Shock!

Magam sem értem pontosan az okát, de nagyon működik nálam az újkori Blind Myself, ahogy azt a 2023-as évösszegző listám is jelzi, amire tényleg csak azokat a tételeket vettem fel, amelyekről biztosan tudom, hogy tartósan velem maradnak. Nos, Az idő dönti el pontosan ilyen lemez, megjelenése óta folyamatosan hallgatom, és bár logikus lett volna, hogy idővel ráunok, ez a mai napig nem történt meg. A lemezbemutató időpontját már jó előre bekarikáztam a naptárban, hiszen sajnos a fehér hollónál is ritkábbak manapság a Blind-koncertek (persze egy elvben nem létező zenekartól még ennyi is szép teljesítmény), aztán amikor kiderült, hogy egyéb aktivitást Gergőék nem is terveznek erre az évre, immár kérdés sem lehetett, hogy ott a helyem. Voltunk ezzel így még néhányan.

A bemelegítést az Archaicra bízták, mondhatni biztosra mentek, ha nem is Blind-méretű, de alapos tapasztalat áll a (jelenleg) kvartett mögött is, ráadásul nem csupán papíron jók, de színpadon is. 50 perces blokkjuk működött is rendesen, a hangzás kezdetben még nagyon bödönszerűnek tűnt, aztán vagy jobb lett, vagy az én fülem állt át, a lényeg, hogy a végére kifogástalanul megvalósult a thrasher mennyország. Sajnos én a legkevésbé sem vagyok tresserből, kevés ponton tudtam kapcsolódni a hallottakhoz, de egyértelmű volt, hogy a csapat éli a stílust, jó a kiállásuk, maximálisan szórakoztatóak. Ennél többre nem is tarthattunk igényt, én pedig közben elvesztettem a NagyDürer-szüzességemet is, imádtam, hogy bár jó sokan voltunk, lazán lehetett járkálni a teremben, egy szimpla pólóban sem fáztam, és mindenhonnan jól láttam a színpadot. Megbecsültem ezeket a lassan kiveszőben lévő koncerttermi előnyöket, és megköszöntem a műsort az Archaicnak, akik pókként futkároztak és megmozgatták a farmermellényeket.

Szűk fél órát kellett várnunk csak a Blind Myselfre, addig fel lehetett töltődni, én pedig azt találgattam, hogy hányadik emlékeztető szurim is ez. Arra kellett ráeszmélnem, hogy a legelső, hiszen legutóbb a 2016-os búcsúkoncerten láttam a bandát, ami elsőre elképzelhetetlennek tűnt, de utóbb be kellett látnom, hogy ez lesz számomra A Szuri. Oké, most nem volt olyan léptékű vendégjárós múltidézés, mint bő hét évvel (jézusom!) ezelőtt, de ezen túl nagyjából minden ugyanúgy zajlott: Dürer, nagyterem, Gergőék kisétálnak, az arcunkba kennek egy irgalmatlanul harapós műsort, majd udvariasan elköszönnek, és hazamegyünk. Jó látni itthon is egy ilyen lazasággal, melldöngetés nélkül játszó brigádot, bár (ismétlem) nekik megvan az az előnyük, hogy tulajdonképpen nem is léteznek, így aztán milyen tétje is lenne ennek az estének?! Félvállról persze senki nem vette a bulit, mi sem, a főhősök meg pláne nem, huszonnégy dal hangzott el, lefedve nagyjából a teljes életművet, maximális túladagolás volt ez a Blind Myselfből, ami ránk is fért.

Nem hallgatom el, hiszen bőven hallottam ilyen hangokat, hogy a setlisttel nem mindenkit sikerült teljes mértékben boldoggá tenni, ez van, nem lehet a teljes tábort maximálisan kiszolgálni. Túl azon, hogy lemezbemutató zajlott, vagyis a zenekar nyilván minél több mindent szeretett volna megmutatni Az idő dönti el albumról, nekem is határozottan úgy tűnt, hogy az ősrajongóknak kedves, muzeális értékű tételeket ma már csak mutatóba veszik elő Gergőék. Nézzük a számokat: tíz szám az új lemezről, tíz a Négyszögölről, a maradék négy a többi négy lemezről. Én szerettem ezt így, de aláírom, hogy sokakat megviselhetett. Ráadásul nem is tűnt úgy, hogy a banda különösebben unná a régi kaját, a Lost In Time, a Pomogácsok, a Kain és a Horrified By The Sun idelent és odafent is beindította a kezeket/lábakat/nyakakat. A banda egyértelműen letette a garast az egyik oldalra, fogadjuk el ezt így, hogy most a dalformátumúbb, magyar nyelvű számaikat akarják játszani. Amelyek ráadásul piszkosul jók.

Nem számítottam tökéletesen szóló koncertre, nem is lett az, az elején nagyon nem, később jóval kevésbé nem, a felkonfoknál különösen kellett figyelnem, hogy értsek is valamit, összességében szerintem csak a dobok szóltak végig kifogástalanul. Itt jön a képbe a mázli, hogy az utóbbi két lemez dalszövegeit és riffjeit kívülről tudom, ugyanez a Heaven't vagy az Ancient Scream Therapy nótáiról messze nem mondható el, szóval a belső magnó ezúttal is helytállt azokon a pontokon, ahol döcögősebb volt a dolog. A Blind tényleg jött, látott és nagyon jó koncertet adott, amihez nem kellett megfeszülniük, mert egészen nyilvánvaló volt, hogy legalább annyira szeretik ezeket a dalokat, mint mi. Folyamatos vigyorgás közepette lopták a szerveinket, a sorsunk elég hamar eldőlt, hiszen mit is mondhatnánk egy Szavak a pusztában – Pomogácsok – Magyar világvége nyitásra? Bitang! Előzetesen azt gondoltam, hogy a friss nóták jobban működnek majd élőben a Négyszögöl firnyákosabb megoldásainál, és így is lett.

Érkezett Wolfie (Punnany Massif) a Testem a vászon / Valláskárosultak párosra, kellemes színfolt volt újfent, ám az idő nagy részében a banda magját adó ötös vitte a prímet. A Tóth Gergely – Szalkai Tibor – Horváth István trió folyamatos mozgásban volt, lelőni sem lehetett volna őket, Bodnár „Bogyó" Péter bőgős nyugodtan megtehette, hogy szolidan mosolyogva a színpad szélén alapozott. Az este hőse címet pedig a magam részéről Jankai Valentin dobosnak szavazom meg, aki (megint) embertelen, szemet és fület gyönyörködtető módon játszott. Sajnáltam volna, ha az újkori Blind-sikerekben oroszlánrészes Pálinkás „Cipő" Tamás nem bukkan fel, de végszóra ő is befutott, róla pedig nem is kell többet mondani annál, mint hogy a banda tiszteletbeli tagja. A közreműködésével jegyzett Pusztul a világ! / Mit vegyek ma fel? amúgy is Az idő dönti el egyik húzódala (döntően a még hozzá képest is zseniális szöveg miatt), ahogy pedig itt versenyt üvöltöttek Gergővel, az több volt, mint szimplán gyönyörű.

Az alapszett utolsó dala naná, hogy a Mindenkit un valakit lett, majd a visszatapsot követő Önvakítás után végül a Blind új gitárosával, Baukó Attilával is megismerkedhettünk – igaz, egyelőre még álcázva, motoros maszkban. Csak viccelek, Azi (még) nem lépett be a bandába, de behozatala kétségkívül óriás easter egg volt a Fekete lovag szerepében (mindig győz), főleg úgy, hogy sem előtte, sem utána, sem a dal közben nem hívta fel senki a figyelmet a jelenlétére.

Ez az este a Blind Myself ünnepe volt, és Gergő akkor sem kaphatott volna dörgőbb vastapsot, ha Azahriah és Dzsúdló trónszéken emelik a vállukra, miközben verset szavalnak, amelyben apánknak szólítják. Sőt. Kérem szépen, legyenek még BM-koncertek idén, szeretnék nagyon jól szórakozni!

Fotó: Dürer Kert