A korábban említett eltökéltség dacára a párost Winger szerint gyakorlatilag abszolút nem érdekelte, hogy slágerek szülessenek a kezük alatt: „Amikor Rebbel megírtuk az első közös dalunkat, a Madalaine-t, a környezetünkben egyből mindenki rávágta, hogy hűha, ez aztán igazi single! Én meg: single? Az mi? Abszolút nem értettem, mire gondolnak. Valójában elég naivan álltam a dolgokhoz... Későn érő típus voltam, és csupán sokkal később értettem meg a marketing és társai tényleges funkcióját. Egyszerűen csak zenélni akartam, és az ehhez kapcsolódó többi szarsághoz nem igazán fűlt a fogam."

Az album felvételei a csúcskategóriás Atlantic stúdióban folytak New Yorkban, a korszak szokásaitól eltérően azonban félig-meddig távmunkában, mivel Paul Taylor épp Európát járta Alice Cooperrel ebben az időszakban: „Kippel és Rebbel összeköltöztünk egy hobokeni lakásban, de akkoriban még mindig zenéltem Alice-szel is, szóval már a dalszerzési fázisban is ide-oda röpködtem New Jersey meg a turnéállomások között. Rod szó szerint az utolsó pillanatban került képbe: felnyomta a dobokat, és ő lett a dobosunk. Valójában személyesen nem is találkoztam vele, csak amikor már elkészült a lemez. Még csak közös koncertünk sem volt, aztán egy hónappal a megjelenés után már ott találtuk magunkat a Scorpions nyitóbandájaként... Szóval elég gyorsan összeállt a kép."

Érdekesség, de a zenekar neve gyakorlatilag az utolsó pillanatban változott Wingerre, méghozzá jogi okokból. Az 1988. augusztus 10-én kiadott debüt borítójának jobb alsó fertályán ennek ellenére tisztán kivehető a Sahara felirat is, mert ezt már egyszerűen nem maradt idő megváltoztatni a megjelenés előtt. Utólag egyértelmű, hogy már a lemez külcsínje sem árult zsákbamacskát: a feltúrt hajú promófotók persze ott voltak rajta, de a frontkép és a dizájn egyértelműen a '70-es évek felé mutatott, mint ahogy megközelítését tekintve a zenének is több köze volt az említett éra progresszív bandáihoz a Bon Jovinál. Én magam életkori okokból csak a '90-es évek derekán ismertem meg a lemezt, és már akkor, kábé 16 évesen, kevesebb zenehallgatói rutinnal is egyből hallottam: a Winger teljesen elüt a többi korabeli csapattól. Reb Beach nem evilági, übertechnikás, de közben egyből felismerhető és megadallamos gitárjátéka csak egy szeletet jelentett ebből, mert a dalok hangszerelésének előrehaladottsága is nyilvánvaló volt. És mindebben az a legőrjítőbb, hogy az egyes Winger ezzel együtt is tele van slágerekkel. A jellegzetes hangzást egyébként hiba kizárólag Kip számlájára írni. Danev Gyurival csak néhány éve fedeztünk fel egy So Close című dalt Chaka Khan 1986-os Destiny lemezén, amelyben Reb gitározott, de közreműködött benne Beau Hill is, és konkrétan az 1988-as Winger-sound előképét hozza. Hogy milyen is ez a sound? Nyilván hallatszik rajta, mikori, hiszen olajsimaságú, letisztult és könnyen áttekinthető, de a kortársakkal összehasonlítva még a kötelező visszhangosítás mellett is sokkal erőteljesebb például a dobhangzás. Vagyis ezen a téren sem lehetett őket összekeverni másokkal.

A lemez a briliáns akusztikus témából még briliánsabb vezérmotívumot kanyarító Madalaine-nel indul, ami helyből a csapat egyik definitív darabja. Kip: „A Madalaine volt az első Rebbel közösen írt dalom, de az első változat sokkal lassabb tempóban ment, szóval felpörgettük, és akkor kelt igazán életre. A mai napig a menő nótáink közé sorolom. Csajozós téma, de Reb riffje mai fejjel is odavág, és nagyon tökös." Zeneileg persze már ez is haladó szint, még a bombasztikus refrén mellett is, ahogy pedig a végén visszatér az a bizonyos vezérmotívum, egyenesen tanítani való. Ám az igazi vonósokkal induló Hungry még ezen is túlmutat. Már a nyitány hallatán is roppant lelkes 16 éves énem itt padlózott először, ugyanis még csak hasonló dalt sem tudok említeni az akkori felhozatalból. A szentimentális-szenvedélyes hangulatú, egyértelműen komolyzenei hatásokat tükröző szám íve egészen valószínűtlen, és azt sem volt nehéz kiszúrni, hogy a benne elsütött témák egy része simán elférne egy-egy progmetál-albumon. Winger hangjának elképesztő ereje és sokszínűsége, érzelemgazdagsága is itt mutatkozik meg először teljes valójában a lemezen.

Progos témákban egyébként a slágernóta Seventeen sem szűkölködik. A riff és a hangulat egyértelmű Van Halen-hatásokat tükröz, ám Beach ugyanúgy továbbfejlesztette ezeket a fogásokat a saját stílusában, mint például Vito Bratta a White Lionban. Kip: „A riff Rebtől érkezett, még 15 éves korában írta, de nem tudta, mihez kezdjen vele. Megmutatta, én pedig egyből rávágtam: nos, én pontosan tudom, ezt és ezt és ezt. Ő írta a refrén alatti témát, a szólóblokk pedig tőlem jött. Jó sok további riffet pakoltunk bele... A verzéhez az egyik Led Zeppelin-dal szolgáltatta az ihletet." A dal az egyik oldalról könnyed, csajozós, sikamlós partihimnusz, ugyanakkor eközben is telerakták abszolút nem nyilvánvaló zenei megoldásokkal, ritmizálásokkal, a benne elsütött témahajigálás pedig ma is lazán jól mutatna például a Dream Theaternél is. És mindeközben teljesen könnyen csúszó, fülbemászó nyári himnusz marad. Ha ez nem nagy bravúr, hát nem tudom, mit nevezhetnénk annak...

Az anyag első balladájaként érkező Without The Night is csak a felszínen tűnhet tipikus hajmetálos lírának, hangszerelésileg, szövegileg, hangulatilag egyaránt sokkal több rejlik benne. Dús megszólalású, gyönyörűen egymásnak simuló szólamokkal operáló téma, újabb iskolapélda Winger és Beach kivételes dalszerzői adottságaira, ugyanakkor itt az is hallatszik, milyen sokat tett hozzá a banda megszólalásához Paul Taylor. A banda elképesztő kreativitása hatja át a Purple Haze feldolgozását is. Már maga a választás is perfekt, hiszen pop metal körökben ekkoriban nem volt divat Jimi Hendrixet nyomatni, de ahogy felmondják a leckét, mai fejjel is egészen elképesztő. A Winger kezei között amolyan precíziós progresszív hard rockká változott Jimi bíbor ködben fogant, jammelős darabja: az eredeti minden íze benne van, mégis teljesen más, mintha az űrkorszakba teleportálták volna az alapanyagot. Csak az efféle feldolgozásoknak van értelme...

A következő két dal nálam mindig egybe tartozott fejben. A himnikus, sejtelmes billentyűfutamokkal induló, fülledt verzékkel és tízpontos arénarefrénnel operáló State Of Emergency a szerelem fellobbanásáról mesél, a Time To Surrender pedig a valaha írt egyik legtökéletesebb dal a láng kialudtáról szívszaggatóan csikorgó, zseniális riffelésével. A heroikus bridge és a refrén a lélek legmélyére hatol, Winger és Beach pedig egyaránt abszolút csúcsteljesítményt nyújt. Mindig is ez volt az egyik abszolút kedvenc dalom a zenekartól. Utána a gyors, tempós Poison Angel nem is érvényesül annyira, bár Reb riffelése és szólómunkája, illetve a ritmusszekció szikrázó játéka ebben is megigéző. Viszont ezzel együtt is utóbbi a lemez egyetlen nem maxpontos dala – úgy gondolom, szerencsésebb lett volna felcserélni az eredetileg csak a CD-s kiadás bónuszaként megjelentetett, húzós középtempóban építkező, magabiztosan lezser és fantasztikusan kerek Higher And Higherrel.

A Hangin′ On középtempós arénarockja is mindenképpen erősebb a Poison Angelnél, a refrénnel itt sem lehet vitába szállni. Az alapkiadást záró Headed For A Heartbreak ugyanakkor mindkettőt túlszárnyalja, és úgy gondolom, ebben a dalban mutatta ki a lemezen leginkább a maga oroszlánkörmeit a Winger. Pedig nem folytattak hozzá nagy előtanulmányokat... Kip: „A Headed For A Heartbreaket az egyik este írtam a stúdióban, amikor épp egy billentyűs témával baszakodtam. Összeraktam a riffet, kicsit jammeltünk rajta, és ez azon bizonyos mágikus pillanatok egyike volt. Gyakran hallani, hogy a legjobb ötletek véletlenszerűen érkeznek, ami ebben az esetben egyértelműen így történt. Leültem, nem is gondolkodtam, csak kiszaladt a kezemből a téma. Miután rádöbbentem, hogy ez itt most valami különleges, már kicsit variáltam a basszusfutamokkal a jobb kéz játszotta közös hangok körül, vagyis vittem bele némi zeneelméleti megfejtést, de az alaptéma a semmiből érkezett. Ugyanígy az utolsó sor, a don't you think I feel the pain is spontán jött: fogalmam sem volt, mit énekeljek ott, és épp ez jutott eszembe. Dallamilag semmi köze az addigiakhoz, épp emiatt sült el annyira jól."

A végeredmény a '80-as évek egyik, ha nem egyenesen a legfantasztikusabb hajmetál-lírája, valóságos kis zenemű, ami hangszerelésében és szerkezetében egyaránt teljesen elütött a korszak hasonló power balladáitól. A vaskos billentyűs témákkal összefeszülő basszus- és gitárfutamok Morgenstein mindenütt jelenlévő, hatalmas erejű ritmusaival és Kip légies énektémáival egészen sajátos hangulatot teremtenek, mire eljutunk a kórusig. A dal érzelemgazdagsága is egyedülálló, ám egyáltalán nem abba az irányba viszik, mint várnád: Beach két egészen megalázó, futurisztikus megaszólót is villant, miközben Rod a háttérben atomjaira veri a cuccot. Mindez az ember agyába örökre belevésődő, említett „don't you think I feel the pain" sor keserűségével együtt tényleg teljesen egyedi atmoszférába taszítja a hallgatót. A Winger mindig is nagyon erős volt a lírai vonalon, ezt a mesterművet viszont szerintem soha többé nem sikerült felülmúlniuk.

Az album kritikai fogadtatása a vájtabb fülű szaklapokban óriási volt, hiszen aki nem volt töksüket, egyből hallotta: a banda zeneisége gyakorlatilag egyedülálló a pop metal vonalon. A lemez ennek ellenére nem robbant be azonnal a köztudatba, a felvezető klipdal Madalaine nem bizonyult átütő sikernek. Ugyanakkor olyan nevekkel koncertezhettek közösen, mint az épp ismét felfutóban lévő Bad Company vagy a Scorpions. Kip: „Az első néhány hónapban eléggé döglöttnek tűnt a dolog, de a turnélehetőségekkel nagy szerencsénk volt. Már akkor is jól játszottunk, ami sokat segített, de akkoriban az ember nem tehetett mást, mint reménykedett, hogy a lemezcég kifizeti a megfelelő nagy összeget a klipért, odateszi magát a rádiós promóció terén, és így tovább. Ezt manapság mindenki magának intézi, de a '80-as években nem tehettél mást, mint vártál, hogy vajon a nagyok a háttérben beléd fektetik-e a pénzt. Minden ezen múlt. Ha a Seventeen klipje nem fut olyan jól, kétlem, hogy áttörtünk volna."

A szóban forgó Seventeennel aztán hirtelen megmozdult valami: a dal klipjére hirtelen mindenki felkapta a fejét a tengerentúlon. A slágerhallgatóknak a szám könnyed, bulis hangulata jött be, a zenészek szája a dal összetettsége miatt kerekedett el, a tinédzserlányoké pedig Kip Winger láttán. A szám bekerült az amerikai Top 30-ba, és a lemez hirtelen fogyni kezdett a boltokból, hogy aztán 1989 elejére ez is a Billboard Top 20 előszobájába verekedje magát. Ezzel párhuzamosan az eladások átlépték a félmilliós aranylemezhatárt az Egyesült Államokban. A Seventeen ezekben a hónapokban olyan elementáris erővel futott, hogy a csapat fél évig nem is küldött utána új klipdalt, egészen az év májusáig vártak a nagyágyú Headed For A Heartbreakkel. Utóbbi az amerikai listák 19. helyére került, és átlökte az albumot az egymilliós példányszámon. A Winger sztárzenekar lett, és a változatos partnerek – így többek között a Bon Jovi, a Poison, a Tesla vagy a Cinderella – előzenekaraként lejátszott további körök már tumultuózus jelenetek közepette zajlottak le.

A csapat kinézetre is jól eladhatónak bizonyult, az Atlantic pedig ki is használta a lehetőségeket: Kipből igyekeztek újabb Jon Bon Jovit, poszter-álomlovagot faragni, ami kisebb léptékekben ugyan, de nagyjából sikerrel is járt. Ezzel azonban egyrészt szembementek a zenekar valódi arculatával, másfelől megágyaztak az ellentáboruknak. Hiába volt vérbeli zenész-zene a Winger, innentől fogva rengetegen nem tudták komolyan venni őket, és csupán Kip megszaggatott pólók alól kibukkanó szőrös mellkasa ugrott be nekik a névről. Pedig elég lett volna akár egy felszínes hallgatás is, hogy még a legrosszabb indulattal is bárki belássa: a Wingert totális tévút egy lapon emlegetni például a hozzájuk képest szó szerint amatőr zenészeknek számító Poisonnal. Kip a mai napig mereven el is utasítja, ha odasorolják őket a hajmetálos vonalhoz, ellentétben Beachcsel: „Eleinte totál hajmetálban nyomtuk, mindent beleadtunk, elég megnézni az akkori videókat, bárki láthatja. De hát akkoriban mindenki így tett: az összes zenekar így nézett ki, így öltöztek, mint ahogy mi is. A hullám már a végéhez közeledett, mire felbukkantunk, de akkor is oda tartoztunk. Nem is tudom... Mindannyian elég jól néztünk ki, szóval ki is használtuk ezt. Szerintem inkább amiatt kezdte el mindenki húzogatni a száját, mert közben az interjúkban mindannyian hangoztattuk, hogy jó zenészek vagyunk, hogy mások vagyunk, mint a többiek. Utólag visszatekintve, ezzel tökéletes alapot adtunk ahhoz, hogy kifigurázzanak bennünket. De a lényeg, hogy a kezdeti időszakban egyértelműen passzoltunk a hajmetálos vonalra. Később persze kinőttük a skatulyát."

Olyannyira, hogy amikor a sikeres turnék után, már sztárcsapatként a zenekar leadta a majdani második lemez, az In The Heart Of The Young első demóit az Atlanticnek, a kiadó emberei szépen visszaküldték őket további dalokat írni. Nem azért, mert az elkészültek rosszak voltak – hanem mert túl kifinomultnak ítélték őket az előzményekhez képest... Taylor: „Az In The Heart Of The Young első verziója sokkal progresszívebb volt, aztán amikor a kiadónál meghallották, egyből visszakérdeztek, hogy oké, srácok, ez most micsoda? Kiadták volna úgy is, de biztosan nem állnak mögé olyan erővel, mint így. Kislemezdalokat akartak, így aztán visszatértünk a tervezőasztalhoz, és összeraktuk nekik a Can't Get Enuffot meg az Easy Come Easy Gót. Utólag azt kell mondanom, alighanem nekik volt igazuk, mert a mi fejünk akkor éppen teljesen a progrock felé tendált. Nem is igazán tudom, hogy gondoltuk... De hát ez a legszebb a Wingerben: hogy simán megfér egymás mellett a Rainbow In The Rose meg a Can't Get Enuff."

Az 1990 tavaszán megjelent In The Heart Of The Young folytatta a sikerszériát az említett két dal, illetve a könnyfakasztó, szerzőként Taylor által jegyzett Miles Away líra révén. Utóbbi egyenesen a banda valaha írt leghatalmasabb slágere lett. Ugyanakkor az egyértelmű progrockos áthallásokkal operáló Rainbow In The Rose, Kip aktuális megaballadája, az Under One Condition, vagy a címadó dal zeneileg messze túlmutattak minden skatulyán, és a korabeli hajmetálos mezőnyben gyakorlatilag egyedülálló progresszivitást és zenei irányt tükröztek. Az album ismét beplatinázódott – ám a jó időknek ezután gyakorlatilag vége is szakadt, hiszen jött a grunge, a korábbi éra hőseinek bealkonyult. A Wingert pedig még közülük is olyan méltatlanul rángatta meg az akkori közeg, mint a Poison kivételével gyakorlatilag senki mást.

Nehéz visszavezetni, hol indult ez az egész: elképzelhető, hogy a Metallicánál, ahol a Nothing Else Matters videójának egyik híres snittjében Lars Ulrich dartsszal dobja meg Kip egyik poszterét. A folytatásban pedig megérkezett az MTV-s Beavis & Butt-head rajzfilmsorozat, ahol a szerencsétlen lúzerként ábrázolt szomszéd gyerek és családja végig Winger-pólóban mutatkozott. Kip: „Howard Sternnél Lars később elmondta, hogy nem volt ebben semmi személyes és ellenem irányuló. Ő maga sosem kért bocsánatot, de James Hetfield úgy másfél éve felhívott, és elnézést kért a történtekért. Nagyon jó fej volt. James olyan típusú arc, akivel tök jól kijövök, és nagyon őszinte volt: nemcsak felhívott, bemondta, hogy bocs, és gyorsan lerázott, hanem azóta is jelentkezett, néha váltunk egymással üzeneteket. Azt ugyanakkor nem hinném, hogy Lars valaha is bocsánatot kérne. De mind fiatal kölykök voltunk, és azt hitték, vicces, amit csinálnak. Szerintem nem vicces más zenészeket lefikázni, de ki tudja? Ők annak gondolták. Nem tudom, miért tették. Nincs válaszom a kérdésre." Ugyanígy a Beavis & Butt-head esetében sem derült ki soha, miért éppen a Wingerből űztek gúnyt Mike Judge-ék.

A történtek megbontották a banda egységét, Paul Taylor a következő album munkálatai előtt kilépett, így az 1993 tavaszán kiadott Pull már trióban készült. Ám hiába tették le az asztalra a mindkét elődjénél keményebb, súlyosabb, elképesztő zeneiségű lemezzel minden idők egyik legjobb hard rock albumát, az ajtók ekkorra bezárultak. A félházas klubokban lejátszott turné láttán Kip, Reb, Rod és új társuk, John Roth gitáros látta: egyszerűen nincs értelme erőltetni a dolgokat. A Winger 1994-ben leállt, hogy utána még évekig cincálják őket a dögkeselyűk a sajtóban elrettentő példaként a '80-as évek minden vadhajtására. Reb: „A zenészek mindig az elismerés hangján szóltak a Wingerről, de amikor például négy éven át a Dokkenben játszottam, rengetegen jöttek oda hozzám azzal a közönségből, hogy mennyivel jobb helyen vagyok itt, mert a Winger köcsög zenekar volt. De hát nincs ezen mit csodálkozni, hiszen a Beavis és Butt-head csaknem minden epizódjában feltűnt az a hülyegyerek a Winger-pólóban, és persze ott volt a Metallica is, a karrierjük legnézettebb videójában, amint éppen dartsszal dobálják Kip poszterét. Ráadásul ez a rész gyakran a koncertjeiken is lement, tehát minden este ötvenezer ember röhögött rajtunk."

A zenekar végül a széljárások változásával, 2001-ben visszatért, és azóta is jelen vannak. Az újonnan megjelent négy album kivétel nélkül nagyszerű, különösen a 2009-es Karma sikerült óriásira, de az idei Sevenre sem lehet panasz. Az idő természetesen mára bőven helyre tette a Winger örökségét, a szakma rehabilitálta őket. Kip: „Amikor először láttam, hogyan kerültünk be a Beavis & Butt-headbe, csak annyit mondtam: remek, akkor ezzel nekünk annyi, innentől kereshetünk más melót... Nagyon inkorrektnek éreztem az egészet, és a mai napig úgy gondolom, hogy a Winger baromira félreértett zenekar. Mai fejjel is teljesen érthető, hogy nagyon taccsra tett ez az egész akkoriban, viszont utólag hozzátett némi érdekes iróniát is a sztorinkhoz. Aki ismeri a csapatot, tisztában van vele, hogy egyáltalán nem illettünk a ránk húzott skatulyába, most pedig a neten már bárki meghallgathatja a zenénket, és a mai fiatalok előítéletek nélkül teszik ezt. Márpedig a közönségünkben sok a fiatal, akiknek már semmit sem mond Beavis és Butt-head, viszont mindez egyértelműen mutatja, hogy a dalaink kiállták az idő próbáját. Őszintén szólva nincs olyan nagy eltérés a Seventeen meg az olyan újabb dalaink között, mint például a Rat Race, a felvételi módszerek változtak. A '80-as években az a bizonyos bombasztikus pergőhangzás mindenre rátelepedett, a gitárok pedig nincsenek annyira előtérben. De ez sosem az én koncepcióm volt. A Pullon már feljebb tekertük a gitárokat, kevesebb volt az effekt is, ezáltal sokkal arcbamászóbb lett a zene, és jóval közelebb állt a végeredmény az élő megszólalásunkhoz, a banda igazi hangzásához. Ha ma újrakevernénk a Seventeent, az is úgy dörrenne meg, mint a Rat Race, súlyos sounddal, kevesebb utómunkával a dobokon."

Az új idők persze új kihívásokat támasztanak, a csapatnak az utóbbi években már nem a feltúrt hajak meg a spandexnadrágok miatt kellett magyarázkodnia, hanem a Seventeen szövegéért, amibe többen is beleszálltak a #metoo mozgalom farvizén. Reb: „Teljes értetlenséggel állok a Seventeen körüli mai visszhangok előtt. Elhatárolom magam attól, hogy bárki is megpróbáljon bennünket belerángatni a mai politikai ügyekbe. Napjainkban olyan időket élünk, amikor könyveket égetnek, és baromira egyszerű valami rosszat szólni, kábé, mintha visszatérnénk az 1800-as évekbe... Szomorúan szemlélem ezt az egészet, nehezen tudom elhinni, hogy mindez tényleg megtörténik ebben az országban, és még jobban fáj, hogy egyesek a Wingert is bele akarják rángatni. Az Isten szerelmére, a Seventeen csak egy bulis rocknóta volt, semmi több! Tudom, hogy más csapatokat is támadnak a régi dalaik miatt, egyesek el is hagyják ezeket a koncertprogramjukból, a Seventeen viszont marad, és kész. Rengeteg emléket őrzök abból az időszakból, amikor megírtam a témát, és ezek sokat is jelentenek nekem: a zenekar kezdeti időszaka és a többi... Megismételhetetlen élmények. Épp ezért bosszant olyannyira, amikor nekimennek a dalnak, és képesek közölni, hogy mi pedofilok vagyunk, meg az összes ilyen szörnyűséget... Akkor eszerint a Beatles is pedofilok gyülekezete? Miért nincs senkinek semmi baja az I Saw Her Standing There-rel? Vagy mi van a KISS-szel és a Christine Sixteennel?"

A csapat utólag ráadásul nem is feltétlenül a Seventeent tartja a legfontosabb korai dalnak, bár minden interjúban hangsúlyozzák a szám könnyed hangulat miatti alulértékeltségét. Kip: „Az emberek a mai napig a Seventeent emlegetik a definitív Winger-dalként, de én nem értek egyet ezzel. Valójában még csak nem is az volt a legsikeresebb kislemeznótánk. A Headed For A Heartbreak akkor már jobban jellemezte, mire vagyunk képesek, elsősorban Rod dobolása és Reb szólója révén. Ráadásul lídben van az egész, és sokkal inkább megmutatja, honnan származunk. De kétségtelen, hogy a Seventeen roppant népszerűnek bizonyult, és azt bírom a legjobban benne, hogy időről időre beleütközöm feldolgozásbandákba, és valahogy sosem láttam senkit, aki képes lenne helyesen eljátszani a riffet... Szóval igencsak megtévesztő: a dallam nagyon fogós, de zeneileg túl bonyolult egy átlagos képességű bandának. A rafinált pengetési technika, a sok riff, a szinkopálások meg az énektémák összetettsége miatt élőben nekünk is mindig kihívást jelent megfelelően megszólaltatni." Reb: „Andy Timmons kivételével soha életemben nem találkoztam egyetlen gitárossal sem, aki képes lett volna megfelelő módon eljátszani a Seventeent."

A harmincöt éve megjelent első Winger-lemez minden szempontból kiállta az idő próbáját, mai fejjel is kiemelkedő és különleges. A hangzás és az imázs senkit se tévesszen meg, ez a zenekar gyakorlatilag egy progresszív rockbanda volt hajmetálos környezetbe ágyazva. Kip: „Nem ringatom magam illúziókba, világviszonylatban manapság már nem ismerik olyan nagyon sokan a Wingert, hiszen platinalemezeink voltak, de azért nem fogyott minden lemezünkből sok-sok millió példány. Inkább olyanok vagyunk, mint a minőségi bor. De ki tudok egyezni ezzel, mert időről időre újabb közönségrétegek fedezik fel maguknak a lemezeinket, a koncerteken is sok a fiatal. És amikor felfedezik a lemezeket, rendszerint az a reakció, hogy hú, ezek a fickók jobb zenészek a többségnél, és a dalaik is kidolgozottabbak. Ezzel most persze nem azt mondom, hogy mi vagyunk a világ legjobbjai, de megvan a saját hangzásunk, és abban egészen biztos vagyok, hogy az átlagnál sokkal jobb a zenénk." És ez már a debütre is igaz volt. Taylor: „Talán az összes lemez közül a debütáló a kedvencem a mai napig, mert tökéletesen tükrözi a fiatalkori énünket."

A Winger tehát egyaránt megjárta a mennyországot és a poklot, de mára a helyükre kerültek. Ez a lemez igazi unikum a korabeli felhozatalban, de a többinek is érdemes utánaásni, ha eddig kimaradtak volna.