Shock!

Régen kapott már koncert akkora hírverést, mint az Apey & The Pea kecskeméti szeánsza. Az okokat és a körülményeket mindenki ismerheti, azokat megírták minden lehetséges és lehetetlen helyen, így aztán nem is rugóznék sokáig a dolgon, csak azt emelném ki: ismét bebizonyosodott, hogy a politika, aminek lételeme, hogy belepofázzon az életünkbe, akkor a legundorítóbb, ha belepofázik az életünkbe. Mert oké, szerintem sem való levágott kecskefej, átmetszett nyakú fekete kakas, vagy éppen vérét szerte-szét spriccelő szűzleány egy templomba, de hát könyörgöm, itt nem hogy fekete kakast, de még szűzleányt sem sokat lehetett látni! És egy dolgot szögezzünk le, mert azért ez itt a legfontosabb: az Apey & The Pea nem azért árulta volna a CD-it meg a pólóit egy néhai zsinagógában, mert ők akkor most jól pofán akarták köpni a keresztényeket, a zsidókat meg még mindenkit, aki arra járt, hanem mert egyszerűen a TEKA az egyetlen hely a városban, ahol rockzenekarok fel tudnak lépni. (Oké, van még egy egykori légópince is, de ha oda bemegyünk harmincan, tíznek ki kell jönnie, hogy beférjünk.) És ez az igazán dühítő, nem az, hogy vannak, akik azt szeretik, ha iszonyatosan hangos a zene.

Alig valamivel később, hogy újranéztem Az ördögűzőt, és – biztos, ami biztos alapon – fokhagymát dugtam a zsebeimbe, lecsámpáztam a Technika Kávézó mélyébe, ahol Halák Árpi, a Stubborn énekese éppen azt üvöltötte a mikrofonba, hogy hejhejhejhöjhöjhöjjeeee. „És a Szent Péter téren elszabadult a pokol!" – ahogy D. Tóth Kriszta mondaná, és tényleg így esett a dolog, mivel a Stubborn iszonyat jó koncertbanda ám, és elég masszív rajongótáborral is rendelkezik. Oké, kerekegyháziak, ami Kecskeméttől egy méretes köpésre van csak, úgyhogy hazai a pálya, ami általában lejt, de ők ettől függetlenül is eszement bivalyok. Zenéjük kaotikusabb, hárdkórosabb és arcbamászóbb Apiékénál, de igazából, ha őket szereted, velük sem tévedhetsz nagyot. És megmondom őszintén, jelenleg talán ők a tökéletes előzenekar Magyarországon. Meg mondjuk a Don Gatto. Vehemenciában, a közönség kiszolgálásában amúgy hasonló is a kettő, Stubbornék sem töltenek sokkal több időt a színpadon, mint amit nagyon muszáj. Kaldenekker Feri basszer például a koncert jelentős részét a közönség soraiban töltötte, de az utolsó számnál Ivánfi Dani dobos (lásd még Blind Myself) kivételével az egész banda a nézőtéren ropta. Ha mész a hajós Apey-koncertre, időben érkezz, mert az előzenekart is bőven érdemes lesz megnézned!

Aztán jött az Apey & The Pea, és Áron Andris kábé kettő mondattal bebizonyította, hogy minden tekintetben profi manusz. Szót kért a koncert legelején, elmondta, hogy vannak dolgok, amiket jobb, ha kint hagyunk, ne is törődjünk velük többet tovább, a fontos most úgyis csak az, hogy eljöttünk, itt vagyunk együtt. Lehetett volna kurvaanyázni, minden szám végén elmondani, hogy ki kapja be és miért, de ő nem ezt az utat választotta, én pedig nagyon becsültem ezért. Mert így teljesen jó szájízzel mehetett le az egész, és igen, jöttek Pestről is, „szolidaritásból", és igen, egészen sokan voltunk, hiszen a negatív reklám is reklám. De mindez hozzátartozik a dologhoz.

Apey-ék amúgy rögös utat választottak: ha jól rémlik, az egész HEX lemezt letolták, nem lemezsorrendben ugyan, ám egyhuzamban, ami nem kicsit rizikós vállalkozás, hiszen a hármas album azért más, thrashesebb, nyomasztóbb, sűrűbb lett, mint az eddigiek. A nagyérdemű ennek ellenére tökéletesen kajálta a dolgot, és meg kell mondanom, bár lemezen az első néhány hallgatás alkalmával nem fogtam padlót a HEX-től, élőben sokkal jobban ült a dolog. A Black November, a Death és a Golden Goat (Kecskeméten ez különösen stílszerű!) hármasa pedig helyből ott van a legsikerültebb Apey-dalok közt, úgyhogy gond egy szál se.

Az örömünnep azonban mindenképp a végére maradt, ahol olyan „régebbi" slágerekkel örvendeztették meg a megjelenteket, mint a Pothead, a Nazareth, vagy épp az Abraham. Sátánizmus ide vagy oda, itt aztán már tényleg mindenki jókedvűen mosolygott, és rázta együtt az öklét az amúgy egészen jó hangzást is kifogó Makkosékkal. És egy ilyen vidéki kis koncerten amúgy is mindig egyfajta seregszemle az egész dolog („Hogy vagy? Asszony, gyerekek? Iszunk egy pálinkát?"), de most tényleg aztán tényleg az lett. Ahogy egy rég látott barátom mondta: eljöttem, csakazértis! Mert vannak, akik azt szeretik, ha valaki az ürdüngről énekel nekik, nagyon hangosan és nagyon durván. Élnek ilyen emberek is, el kell ezt fogadni.

Fotó: Erdős Júlia