Shock!

Hét éve indította el saját bandáját Abbath Doom Occulta, a Dread Reaver pedig már a harmadik anyag tőle a sorban. Mindez így, szűk szavakkal leírva talán nyílegyenes sztorinak tűnik, pedig nem feltétlenül az: a szólócsapatban egyből az indulás után, a stúdiós és turnés mutációkat tekintve is meglehetősen sok személyi változás történt, ami akár a főnök egyre súlyosabb alkoholproblémáival is összefüggésben állhatott. Utóbbi gondok a legutóbbi Outstrider idejére olyannyira elharapóztak, hogy a mesternek a turnét félbeszakítva kellett elvonóra mennie. Az új album pedig a megtisztulás utáni első lépcsőfok.

Az Abbath zenekarra eleinte én is az Immortal nyílegyenes folytatásaként tekintettem, de mára nagyjából kikristályosodott az itteni lényeg, és némileg azért árnyaltabb a kép. Nyilvánvalóan komoly átfedés tapasztalható a két formáció világa között, hiszen ugyanaz a főszereplő, ám a hangsúlyok máshol találhatók. A harmadik nekifutásra teljesen letisztult az itteni stílus, és összességében direktebb, könnyebben fogható, kevésbé extrém a mostani muzsika, mint amit Abbath az Immortallal bármelyik karrierkorszakában letett az asztalra. Ha úgy tetszik, sokkal inkább kézzel fogható benne az a '80-as évek elejét idéző, old school heavy metalos jelleg, ami amúgy az Immortalban is mindig megvolt, csak nem ennyire a felszínen. Egyes dalok határozottan olyan benyomást keltenek, mintha a klasszikus Venom egy súlyosabb, sötétebb, modernebb és kiműveltebb változatát hallgatnánk – zenei áthallások is bőven akadnak, de maga az érzésvilág is erősen rokon.

Kimondottan tetszett az előző két Abbath-lemez, és ugyanígy a Dread Reaver is meggyőzően sikerült. Különösebb extra vívmányokra nem kell számítani ma már Olve Eikemótól, de kiegyensúlyozott, letisztult végeredménnyel állt elő, és ami a legfontosabb, ezen a lemezen is akadnak határozottan erős dalok, amiket egész nap magaddal hurcolhatsz a belső magnóban. Mindjárt a nyitó Acid Haze is ezek sorát gyarapítja: sodró, jellegzetes hóförgeteg-riffelése és tempói mellett is szinte már-már mulattatóan fogós témáról beszélünk, a központi tétel azonban egyértelműen a harmadikként felcsendülő Dream Cull, az album talán legkísérletezősebb, legkevésbé magától értetődő darabja – és a legsúlyosabb, legelvetemültebb is egyben tonnasúlyú gitárjaival, méltóságteljes menetelésével. De rögtön felkapja a fejét a hallgató a Myrmidonra is, ahol negyven évvel ezelőtti ősmetálos hangulatokat kelt életre Abbath 21. századi nordikus black-ízekbe ágyazva. A kórus nyugodt szívvel nevezhető akár himnikusnak is. Ezt így, ebben a formában azért mellbevágó lett volna hallani mondjuk a Pure Holocaust idején, de az a legjobb az egészben, hogy még egy ilyen összehasonlítás fényében sincs benne semmi erőltetett.

Szerintem talán utóbbi szerzemény az album csúcspontja, de a lidérces, disszonáns futamokkal kísért Septentrionra vagy a szintén nagyon fogós címadóra is csak szépeket tudok mondani. És érdekes vagy sem, de a Metallicától feldolgozott, kifejezetten hagyományőrző és tiszteletteljes módon kezelt Trapped Under Ice is teljesen autentikusan passzol a lemez ívébe úgy zeneileg, mint hangulatilag. Olyannyira, hogy az utána következő The Book Of Breathben sem nehéz például kiszúrni azt a bizonyos Metallica-ízű riffet... Az egyéni teljesítményeket illetően pedig muszáj mindenképpen megemlítenem Ole André Farstad, azaz Raud szólógitárost, aki mára Abbath fő szerzőtársává nőtte ki magát a bandában, és gurgulázó, melodikus futamaival nagyon sokat tesz hozzá az összképhez.

Forradalminak biztosan nem nevezhető a Dread Reaver, de nagyon jó hallgatni. Én a magam részéről továbbra is Abbathtal tartok ezen az utazáson.