Shock!

Oké, hogy jogi- és presztízsszempontok, de akkor is szerencsétlennek találom, hogy nem Abbath vitte tovább az Immortal nevét, hanem a banda másik két tagja. Természetesen én is tisztában vagyok Demonaz főideológusi és menedzseri szerepével, de itt azért akár tetszik, akár nem, idestova tizennyolc éve elsődlegesen Abbath adta a zenekar arcát. Másrészt meg tagadhatjuk, de nincs sok értelme: az Immortalnál – érthető módon – zeneileg is igen komoly változásokat hozott, amikor a másik alapember perifériára szorult a kézproblémái miatt, és onnantól fogva – szintén érthető módon – ezen a téren is Abbath vitte a hátán a dolgot. Tehát mindegy, hogy közben pár évre fel is oszlottak, mindegy, hogy a 2007-es újjáalakulás óta mindössze egy lemezt készítettek, és az is mindegy, mi volt a két főarc között a leosztás a '90-es évek elején: a 21. századi Immortal már elsődlegesen mindenképpen Olve Eikemo bandájának tűnt.

Azért kezdem így, mert Abbath új zenekarának első albuma zeneileg is ezt a látszatot támasztja alá, és pusztán a rajta hallható dalokat tekintve szerintem igazából nem okozott volna törést, ha ez is a csapat nevén jelenik meg. Bár az ilyesmit ezen a színtéren persze nehéz kiszámítani, hiszen az igazán ortodox arcok szerint ugye minden csakis pózer moslék lehet, ami akár egy hangyányival is jobban szól vagy kiműveltebb, mint a Diabolical Fullmoon Mysticism. Ha ebbe a körbe tartozol, nyilvánvalóan nem fogod éjjel-nappal hallgatni az Abbath-albumot, amennyiben viszont – hozzám hasonlóan – leginkább az Immortal késői, At The Heart Of Winter – Damned In Black – Sons Of Northern Darkness fémjelezte korszakát favorizálod, valószínűleg tetszeni fog. Pláne, hogy mindenképpen erősebb, mint az említett All Shall Fall, ami bizonyosan nem jelentette a diszkográfia csúcspontját.

Persze nem állítom, hogy az anyag egy ligában focizik a fenti mesterhármassal, de az érzésvilág mindenképpen a késői Immortal epikusabb, hangulatosabb vonalát követi az ősdurvulatok helyett. Jó, az Immortal valahol persze a legelejétől fogva nagyon atmoszférikus volt, ám én mindig is úgy gondoltam, hogy ha a dalokat nézzük, Abbathból valójában ez a letisztultabb, céltudatosabb fogalmazásmód hozta ki a maximumot, és hallhatóan kényelmesen is érzi magát ebben a világban. Aztán persze fűszerként akad itt nem kevés a szólóprojekt I másként agresszív megközelítéséből is, de hát azért utóbbinál sem esett olyan nagyon messze az alma a fájától. Vagyis a lemez pontosan azt adja, amit a borítókép alapján is várnánk tőle: száz százaléknyi Abbathot.

Eikemo mester még mindig csak 42 éves, vagyis távolról sem öreg, de azért ő is túllépett már azon a korszakán, amikor a metalzenészek jellemzően elkészítik életük legmeghatározóbb albumait. Vagyis földrengésszerű forradalmat nem szabad remélni az itt szereplő nyolc daltól, viszont ha valami kellően autentikusat keresel ehhez a zergebaszó januári hideghez, felesleges is tovább kutakodnod. Már az is roppant meggyőző, ahogy belecsapnak a lemezbe a To War! gonosz, vészjósló, nagyon-nagyon jellegzetes hóförgeteg-riffelésével, amiből aztán szintén összekeverhetetlen, blastbeates-károgós pusztítás bontakozik ki, és igazság szerint nem lenne egy szavam akkor sem, ha az egész album ebben a stílusban fogant volna. Viszont Abbath emellett még a változatosságra is figyelt, így a hagyományosabb, lánccsörgető darabok (Fenrir Hunts, Endless) mellett folyamatosan adagol dallamosabb, heroikusabb témákat is. Nálam elsősorban utóbbiak jelentik a lemez csúcspontját, így a ridegsége mellett is fennkölt Winterbane, a kimérten menetelő Root Of The Mountain, illetve az egész album talán legjobb darabja, az Ocean Of Wounds, amely a főszereplő munkásságát tekintve akár még himnusznak is nyugodtan nevezhető. De marha jól sikerült a Count The Dead is, ahová egy már-már hagyományos értelemben véve is dallamos refrént álmodott meg és károgott fel több szólamban Abbath. Az Ashes Of The Damned kürtszerű szintis kiállásai viszont furcsán természetellenesek, pedig maga a dal itt is jó.

Mindössze nyolc szám szerepel az anyagon, de nem is kell több egyhuzamban ebből a zenéből, ráadásul jól is szól a cucc, Abbath védjegyszerű gitársoundja úgy horzsol, ahogy kell, és az azóta lelécelt Kevin Foley is baromi jó témákat ütött fel a gyilkos riffek alá. Ezen a téren például elég markáns a különbség PuffancsHorghgal összehasonlítva. Az mondjuk nem túl biztató a jövőre nézve, hogy ha jól számolom, máris három tagcsere történt az egy éve sem létező csapatban, de végső soron tekinthetjük ezt a műsort Abbath szólóbandájának is. Ebben az esetben meg ugye voltaképpen majdnem mindegy, ki viseli a dobok mögött azt a vicces maszkot, meg hogy ki a turnén a másodgitáros... A lényeg a lemez, ami simán alkalmas arra, hogy egy új sztori kezdőakkordja legyen. Nyilván nem Abbath legjobb vagy pláne legfontosabb munkája ez, nem is feltétlenül emlegetjük majd klasszikusként öt-tíz év múlva, de nekem baromi jólesik hallgatni így a fagyban, és ez valahol még több is annál, mint amit reméltem az anyagtól.