Shock!

„Demons stride at the gates of Blashyrkh..." – ha Abbath, akkor nálam harminc éve Immortal, erről már senki nem tud lebeszélni. Értem én, hogy miért kellett a szólóbanda, értem én, hogy Demonaz a rossz zsaru, és itt láthatjuk a jó zsarut, de az a nagy helyzet, hogy én a Blizzard Beastsen tudtam utoljára komolyan venni Abbathot, és nem látok rá különösebb esélyt, hogy ez a közeljövőben változzon. Olve Eikemo a black metal kirakatsztárja, aki ebből kifolyólag szabadon csinálhatja azt, ami neki tetszik. Ha éppen nem zenél, esélyes, hogy egy domboldalon gurul le éppen, vagy merevrészegen feloszlatja a zenekarát... szóval Legenda, nagybetűvel, és ha szembejönne egy sikátorban, esküszöm, előre köszönnék neki.

Sokféle mentséget igyekeztünk már találni ezeken a hasábokon az előzenekarok lekésésére, némi szomorúsággal vettem tudomásul azt is, hogy e téren régóta ugyanazokat a köröket futjuk, de most talán tudok valami újat hozni ebben a műfajban. Nos, Hellripperéket ezen az estén egy bizonyos Neil Tennant miatt késtem le, hiszen a Barbától nem túl távoli Lurdy Moziban késő délután kezdték vetíteni a Pet Shop Boys aktuális koncertfilmjét, mivel pedig ez az időpont volt az egyetlen hétvégi vetítés, a skót speed metal helyett a britpopot választottam. Egyébként annak ellenére, hogy a (szintén nem túl messze lévő) Budapest Parkban két éve már megnéztem a PSB ezen előadását élőben is, számos érdekességet tartogatott a most közreadott film, szintén PSB-rajongó metáltestvéreimnek tiszta szívvel ajánlom azt (még ha a csúcspontot jelentő You Only Tell Me You Love Me When You're Drunkot ki is vágták a végső változatból).

Szóval aztán gyorsan át Csepelre, Barba kissátor, duzzadófélben lévő tömeg, én pedig az Archaic után egy újabb thrash-intézménnyel kerültem szembe. Az idén negyedszázados jubileumát ünneplő, portlandi Toxic Holocaust ugyebár szintén legenda a javából, bár ezt a kitételt nyugodtan szűkíthetjük Joel Charles „Grind" Breischre, aki ezt az egészet életre álmodta, és azóta is működteti. Mr. Grind NAGYON szeretheti a fűrészelős thrash muzsikát, ellentétben velem, bár a hozzáértők szerint ez papíron afféle crossover zene, ami a black és a speed metalból is merít, de én vasárnap este főleg thrasht hallottam, abból viszont rengeteget. Mindkettőnk helyzetét megkönnyítendő, a trió nem vette magát halálosan komolyan, bár lehet, hogy amúgy komolyak, de Abbath mellett most ez ragadt rájuk. Én pedig műfajtól függetlenül általában értékelni szoktam a jókedvű mániákusok produkcióját, így történt ez esetben is.

De hát komolyan, elég volt csak rájuk nézni, ahogy a klasszikus időkhöz képest derékban jócskán megemberesedett Grind felváltva acsarkodott és pózolt a rendezői balon, az Isten által is poszterekre teremtett Rob Gray rettenthetetlen kézzel facsarta neonzöld gitárját, a két gorilla között pedig egy ropikarú dobos ült egy nagyon pici dobszerelés mögött, és ütött szintén kifogástalanul. Arra tippelek, hogy Hellripperék felvezetése után tempóilag sokaknak ez már egy visszafogott eresztés volt, de higgyétek el nekem, piszok gyorsan, nagyon sokat játszottak. Láthatóan a közönségükre is rátaláltak, semmit sem kellett kétszer kérniük, így aztán korrekt kis örömünnep lett a dologból, a vigasság hangulata pedig rám is átragadt, tehát vigyorogtam rendíthetetlenül. Naná, hogy volt Nuke The Cross, meg még tizenegy másik dal, amelyekről a világon semmit sem tudtam korábban, de ettől még ez a koncert a rajongók kiszolgálásának tökéletes esszenciája volt. Komolyan, riszpekt!

Abbath meg jött, látott... igazából nem tudom, hogy mit látott, mert általában akkora füstbe burkolták a színpadot, hogy én annyira nagyon őket nem láttam, de nem is ezt akartam mondani. Ugyebár Olve Eikemo megjelenésének van egy sajátos bája a jól ismert corpsepainttel és a szintén jól ismert pózokkal, amelyeket akkor is ismersz, ha (hozzám hasonlóan) huszonhárom éve nem láttad a mestert a színpadon. És megint ott tartunk, hogy egy feketefém-szeánszon már az első percektől felfelé görbül a szád széle, és nem bánod, nem is szégyelled. Abbath született showman, aki akkor is maximális produkciót nyújt, amikor több szempontból sem szerencsés számára az időzítés. A mostani turné közben veszítette el az édesanyját, a gdanski koncertet ki is hagyta a temetés miatt, de persze villámgyorsan visszatért, hiszen a show-nak folytatódnia kell, a merchpult mellett pedig egy emlékkönyvben meg is lehetett emlékezni Mrs. Eikemóról, ha valakinek akadtak hozzá kapcsolódó emlékei (bevallom, nekem nem voltak).

Az indokolt jókedven kívül a frontember részéről még egy fontos dolgot nélkülöznünk kellett, ez pedig a hangja volt, ami elfogyhatott menet közben, mert ennél azért mindenképpen több szokott lenni neki. Ő a megfázásra fogta, így pedig még lemmysebb lett a kiejtése, mint amúgy (ismert, hogy hősünk szabadidejében Bombers néven egy Motörhead tribute bandát is üzemeltet). A gond az, hogy nem úgy szólalt meg ezen a hangon, mint Lemmy az Ace Of Spades felvételének idején, hanem úgy, mint Lemmy az utolsó éveiben. Összefoglalva: bizony nagyon kellettek az ikonikus mozdulatok és a feszes zenélés, és e tekintetben nem volt hiba a hallottakban. Az emlékezetes rehabkör óta kissé szétszéledt a banda, de Abbath jó érzékkel választott maga köré új és régi társakat, akik ráadásul színpadképesek is, engem különösen a mesternél egy húszassal fiatalabb Ukri Suvilehto dobolása teremtett a földhöz, de oldalt a két gitáros is masszívan hozta a témákat. Ezek az alapokra bátran lehet építeni, és pontosan ez is történt.

Hogy mit játszottak? Természetesen elég sokat az Abbath-lemezekről, természetesen Immortalt (Triumph, In My Kingdom Cold, Beyond The North Waves, One By One, WITHSTAND THE FALL OF TIME), és még az I nevű bandától is befért a Warriors. Az arányok is rendben voltak, a sound nemkülönben, minőségi kikapcsolódás volt ez a javából, amelyet – úgy tűnt – minden hendikepje dacára a főhős is nagyon élvezett. Én valahol az „új" album címadója környékén őrültem meg, és adtam fel az első soros helyemet azzal a felkiáltással, hogy hátrébb biztosan jobb lesz a vokál. Onnan aztán szintén nem hallottam az éneket, de legalább nem is láttam az énekest, beszélgettünk egy kicsit a korábban a fotóit számunkra is lelkesen kölcsönző merchös leányzóval, és azt kell mondjam, hogy az At The Heart Of Winter nevű kolosszus nyitótétele a leghátsó sorból nézve/hallgatva ezúttal csak withstand the fall of time volt, DE még így is tetszett!

Számomra maximális élvezetesre sikerült ez az este Mr. Tennant, Mr. Grind és Mr. Doom Occulta társaságában, újabb huszonhárom év múlva ott a helyem az Immortal reunion bulin is!

Fotó: Hetessy-Németh Tünde