Shock!

Abbath az élő mém, akinél viccesebb black metal zenész nem létezik, és aki az interjúkon is hülyére veszi a riportert, na meg saját magát is. Nem átall pofára esve legurulni egy domboldalról valami fesztiválon, picsarészegen totálisan hülyét csinálni magából Argentinában, aminek eredményeképpen a koncertet, majd a turnét is törlik. Aztán elmegy kijózanodni. Nem tudom, hogy ez kár vagy sem: szalonrészegen, messziről nézve vicces, de józanul nem biztos, hogy kibírja majd röhögés/sírás nélkül, hogy örök életében el kell játszania Abbathot. Mert nincs más erre a saját magára szabott, egyszemélyes Boborján-szerepre.

A kettes Abbath-lemez meg pont olyan, mint az egyes, ha azt szeretted, ezt is fogod. Az Immortalban már megismert fogós, szélvész északi riffeket és bólogatásra ingerlő tempót kapod most is, aminek hallatán széles terpeszben, szélesen vigyorogva fogsz léggitározni. Ha kiderülne, hogy a két lemez dalait együltében írta meg Olve Eikemo, azt is elhinném, nincs túl nagy minőségi és tartalmi különbség a két album között. Mindamellett ez a mostani, kicsit talán dallamosabb Abbath-szett engem borzasztóan jól elszórakoztat, akárcsak az elődje. Túl komolyan persze nem kell venni az itteni vérhányást és gitárvinnyogtatást sem, még akkor sem, ha a Harvest Pyre című megklipesített fekete-fehér világban hóförgetegben mászik felfelé egy domboldalon a főhős, és persze a szokásos sziklán vicsorgás sem marad ki a végén.

Nem tudom, hogy manapság (már átcsúsztunk 2020-ra, szóval akkor legyen ez az év) ki tudja még igazából komolyan venni a black metal zsánerét, de igazából nem is érdekel, az Outstrider a helyén kezelve nagyszerű lemez. Persze csak akkor fogod értékelni, ha te is szereted az Abbath által kijelölt, a műfajt kiszolgáló szűkös eszközökkel élő, de roppant szórakoztató ösvényt. Az egységsugarú és egységhangzású kilenc dal (utolsóként egy Bathory feldolgozással, a Pace Til Deathszel) egyfajta misztikus tömbként fog rádzuhanni, ha megengeded, és miért ne engednéd, nincs itt depresszió és pusztítás is csak nyomokban, annál több energiát látok, még ha a már említett behatárolt, vízszintesre fektetett nyolcason is karikázik körbe Abbath, a black metal Angus Youngja. Gitárszólóból is több került erre a lemezre, ami az összhatás előnyére válik, kimondottan kellemesen oldja fel egy-egy futam a kívülállók számára csak „már megint hangos a mosógép"-jellegű riffelést.

Az elmúlt fél évben gyakori vendég volt a lejátszóban az Outstrider, kellemesen energetizált állapotba kerültem Abbath negyven perces kvantumérintése után. Ha józan állapotban tudják tartani az elkövetkezendő időszakban (amihez sok erőt kívánok Abbathnak), és lesz errefelé turnéja a mesternek, az minden jóérzésű északizene rajongó számára kihagyhatatlan szeánsznak ígérkezik.