Shock!

Az igazat megvallva sosem voltam diehard Anneke fan. Persze azt a két bizonyos lemezt, amellyel a régi rajongók nagyjából mindegyik kezdte az ismerkedést van Giersbergen (akkor még) kisasszonnyal, én is rommá hallgattam, és rendszeresen pörgetem ma is, de a The Gathering How To Measure A Planet lemeze után szép lassan lecsatlakoztam a folyamatokról. Aztán mikor Anneke kirepült a Gathering-fészekből, hogy új életet kezdjen, ismét tettem vele egy próbát, de valahogy az Agua de Annique sem jött be jobban, mint a kései Gathering cuccok. Az énekesnő természetesen egy csoda, páratlan tehetség, akinek szárnyaló és hihetetlen hangját mindig élmény hallgatni, a zenei körítés azonban már annyira nem az én világom volt, hogy egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele.

Erre tessék, mi történik? 2012-ben Anneke kijön egy Everything Is Changing című szólóanyaggal, ami ugyanolyan könnyed, hogy azt ne mondjam, popos, mint elődei, mégis kapásból beszippantott. Nem tudom megmagyarázni, miért, de az új anyag dalai már az első hallgatások alkalmával is nagyon működtek nálam, és játszi könnyedséggel sikerült is beverekedniük magukat az olyan aktuális kedvenceim közé, mint az új Prong, Kreator vagy Huntress lemezek. Mindez pedig meglehetősen furcsa, de kit érdekel? A lényeg az, hogy sok-sok év elteltével ismét úgy tudok lelkesedni egy Anneke anyagért, mint a '90-es évek végén, és ez jó. Persze az is lehet, hogy szimplán csak öregszem.

A lényeg a lényeg tehát: életemben először ott találtam magam egy Anneke szólóbulin, ráadásul nem is azért, mert épp valami fesztiválon véletlenül arra jártam, hanem mert meg voltam róla győződve, hogy jó lesz. És természetesen így is lett. Sajnos Vince barátunk születésnapi köszöntésének okán a két előzenekarról lemaradtam, de még így is időben érkeztem ahhoz, hogy lássam, amint a Feel Alive-val kezdetét veszi a koncert. Bár ezt eddig is lehetett tudni róla, de ezen az estén Anneke ismét tanúbizonyságát adta annak, hogy valóban az egyik legelbűvölőbb személyiség a rockszíntéren. Egész lényéből sugárzott a kedvesség, az őszinteség és a zenei alázat, amellyel természetes volt, hogy azonnal elvarázsolt mindannyiunkat. Sokakról leírtuk már mi is, hogy láthatóan élvezik az élőben muzsikálást, de ilyen örömöt valóban ritkán látni azok arcán, akik odafönt zenélnek nekünk. Anneke ugyanis a koncert elejétől a záró taktusokig végigmosolyogta a dalokat, és ezt tessék szó szerint érteni! Még az a bosszantó apróság sem változtatott ezen, hogy a buli elején konkrétan szétesett a kezében a mikrofon. Gyorsan összeragasztotta egy kis szigszalaggal, majd vigyorogva közölte, hogy olyan, mint Chino a Deftonesból. Tényleg meg kellett zabálni!

Mit is írjak még a buliról? Természetesen Annekét néhány fiatal srác kísérte, akik tökéletesen teljesítették feladatukat, de olyannyira jellegtelen figurák voltak, hogy ha megöltök, sem tudnám felidézni az arcukat. Aztán talán a Take Me Home alatt volt olyan is, hogy Anneke is pengetett párat a kissé Marilyn Monroe-sra vett arcképével díszített fehér gitárján, meg egyik személyes kedvencemet, a Stayt az előzenekar Kill Ferelli énekesnőjével, Kelly Kockelkorennel duettben nyomták el. Ez abszolút csúcspontnak bizonyult. Csakúgy, mint az ezt megelőző Saturnine-nál, illetve a Stay energikus előadásánál is az jutott eszembe, hogy művészet és önmegvalósítás ide vagy oda, mégis csak az az igazi, ha szól egy kis dzsi-dzsi is. És bár természetesen hiába reménykedtem Mandylion vagy Nighttime Birds korszakos Gathering dalokban, azért csak volt még egy Even The Spirits Are Afraid a holland alapcsapattól, meg Hyperdrive is Dewin Townsend Addicted lemezéről is. Így a végére azért berockosodott valamelyest a buli. Persze csak úgy ízléssel.

Aztán jött a Witnesses, és szűk hetven perc után Anneke és csapata (akiket egyébként elfelejtett bemutatni) lesétált a deszkákról. Tehették mindezt azzal a tudattal, hogy valamennyi megjelent estéjét széppé varázsolták. A zene meg végtére is valami ilyesmiről szól, nem?

Fotók: Réti Zsolt