Shock!

Ahogy telnek-múlnak az évek, egy-egy Anneke van Giersbergen-koncertre mindig ünneplőbe öltözik a szívünk, lelkünk. Akkor is, ha saját dalokkal jön, akkor is, ha csupa feldolgozással – ahogy ezúttal tette, ráadásul komolyzeneibb kísérettel. A szimfonikus világ sem éppen friss fellángolás nála, hiszen 2018-ban megjelent már egy ilyesféle tematikájú albuma Symphonized címmel. Ezúttal egy vonósnégyes (The Magic Strings) és egy zongorista kísérte Annekét, mely turné vége felé került sor a budapesti koncertre.

A hangverseny előtt egy keveset spoilereztem magamnak arról, hogy mi várható a MOMKultban megrendezett este folyamán, így azzal már képben voltam, pontosan milyen zenekaroktól válogatott ki egy-egy szerzeményt Anneke, és formálta át a dalokat egyfajta sajátos, meditatívabbnak is felfogható zenei formanyelvre. A YouTube-ot ezúttal mérsékeltebben néztem meg a koncert előtt, nem akartam mindent is tudni, egyrészt nem is jön át ez a fajta élmény mindenféle vacak telefonos felvételen, másrészt érjen meglepetés is, hogy mennyire alakultak át a számok valami teljesen mássá. Persze még így is morfondíroztam azon egy keveset, hogy vajon a Slayer South Of Heavenje intenzitásában és szellemiségében mennyire fog kilógni a műsorból, elképzelni nem tudtam, mivé fog formálódni ez akusztikusan, annak ellenére, hogy a dal eredetijében is megvan az a fajta dallamosság, ami feldolgozásért kiált. Aztán minden másképp alakult, mint ahogy gondoltam.

A koncert kezdése fél órát csúszott egy kinti rendezvény miatt, ami nem is baj, hiszen kár lett volna ezt az intim estét elrontani a beszűrődő zajokkal. A helyszín színházterem-jellege miatt másféle hangulat uralkodott a koncert előtt, noha ismerős arcoknak nem volt szerintem senki híján, mégsem alakult ki az a zajongós bandázás, mint egy „normál” koncertteremben. Aztán csak eljött fél kilenc, leültek a kísérőzenészek, majd besétált Anneke, és kivirágzott a terem egy időre. Az örökké gyönyörű Anneke a koncert irányvonalához illően Iron Maiden-pólót, mályvaszínű kosztümnadrágot, illetve világos blézert öltött magára, ezzel is jelezve az előadott zene felemás mivoltát, hiszen a szimfonikus átiratok nagy része komolyzenei, illetve olykor dzsesszes utalásokat is rejtettek.

A Faith No More From Out Of Nowhere-ével indult az este, amivel még nem sejtettük, mennyi zenei csemegét rejtenek az előadott darabok, ám a második dalba (The Trooper, Iron Maiden), már Vivaldi Négy Évszakának egy motívumát belecsempészte a szólóhegedűs hölgy. Számomra a legmeglepőbb dalválasztás a Mastodon High Roadja volt, elképzelni nem tudtam, miképp lehet ezt annekésíteni, de aztán kapott egy pattogós ritmusú kíséretet, a refrén meg angyali dallamokat. A másik ilyen kevéssé nyilvánvaló dal a már említett Slayer-átdolgozás volt, és bizony az egyik legizgalmasabb tétellé vált, a csak zongorakíséretet kapó, rendkívül komor, lassú, kimondottan baljóslatú hangulatával. A Supercrush! (Devin Townsend) és a Your Glorious Light Will Shine – Helsinki (VUUR) a nyilvánvalóbb témák közül került ki, és ezeknél értelemszerűbben szárnyalóbb, a szomszéd termet is betöltő hangfolyam bukott ki Anneke torkából, de hát ezek a dalok a sajátjai.

Lelkileg a legmegterhelőbb pillanatokat a Nothing Else Matters (Metallica) okozta, ami a szett első harmadában hangzott el. Minden dal előtt mesélt pár mondatot Anneke, régi, vidám vagy merengős történeteket, ám ennél a szülei hirtelen elvesztéséről ejtett szót, és nekik ajánlotta a dalt. Édesanyja decemberben, édesapja márciusban, a már futó turnéja közben távozott, én nem is tudom, miképp lehet ezt a dupla veszteséget feldolgozni, bár a turné, a zene nyilván gyógyítja, és majd otthon szakad rá a fájdalom nagyobb része. A közönség egy emberként szerette volna megölelgetni, és egy kis szeretetet, együttérzést adni neki. Nagyon nehéz pillanatok voltak ezek, én is mantráztam magamnak ott az első sor közepén, hogy „nemfogszbőgninemfogszbőgni”. Innen már csak felfelé visz az út...

Az improvizatívnak tűnő betétet kapó Thundestruck, illetve a Kashmir megannyi gyöngyszemmé váltak. A November Rain is kimondottan ízléses, újszerű feldolgozást kapott, ahol vártad volna, hogy felerősödik a zene, ott váltak merengőbbé, lágyabbá. Szűnni nem akaró tapsot kaptak ezután is. A záró hármasban a Black Sabbath Changese a capella indult, Anneke csak úgy kiállt a mikrofon mellé és egyfajta gyapotföldek bánatával átitatott verzióban indította (emlékeim szerint nem is hallottam még ilyen formában), és szép lassan visszaszivárogtak egyenként a hegedűsök, így a formabontó zenei kísérettel együtt valami egészen különös élménnyé vált a dal. Ebből folyt át már a zongorával és közös tapskísérettel a War Pigsbe, köszönjük, hogy mi is a részesei lehettünk az estének! A záró, vidám Love Is All számomra, bevallom, ismeretlen volt, noha Ronnie James Dio énekelte anno ezt a Roger Glover-szerzeményt, ami egy kicsit pszichedelikusnak tűnő, gyerekeknek szóló rajzfilm egyik betétdala volt a ′70-es évek első felében.

Újabb szűnni nem akaró vastaps után sajnos csak vége lett ennek az estének, mindenki beillesztette ezt a nagyjából másfél órát a különleges koncertek emléksorába, szívünk egy csücskét Annekének adtuk (újra), remélhetőleg minél hamarabb jön hozzánk újra valamilyen újabb programmal. Csodálatos feltöltődés volt, kiváló zenészekkel, egy tündér énekesnővel, én meg most valami komolyzenei koncertre vágyom.