Shock!

A black metalban kevés az olyan kirakatbrigád, mint a bergeni illetőségű Immortal, mely zenekar gyakran butuska külsőségei ez esetben is könnyen elfedik a színtér felé óvatosabban közelítők elől a valódi tartalmat. Márpedig a banda magját alkotó Abbath és Demonaz Doom Occulta a norvég feketefém megkerülhetetlen szereplői közé tartoznak, akik a '90-es években meghatározó módon formálták a stílus arculatát. Korai munkáik közül ma már valamennyi klasszikusnak számít, itt és most azok közül is a legemblematikusabb (és véleményem szerint legjobb) alkotásukról, a Pure Holocaust albumról emlékezünk meg, megjelenésének huszadik évfordulója kapcsán.

A Doom Occulta „testvérek" – sok más pályatársukhoz hasonlóan – a death metal felől közelítettek a feketefémhez. E folyamatban kiemelt jelentősége volt az Old Funeral névre keresztelt elődbandának, melyet még 1988-ban alapított társaival Abbath, és ahol olyan zenészek fordultak meg, mint Varg Vikernes (Burzum), Jørn Inge Tunsberg (később Hades Almighty, Dominanz) vagy éppen későbbi társa az Immortalban, Demonaz. Az Old Funeral egyike volt az akkor még embrionális formában lévő norvég extrém metal színtér első bandáinak, amelynek Carcass/Morbid Angel hatásoktól terhelt, vegytiszta death metal zenéjébe idővel egyre több minden szivárgott be a ma már black metalnak nevezett stílusból. A zenekar romjain azután előbb az Amputation, majd végül az Immortal is megszületett, ahol a klasszikus párost kezdetben Armagedda segítette ki a dobok mögött.

Első, szimplán Immortal nevet viselő EP-jük már egyértelműen a black metal zászlaja alatt fogant, a stílusváltás meghatározó módon a bergeni színtér fő ideológusa, Øystein „Euronymous" Aarseth befolyásához köthető. Utóbbi alatt ez esetben szerencsés módon kizárólag zenei hatást kell érteni, hiszen Abbathék nagyon okosan elkerülték a Mayhem vezérének társaságához köthető egyéb irányú kicsapongásokat. Első albumuk, az 1992-es keltezésű Diabolical Fullmoon Mysticism arculati és zenei kiforratlansága ellenére is a stílus egy meghatározó klasszikusa, mely előbb-utóbb szintén ebben a rovatban fog kikötni. A „tesóknak" még a sok hasonló cipőben járt korai banda között is különösen nehéz dolguk volt a megfelelő harmadik tag megtalálásával: Armagedda még az első lemez kiadásának idején távozott a fedélzetről, posztja pedig valójában az 1997-es Blizzard Beasts felvételének idejéig betöltetlen maradt. Az Immortal két emblematikus alkotását, az 1993-as Pure Holocaust és az 1995-ös Battles In The North albumokat tehát duó felállásban rögzítette, a stúdióban jobb híján(?)a bőgős/frontember Abbath ült be a dobok mögé.

Minthogy azonban az itt tárgyalt lemez borítóján három festett démon pózol, mindenképpen szükséges megemlékeznünk az Immortal soraiban 1993-1995 között megfordult, a koncertképes felállást teljessé tevő Erik „Grim" Brødreskift dobosról is. Az 1999-ben végül öngyilkosságba menekült Grim játéka olyan kultikus bandák anyagain hallható még, mint a Borknagar és a Gorgoroth korai albumai, egyéni játéka ezeken is jól felismerhető. Bár neve szerepel a borítón, Immortal sorlemezre Abbathék valójában egy hangot sem rögzítettek kiváló képességű zenésztársukkal. Távozását követően helyét egy másik dobos ikon, Hellhammer (Mayhem, Arcturus, stb.) vette át, szintén csak a további koncertek és néhány klipforgatás erejéig. Abbath első dobfelvételei tehát a Pure Holocauston hallhatóak, és bár e kényszerhelyzetet a sors szülte, olykor pontatlan, de elsöprő intenzitású játéka ma már a black metal történelem szerves része.

Az Immortal védjegyzett hangzását persze kevésbé az éppen aktuális dobos teljesítménye, sokkal inkább Abbath hangja és Demonaz gitárjátéka határozta meg. Mindkettő esetében elmondható, hogy a Pure Holocaust volt az az album, ahol e stílusjegyek először tündököltek teljes kiforrottságukban, mindenki mástól megkülönböztetve a zenekart a színtéren. A száraz károgás és a hóviharszerű riffzuhatag keveréke tökéletesen képezi le azt a sarkköri atmoszférát, mely az Immortal vizuális tematikáját a kezdetektől meghatározta, így teremtve bármely szobában vagy koncertteremben autentikus északi hangulatot. Azt gondolom, ez az erős hangulatteremtő képesség viszi előre a zenekart a mai napig, még ha a banda zenéje lényegesen át is alakult a korai érához képest. A Pure Holocaust esetében azonban még nem kellett tartani a zenei mondanivaló kifakulásától, sőt, Abbath és Demonaz kreativitásának csillaga talán azóta sem ragyogott olyan fényesen, mint ezekben az időkben.

Mondhatjuk, hogy az a bizonyos Immortal sound már a Diabolical... albumra többé-kevésbé kialakult, s Abbathék e tekintetben is szinte egyedülállónak számítottak a színtéren. Ennek ellenére máig nem született két egyforma megszólalású Immortal anyag, és ez különösen igaz a korai éra felvételeire. A közvélekedés azt mondja, és jómagam is úgy tartom, hogy az arányokat legjobban a Pure Holocauston sikerült eltalálni, melyet a debüthöz képest teltebb hangzás és a professzionálisabb hangszerkezelés csak még inkább kiemel. Abbath „éneke" önmagában is sokat fejlődött a második LP felvételének idejére, jellegzetes hangját, melynek markáns karaktere alapján máris azonosíthatóvá vált az Immortal, sokkal tudatosabban használta. A zenéből eltűnni látszottak az akusztikus/billentyűs hangulatfestések, a muzsika erejét a duó egyedül a gitárok orkánszerű támadására alapozta.

Az extrém metal mégannyira kiváló képességű gitárosai között is csak kevésről mondható el, hogy hangszere egyedül képes úgy szólni, mint más zenekarokban kettő sem, szinte nagyzenekari megszólalást adva a hathúrosnak. Ilyen kivételes képességek birtokában van például a Morbid Angel agya, Trey Azagthoth vagy a Mayhem soraiban is mutatkozott Rune „Blasphemer" Eriksen, és e ligába sorolom az Immortal másik felét, Demonazt is. Játéka hasonló fejlődésen ment keresztül az első lemez óta, mint Abbath hangja, bár az ő képességeinek fejlődése talán még átütőbb módon jelenik meg a lemezen. Kezei gyorsabban száguldanak, mint valaha, témái ugyanakkor átgondoltabbak, a zene összhatása pedig változatosságában is konzisztensebbé vált. A Diabolical... album Bathoryt idéző bombasztja egy puritánabb, hidegebb, mégis megragadóan atmoszférikus tálalásban kel itt új életre.

Ami azonban a legfontosabb: a zenekar erősségei olyan riffekben és olyan nótákban öltenek testet, mint a The Sun No Longer Rises, az Eternal Years On The Path To The Cemetery Gates vagy éppen a címadó. Mondhatjuk, hogy mára ezek az emblematikus dalok is kikoptak a setlistből, ez azonban kizárólag Abbath (aki Demonaz kézproblémáit követően vette át később a gitárt) eltérő zenei elképzeléseire és zenészi képességeinek hiányosságaira utal, hiszen ezek a nóták ma is minden körülmények között megállják a helyüket. Kíméletlen, szikár jellegük ellenére ezek a témák a maguk módján maximálisan megjegyezhető, sőt, dúdolható, igazi szélbekiáltó dallamokat hordoznak magukban. Ennél tisztább formában a black metal aligha játszható, és így lesz a Pure Holocaust maga a feketefém abszolútum.

Mindenképpen megéri tehát a polcról levenni és újra felfedezni a műfajnak e kissé elfeledett klasszikusát, mert túl az olykor nevetséges vagy pusztán csak botrányt keltő külsőségeken, a stílus valódi esszenciáját lelhetjük fel ebben a bő fél órában. Ennél bestiálisabb, mégis ellenállhatatlanul vonzó a black metal aligha lehet. Azóta pedig nyilván Abbathék is rájöttek már, hogy mennyire fontos az okos címválasztás.